Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)

1987-01-02 / 1. szám

PORTRÉ Vongvichit A szegény kisfiú főincsesládi­­kán csücsült, csak éppen nem volt hozzá kulcsa ... Így írta le hazáját többször is a Laoszi Né­pi Demokratikus Köztársaság nemrég ideiglenesen megbízott államfője, Phoumi Vongvichit. (Elődje, Szufanuvong, a „vörös herceg” — betegsége miatt — kényszerűen megvált ettől a posztjától, de a minap tartott pártkongresszuson a mérsékelten megfiatalított politikai bizottság­nak tagja maradt.) Előd és utód, e két veterán év­tizedek óta dolgozott együtt. Amikor nemzeti felszabadító forradalmukat győzelemre vit­ték, és 1975-ben megszületett a népi demokratikus rend, mérhe­tetlen elmaradottságot örököl­tek. A királyságot eltörölték, az állam élén azóta állt (a királyi család sarja) Szufanuvong. Az új kormány egyik elnökhelyette­se pedig Phoumi Vongvichit lett, igaz, ekkor már az ötödik laoszi kabinetnek volt tagja ... Egy viszonylag kiművelt gyar­mati tisztviselő családjában lát­ta meg a napvilágot a közép­laoszi Xiengkhuang tartomány­ban, 77 évvel ezelőtt. Miután elvégezte az akkori Laoszban elvégezhető iskolákat, maga is a központi fennsíkon működő francia rezidens titkára lett. De nemcsak a gyarmati közigazga­tás praktikáit ismerhette így meg. Amikor a negyvenes évek­ben föllendültek az indokínai hazafias mozgalmak, Phoumi Vongvichi­ is hamar csatlako­zott hozzájuk. A gyarmati töm­­löcöket is megismerhette ... Fog­ságából — mint később is any­­nyiszor — megszökött, és egyre elkötelezettebben harcolt a nem­zeti haladás ügyéért. A Szufanuvong nevével fémjel­zett függetlenségi front egyik legismertebb irányítója lett. A polgári erőkkel évtizedeken át folytatott koalíciós tárgyaláso­kon, sőt az így alakított koalí­ciós kormányokban is „törzsgár­­datag”. Ekkoriban már az ille­gális kommunista pártnak is egyik vezetője. (Az egykori Fran­cia—Indokína helyén született önálló nemzetállamokban külön­­külön szerveződtek párttá az egykori egységes indokínai párt javarészt Vietnamban edződött kommunistái. Laoszban ezek a veteránok 1955-ben alakítják meg saját pártjukat. Phoumi Vongvichit, aki 1949 óta tagja az élcsapatnak, ekkor még nem kap helyet a legfelső vezetésben, de rövidesen már őt is ott ta­láljuk a Laoszi Népi Forradal­mi Párt mindmáig alig változó összetételű politikai bizottság­ban.) Időközben a Hazafias Front fő­titkára, közoktatási miniszter. Jobboldali ellenfelei váratlanul háziőrizetbe veszik. Később be­­börtönzik, ahonnan Szufanu­­vonggal együtt megszökik, öt hónapon át (!) gyalogolnak, amíg a viet határtérségiben levő fő­hadiszállásukhoz érnek. Aztán újabb koalíciós kormány, új­­tárca vár rá, majd ismét kalan­dos körülmények közepette sza­badul a jobboldali erők gyűrű­jéből. Így tart ez lényegében 1975-ig, amikor az amerikaiak­­indokínai vereségét követően merőben új történelmi­ korszak kezdődik mindhárom országban. Phoumi Vongvichi­ azóta a kor­mány elnökhelyettese, illetve közoktatási miniszter volt. Ami­kor az új rend megszületett, a jó 3 milliós lakosság kétharma­da írástudatlan volt. Hiába a kincses ládika, nehéz így meg­lelni a kulcsát... . Ezen a téren időköziben sikerült előrelépni. És Phoumi Vongvichit a buddhista boncból lett forradalmár to­vábbra is a régi türelemmel dolgozik azon, hogy az eljöven­dő nemzedékek számára mind­jobban megnyíljon az a bizo­nyos kincses ládika ... Benda László panoráma A Bundestagot renoválják Bajos bejutni a bonni Bundestagba. Most nem azokra a kép­viselői posztokra áhítozó jelöltekre gondolok, akik különböző pártok nevé­ben január 25-én megmé­rettetnek a parlamenti választásokon. Az egysze­rű magyar újságíró sorsát idézem, a tudósítóét, aki elhatározta, hogy részt vesz a régi Bundestag utolsó ülésén. Tehette ezt könnyedén, mivel koráb­ban szerzett sokéves ta­pasztalata azt mutatta, hogy a Bundestag nem el­taszít, hanem csábít, min­dig elegendő szabad he­lyet tartott fenn azoknak, akik a karzatról szeret­ték volna figyelni a lenti sorokban folyó vitát. Régi szép idők! A terrorizmus intézke­dett. Szuperbiztos protekto­­rok, Bundes­tag-képviselők személyes kísérete kell latihoz, hogy őrség-rend­szerek gyűrűjén át, több páncélüvegből készült ajtó ellenállását leküzdve a tu­dósító bejusson a Bundes­tag termébe. És ha vélet­lenül már az ülésteremben arra szánja el magát, hogy a jobb (politikai?) látószög érdekében széket változtasson — ugyanezt teszi egyébként közben Willy Brandt, az SPD vi­lághírű pártelnöke is, lent a képviselői sorokban, is­merőstől ismerőshöz ha­lad, miközben a CDU szó­noka a pulpitusról eről­teti érveit —, nos tehát, ha az újságíró át akar lépni egy másik székhez, a földiből, pontosabban a szőnyegpadlóból váratlanul kipattan egy zord őr­ úr: „Maradjon a helyén!” — Egy óra múlván megfo­galmazódik bennem a sommás ítélet, amit hal­lok, borzalmasan unalmas. Ellenőrzöm mindezt a lent ülő képviselők arcán. A látottak meggyőznek, hogy egyetértés van közöttünk. Megszámolom. Éppen heten vannak. Az üléste­remben. Ebben a pillanat­ban, öt párt, teljes fegy­verzetben. Utolsó óráit éli a régi Bundestag. Később tapasztalom, hogy ha egy­­szer-egyszer szavazni kell, akkor azonnal megtelik az ülésterem, mindenki jelen van, lázasan folyik a tit­kos szavazás, és még lá­zasabban a hangos nevet­­gélés az urnák körül. A dolgok eleve eldöntöttek. A CEU-CSU-FDP többsége mindig biztosítja az éppen aktuális végső kimenetelt. A Bundestagot renovál­ják. Ezért ezekben az években a képviselők át­költöztek egy épülettel odébb, a Rajna-part felé. A Városi Vízműbe. Oda­kint csendesen folydogál Északnak az agyonszeny­­nyezett Rajna — a képvi­selők pedig bent már Dél­re készülődnek, az Alpok síparadicsomaiba, vagy még délebbre,­ ahol már igazán senki sem fogja megkérdezni, hogy akar­­ják-e az enyhülést. Kará­csonyi szünidő Gibraltár­tól délre, vagy a Baha­mákon — igen, ott már mindenki nyugodtan eny­hülhet. Nem tudom, meddig tart az épület renoválása. Fel­tehetőleg nem vesz igény­be annyi időt, mint a parlamenti munka stílusá­nak renoválása, megújítá­sa. Mert azt senki sem gon­dolja komolyan, hogy ja­nuár 25. után minden megváltozik a Bundestag munkájában. Sőt, a leg­­többen azt gondolják, hogy semmi sem változik. Ma­rad a régi kormány, régi többséggel, konzervatív­liberális kényszerházasság­gal. Néha megszaporodnak a képviselők, ilyenkor akár 40—50 fő is helyet foglal az ülésteremben. Bent van tehát minden tizedik képviselő. Az SPD, tudva, hogy a CDU úgyis hen­gerel minden szavazásnál, csak olyankor figyel oda, amikor saját képviselője kér szót. Minden szónok nagyon lelkes, mert a tel­jes vitát rögzíti a televí­zió. Eszembe jut, hazai gyakorlatunkra is gondol­va, hogy az ilyen ámok­­futó szónoklatoknál meny­nyivel hasznosabb lehet, ha a képviselők válasz­tóik között töltik idejü­ket, akár viták vihará­ban, a mindennapokból gyűjtenek politikai muní­ciót. Az SPD ide-oda ván­dorló tréfamesterei között egyébként e pillanatokban Hans Apel, a korábbi szo­ciáldemokrata kormány pénzügyminisztere a leg­aktívabb, székéből hátra­fordulva igen szóvirágos módon fogalmazhat. A mögötte ülők mindeneset­re kitartóan élvezik. A Zöldeket, akik csak nemrégen kerültek a par­lamentbe, és akiknek far­­mernadrágos, hosszú hajú, vagy éppen a gyengébbik nemet lágy érzékiséggel képviselő küldötteit kez­detben ellenszenv fogadta a honatyák részéről, mindkét oldalról kacagás, gúnyos nevetés fogadja, ha szónokolnak. Minden más párt parlamenterei harcias közbekiáltásokkal jelzik érzelmi-politikai összefogásukat a betolako­dókkal szemben. Pedig a Zöldek egyik­­ képviselője most nem kevesebbre hív­ja fel a figyelmet, mint hogy a svájci méregforrá­­sokból táplálkozott Rajna vize mára már az Északi­­tengerbe ömlött, és tönk­retette az élővilág jórészét a tengerparti övezetekben. Megölte a helyi turizmust, elvette 30 ezer fő kenye­rét. Ezek támogatására kell tehát megszavazni a vitatott 300 millió márkát. Az egyik Zöld(fülű) hon­atya mondja ki azt is, hogy egyáltalán nem meg­nyugtató arra hivatkozni, hogy az NSZK-ban stabil politikai viszonyok feled­tetik a hét-nyolc százalé­kos munkanélküliség ter­heit , van ugyanis olyan körzet, ahol a munkanél­küliség 30 százalékos. Dél körül ismét megje­lenik Willy Brandt. Az „unokák nagyapja”. Ez utóbbi szó pontosan minő­síti korát , és semmit sem von le Brandt máig meglévő vitalitásából. Em­lékszem, a hetvenes évek végén tartott akkori vá­lasztások idején interjút készítettem vele a Magyar Televízió számára. Az el­terjedt pletykák kapcsán feltettem a kérdést: igaz-e, hogy a korával is járó po­litikai erőtlenség miatt tá­vozni kényszerül a párt éléről. Brandt csak mosolygott, és annyit mondott: Per­sze. Meglátjuk. Az idő­pontot azonban talán még majd tőlem is meg kell kérdezni. De kik az „unokák”? El­sősorban az ifjú szocialis­ták régebbi és legutóbbi vezetői, Wolfgang Roth az elmúlt évtizedben az SPD gazdasági szóvivője lett a Bundestagban. Karsten Voigt ugyancsak volt Ju­­so-elnök, ma a fegyverke­zési és leszerelési ügyek­ben felelős „főnök”. És a legkisebb unoka, Gerhard Schröder, aki legutóbb Al­­só-Szászországban a tarto­mányi választásokon haj­szál híján megverte Albrecht miniszterelnököt. Márpedig Albrecht úr nem is olyan régen még közel állt a CDU országos csúcspozícióihoz is. Az unokák jönnek, kö­vetik egymást. Az SPD ré­gi generációja, köztük Helmut Schmidt kiválik. Brandt marad. Renoválgatja a Bundes­tagot? Gubcsi Lajos

Next