Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)

1987-01-02 / 1. szám

Lakik velünk szemben a ha­todikon egy idős néni. Minden délután lehozza a kutyáját, Re­­xit a térre sétálni és megenge­di, hogy játsszam vele. De nem lehet a­­kutyával bolondozni, mert olyan könnyes, szomorú szemű jószág, mint a gazdája. Néha leülök a néni mellé, mert folyton egyedül van. Tegnap azt mondja: jó nektek, mai gyere­keknek. Bezzeg az én időmben nem jutott reggelire kakaó, örül­tünk az üres kenyérnek is. Ti mindent megkaptok, amit csak kívántok, és minden azért tör­ténik, hogy nektek jobb legyen. Folyton a gyerekkoráról beszél, hogy akkor milyen nehéz volt — ez a hepp­je. Azt is szokta mondani: addig jó, amíg gyerek vagy. Nem akarom megbántani, de már tuti, hogy réges-rég el­felejtette, milyen gyereknek lenni. Azt meg nem tudhatja, hogy hiába van a kakaó, meg ahogy ő szokta mondani, min­den, ma is nehéz gyereknek len­ni, csak másképp és másért az. Az ember mindent, de mindent átérez, csak nem tud a felnőt­teken segíteni. Ezért szeretnék én már inkább felnőtt lenni. A padtársam, Marci, intézetis. Rendes gyerek, jószívű. Min­dent elolvas és nem hazudik. Azt mondja, olvasta az újság­ban, hogy van valami új csalá­di törvény. Azt írják, ezt is miat­tunk csinálják, de ő nem hiszi. Este a hálóban mindig arról be­szélgetnek villanyoltás után, hogy kint az életben kinek van hozzátartozója, és mikor jön el hozzá. Akinek nincs, az kitalál egy rokont, mert legalább egy­nek lennie kell. Marci is hazu­dott egy nagynénit, de nekem elmondta, igazából abban re­ménykedett, hogy majdcsak örökbe fogadja valaki. Csak az a kérdés, hogy akad-e olyan va­laki, aki képes lesz rá, és csak rá várni talán évekig, amíg el­dönti a bíróság, hogy ő, Marci örökbe adható-e vagy sem. Azt mondják a felnőttek, ne­kem is jobb lesz ezután. Hát, nem tudom. Anyu és apu, ha csak együtt vannak, folyton ve­szekednek. Anyu panaszkodik, hogy a bevásárlás, a főzés, mo­sás mind rá marad. Apu meg azzal vág vissza, hogy ő sem lógatja. Ha nem géembázna, felkopna az állunk. Késő este, mikor hazajönnek, fáradtak és idegesek. Tudom, hogy ezért kezdenek el veszekedni. Mást úgyse tehetnek. Legalább egy­másnak alaposan beolvasnak. Én szeretem anyut is meg aput is, mert jók. Csak ők nem sze­retik egymást. Folyton dolgoz­nak, persze, hogy hullafárad­tak. És akkor még bebeszélik ne­kik, hogy ro­sszak is. Mert nem tudnak úgy törődni velünk, ahogy kellene. Akkor leszünk igazán bajban, ha tényleg válni akarnak. Anyu azt mondja, a Horváth Pityu szülei mázlisták, mert még idő­ben elváltak. Ugyanis ezentúl, ha valaki válni akar, igazolnia kell, hogy három éve külön él­nek — különben nem lehet kö­zös megegyezéssel várni. Ki kell teregetni a szennyest, hogy ki kit csalt meg, és miért. Akkor már egyszerűbb, ha visz két ta­nút, akik igazolják, hogy apu minden este felpofozza és néha­napján minket is eltángál. Így megúszhatják, hogy a bíróság a lelki életükben vájkáljon, meg könnyebb a bíró néninek is. Úgy is annyi a dolga, azt se tud­ja, hol áll a feje. Neki se hiány­zik ez a kikérdezősdi. Irtó klassz ötletei vannak anyunak, nem? Ha muszáj, úgy tud hazudni, hogy észre se lehet venni, mi­kor nem mond igazat. Egyébként ritkán szokott ilyen cselhez fo­lyamodni, csak ha minden kö­tél szakad. De hát hogy tudná­nak három évig egy lakásban külön élni, mikor veszekedés közben folyton azt vágják egy­más fejéhez: nem tudok veled élni, egy percig se vagyok haj­landó egy levegőt szívni veled! Elképzelni se tudom, hogy élnénk mi négyen ebben a hatvan négy­zetméteres lakásban, a barrikád két oldalán. Kié lenne a hűtő­­szekrény, és kié a vasaló? Hét­főn apué, kedden anyué, aztán az egyszerűség kedvéért áthají­tanák a demarkációs vonalon? Még egy lakást szerezni képte­lenség , hiszen — ahogy apu szokta mondani — az ember fél élete rámegy, amíg egyet is megszerez. Ha apu albérletbe költözik vagy vissza a nagyihoz, nekünk annál rosszabb, mert akkor éve­kig velünk fognak egymásnak üzengetni: — Mondd meg annak a csavargó apádnak! Mondd meg annak a dilis anyádnak! — Szó­ival, három évig áll majd a bál. Ennél már tényleg jobb, ha az elején kitalálnak valami jó okot, amivel el lehet válni. Csak azt nem értem, hogy ha a fel­nőttek, akik a törvényeket csi­nálják, nem tudnak abban segí­teni, hogy anyu és apu tudjon normálisan együtt élni, akkor miért kényszerítik őket arra, hogy kitaláljanak mindenfélét. Miért nem lehet szabad akara­tukból, közös megegyezéssel, bé­kében elválni? Na, és a három év után lesz még a bírósági tár­gyalás, ahol minket, gyerekeket is megkérdeznek, hogy mit sze­retnénk. Előre megmondhatom, mit fogok mondani, azt, hogy semmi mást, csak hagyjanak végre békén! Mert minket már épp eléggé megbüntettek azért, hogy anyuék válni akarnak. Szóval, nagyjából ilyen gye­reknek lenni. Ezért szeretnék én inkább már igazi felnőtt lenni. Nem olyan, mint a mostaniak, mert ők pont olyanok, mint mi, csak nagy gyerekek. Mi mindig győzni akarunk. Néha én is csa­lok a társasjátékban. A felnőttek is azt akarják, hogy egyedül ne­kik legyen igazuk. Mi összeve­rekszünk, és aki győz, annak van igaza. Azt nem tudom, hogy a felnőttek ilyenkor mit csinál­nak, hogy döntik el, hogy kié az igazság. A demokratikus fó­rumokon? Úgy képzelem, azért fórumoznak annyit a rádióban meg a tévében, hogy kiderüljön az igazság. De anyu csak legyint: — jegyezd meg kisfiam, mindig annak van igaza, aki erősebb. — Hát, akkor szerintem az igaz­ságot kéne erőssé tenni, és nem annak engedni, aki egyvégtében hajtogatja: juszt is nekem lesz igazam! Ez volna a felnőttség. Nekünk, gyerekeknek a családi törvénytől se könnyebb, se vi­dámabb nem lesz az életünk, miért mondják mégis a felnőt­tek, hogy mindezt értünk teszik? Inkább magukkal kellene törőd­niük. Hogyha már felnőttek, le­hessenek is azok, élhessenek fel­nőttek módjára! Ne kelljen fél­niük attól, hogy ha a házasság tönkremegy, nem válhatnak el! Ne kelljen gyerekek módjára ölre menniük azért, hogy kié legyen a lakás! Ne kelljen az anyukámnak azért harcolnia, hogy apu több gyerektartást ad­jon! Azt mondják, igazságtalan, mennyi gyerektartást kell fizet­niük az apukáknak, de ha mind­ketten anyunál maradunk, ő egy keresetből lakást venni nem tud, és nem is géemkázhat, mint apu. Ha anyut megfizetnék, úgy mint a férfiakat, nem kellene kicsi­nyesnek lennie, és minden fil­lérért harcolnia. Ha válás után kapna a vállalattól vagy az ál­lamtól nevelési segélyt, biztos nem akarna minden fillért apu­ból kivasalni. De nem kap. Így kénytelen kicsinyesnek lenni. Ha apu nyolc óra alatt keresne any­­nyit, amiből meg lehetne élni, nem géemkázna. Nem volna mindig hullafáradt, és nem ve­szekednének annyit. De mindig fáradtak, ordítoznak, és olyan­kor csúnyán beszélnek. De én tudom, hogy azért vadulnak ennyire, mert ugyanolyan magá­nyosak, mint mi. Csak felnőt­tek, és ezt maguknak sem sza­bad bevallaniuk. És, persze, te­hetetlenek is, mert az égvilágon mindent az ő nyakukba varr­nak. Nekik kell dolgozni, lakást venni, a gyerekeket, szülőket el­tartani, aztán ott van az adó, miegymás. Azért szeretnék én valódi fel­nőtt lenni, hogy igazságosabban osszam el a terheket. Akkor az­tán lenne közös teherviselés! Már kitaláltam, mit kellene csi­nálni. Levelet írok az összes kor­mányfőnek, megírom, hogy ne­kem muszáj kiharcolnom a vi­lágbékét, hogy több nyugdíja le­gyen a nagymamának, meg ve­hessünk még egy lakást, mert akkor az apu biztos nem piálna. Megírom azt is, üljenek le tár­gyalni. Ha kitör a világbéke, és lesz teljes leszerelés, akkor ne­künk jó lesz. Mindenesetre anyu vett nekem tegnap egy malacperselyt. Azt mondta, ezentúl abba gyűjtsem a különvagyonomat. Ezt a per­selyt csak akkor fogom feltörni, ha elváltam. Vagy nem is! In­kább meg se nősülök! Minek, ha ennyi cirkusszal jár? A nők meg — ha akarnak — csak sza­porodjanak lombikbébikkel! Nagy Emőke Gyerekszemmel

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék