Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)

1986-12-19 / 51. szám

­ Még első statiszta szerepét el se játszotta a Csokonai Színházban, már arról álmodozott Debrecenben, hogy rendező lesz. A Vígszínház vezetőségének írott levelében azt panaszol­ta: hiába kérték Darvassal, hogy rendezhessenek. Ugyan miért nem rendezhetett? Főiskolai diploma kellett volna hozzá? De hiszen Várkonyinak se volt okirata rendezői képesítésre ... ? — Hadseregben gondolkodom: a rendezők a minisztérium tábornokai. Sok a tábornok. Miért engedjék azt, hogy a szí­nész, aki csak beosztott, hadnagy vagy legföljebb főhadnagy, hatalom nélküli beosztott, miért engedjék, hogy valamit csi­náljon? — Veszprémben mégis egy időre előléphetett tábornok­ká...? — Aztán ott se sokáig. Mondhattak nemet. Ha akartak igent, ha akartak nemet. Ez a helyzet. Mint ahogy most is rendezhet Huszti Péter. Mert az ő tábornoka kedveli őt. A rendezőnek nem az a dolga, hogy minden esetben egyetértsen a tábornokával. A példa ügyetlen, nem tudom jobban meg­világítani. — Veszprémben biztató jelenléte ígérkezett... — A veszprémi évek nagyon szépen indultak, és úgy lát­szott, hogy gyökeret ereszt. Ő azzal a céllal ment, és mindent úgy is tett. Csodálatosan dolgozott. Fantasztikus életerővel. Hogy mi történt pontosan Veszprémben, azt nem tudom, csak sejtem. Két napja ismertem őt, amikor szinte jósként mond­tam neki: maga olyan, mint Thomas Mann Józsefé. Magát a testvérei vérembe fogják lökni, mert ezzel a tudatossággal, hogy „én vagyok az Úr legkedvesebbje, engem választott ki”, ezzel nem lehet az emberek között létezni. Alapjában véve Veszprémben is az történt vele, hogy mindaddig segítették, amíg nem érezték, hogy mást akar, többet akar. És ilyenkor nemcsak a körülötte levők roppantak össze, hanem a magas­­ságosak is, akiktől a színház jövője függött. Mert azok meg a tábornokoktól kapják a jelentést. Emlékszem, hogy az utolsó társulati ülésre lementünk, még prémiumot is kapott, és elbocsátó szép üzenetet is. — Indok? — Nem tudom, megromlott közöttük a bizalom. — A Ködszúrkálóban szellemesen és sok igazságra rámu­tatva elemzi a színészszerződések tarthatatlan, képtelen pont­jait és feltételeit. A művész kiszolgáltatottságát. Változott az­óta a színészek szerződése? — Semmi. Semmi. Semmi. Sőt, én már olyan gyanúperrel élek, hogy ha így folytatjuk, talán még nyugdíj se lesz. Nem mintha számítanék rá, csak nagyon lehetetlen a színész hely­zete. Amíg én párosával éltem, az a könnyebbség megvolt, hogy megpróbáltunk úgy élni, hogy hol az egyiknek volt sze­­relmetes művészi munkája, és a másik kereste­­a pénzt, aztán megfordítva. Most például ott tartok, hogy nem tudok elmenni nyaralni, mert akkor nem tudom befizetni azt a pénzt, amit nekem havonta kell, 18 ezer forintot. Leírva is szörnyű. Si­került a tél folyamán összegyűjteni harmincezret, ami ponto­san elég arra, hogy befizessem a július—augusztusi kötelezett­ségeket. Amit esténként keresek Szentendrén a Dunakanyarral, azt kell beosztanom, hogy a két hónapi megélhetés biztosítva legyen. — Sokféle legenda keringett, kering körülötte. Egyik em­lékezetes történet, hogy a Mikroszkóp Színpadon Latinovits a nézőtéren ült, s Komlós János színpadra hívta. S akkor Lati­novits megkérdezte: Komlós milyen minőségben invitálja. És sorolta, Komlós életútjának korábbi posztjait. Megtörtént ez például? — Nem, ilyen nem történt. Kitalálták, szó se volt ilyenről. Az történt, hogy Komlós az egyik műsorában olyan ízléstelen­séget, de annál sokkal többet engedett meg, hogy szó volt a műsorban az Őrült naplójáról, s utána közvetlenül bevágtak egy képet a Ködszúrkálóból. Zoli akkor írt Komlósnak. Komlós pedig válaszolt, hogy „kérésedre levettük a műsorról”. Voltak neki persze mindenféle „dobásai”. Bizonyos dolgokat nem láttam úgy, mint ő. Sokszor mondtam neki, nem értelek téged. Ha egy ember púpos, miért kell neki azt mondani, hogy pú­pos. Nem volt nekem sem igazam mindig, amikor ellenkeztem. Ilyenkor mindig azt mondta: „Hát nem érted? A féreg az megesz téged. A férget nem szabad hagyni!” Sokszor jut eszembe mostanában, mert kertművelés közben közelebb ke­rültem a természethez. S bizony látom, hogy így van. A fér­geket, meg a leveleket, amik elszáradnak, pusztítani kell! Hogy az éljen, aminek élni kell. De hát azért osztogatott ő igazság­talanul is, és féltek tőle. Sokan féltek, s az emberek, akitől félnek, azt nem mindig szeretik. És teremtik ellene a legendát, önvédelemből. — Színházat akart. El nem lankadó és apadó ambícióval, tervekkel színházról álmodott. A magyar írók színházáról. Mi­ként képzelte el? — Felmérte, amennyire tudta, a magyar színházi életet. Felmérte a tehetségeket és majdnem azzal egyenes arányban a lehetetlen helyzetben levőket. Ez a lista persze változott, de olyanokkal próbált szövetséget kötni, akik aztán közben el is árulták. Gondolok itt elsősorban Molnár Gál Péterre. Aki híve volt. Ennek több jelét is adta. Úgy tudom, hogy Huszárikkal együtt tervezgettek, mivel ők magukat ketten álmodozóknak tartották, Molnár Gált pedig egy realista mozgó politikusnak. Úgy látszott, hogy ebből a közös vállalkozásból valóság lehet. 1976 februárjában még semmi konkrét választ nem kapott. Felment a minisztériumba, egyik szobából ment a másikba, azt hiszem Garas Dezsővel együtt küldözgették őket. A Bozzi premierjének a napján történt, pénzt is ígértek, de ehhez elsősorban lehetőség kellett volna. Épp a napokban hallottam a rádióban, hogy milyen kiváló akusztikájú terem a Dohány utcai zsinagóga Ezt akarta szín­házteremnek. Azt hiszem, már akkor sem működött. Én csak most döbbenek rá egy csomó akkori szándékára, mert én se tudtam úgy odafigyelni minden elképzelésére, ahogy talán kel­lett volna. Mert leveleztünk, s naponta csak percekre találkoz­tunk. És akkor a Bozziban, ahol Csortos Gyula-i méreteket mutatott a színpadon, mert erős volt, bájos volt, elbűvölő volt. Molnár Gál Péter leírt olyanokat, hogy „hát bizony, nem tu­dom, hogy miért kellett...” Nem azt mondta, hogy idefigyelj, te magyar állam! Latinovits miért játszik az Operettszínház­ban? És írt volna nyílt levelet akárkihez! Hogy tessék kérem már odafigyelni! Mert nekem az nem tetszik, hogy ő ebben játszik. Ehhez joga van. De hogy „nem tudom bizony úgy” — eb­ből Zoli azt érezte, hogy uramisten! — rettenetesen érzékeny és jó füle volt! — hát akkor engem csak így le lehet sajnálni nyilvánosan? Tehát nem így vagyok, hanem amikor most betettem újra a lábam Pestre, nem lehetek több, mint egy produkció és szánandó látványosság? „Az árulás füstje fáj” — írta nagyon szépen Kányádi Sándor a neki ajánlott versében. — Kik lettek volna a társulat tagjai? — Bessenyei, Gobbi, Őze, Sztankay, Törőcsik, Garas, Bod­rogi, Voith, Iglódi ... — Páskándi Géza említi, hogy Latinovits milyen komolyan számított a közreműködésére; kikre gondolt még a drámaírók sorában? — Először kellett volna a színház, s akkor megindul a szerzők folyama. A lehetőség szívja magába az erőket. Mint egy vár, amit az ember körülbástyáz. Biztos, olyan értékeket is felfedezett volna, amelyeket a mi szemünk és fülünk nem érzékel. Veszprémi életéből következtethetően bizonyára Illyés Gyula, Németh László művei is szerepeltek volna a színházá­ban. Nagyon tudatosan és nagyon korán már egy egyetemes színházi létezésre készült. Ez látszik az egészen fiatalkori jegyzeteiből, naplójából. Már egészen fiatalon válogatta a neki tetszőket és a neki nem tetszőket. De kikkel íratott volna, ami még termékenyítőbb? Bizto­san gazdagította volna a színházi életet. Mert hát ma ez olyan keserves helyzet, író legyen a talpán, aki csak otthon ül és drámát ír. — Nem ismertem őt, így hát egykori sajtóhíradásokra emlékszem: Németh László VII. Gergelyére készült a főiskolás Bari Károly rendezésében, Örkény Pistijét is először vele hir­dette meg a Vígszínház, Miskolcon pedig Csehov Sirályában Trigorint készült eljátszani. Miért maradtak el ezek a sze­repek? A pódiumon

Next