Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-01-02 / 1. szám
PORTRÉ Vongvichit A szegény kisfiú főincsesládikán csücsült, csak éppen nem volt hozzá kulcsa ... Így írta le hazáját többször is a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság nemrég ideiglenesen megbízott államfője, Phoumi Vongvichit. (Elődje, Szufanuvong, a „vörös herceg” — betegsége miatt — kényszerűen megvált ettől a posztjától, de a minap tartott pártkongresszuson a mérsékelten megfiatalított politikai bizottságnak tagja maradt.) Előd és utód, e két veterán évtizedek óta dolgozott együtt. Amikor nemzeti felszabadító forradalmukat győzelemre vitték, és 1975-ben megszületett a népi demokratikus rend, mérhetetlen elmaradottságot örököltek. A királyságot eltörölték, az állam élén azóta állt (a királyi család sarja) Szufanuvong. Az új kormány egyik elnökhelyettese pedig Phoumi Vongvichit lett, igaz, ekkor már az ötödik laoszi kabinetnek volt tagja ... Egy viszonylag kiművelt gyarmati tisztviselő családjában látta meg a napvilágot a középlaoszi Xiengkhuang tartományban, 77 évvel ezelőtt. Miután elvégezte az akkori Laoszban elvégezhető iskolákat, maga is a központi fennsíkon működő francia rezidens titkára lett. De nemcsak a gyarmati közigazgatás praktikáit ismerhette így meg. Amikor a negyvenes években föllendültek az indokínai hazafias mozgalmak, Phoumi Vongvichi is hamar csatlakozott hozzájuk. A gyarmati tömlöcöket is megismerhette ... Fogságából — mint később is anynyiszor — megszökött, és egyre elkötelezettebben harcolt a nemzeti haladás ügyéért. A Szufanuvong nevével fémjelzett függetlenségi front egyik legismertebb irányítója lett. A polgári erőkkel évtizedeken át folytatott koalíciós tárgyalásokon, sőt az így alakított koalíciós kormányokban is „törzsgárdatag”. Ekkoriban már az illegális kommunista pártnak is egyik vezetője. (Az egykori Francia—Indokína helyén született önálló nemzetállamokban különkülön szerveződtek párttá az egykori egységes indokínai párt javarészt Vietnamban edződött kommunistái. Laoszban ezek a veteránok 1955-ben alakítják meg saját pártjukat. Phoumi Vongvichit, aki 1949 óta tagja az élcsapatnak, ekkor még nem kap helyet a legfelső vezetésben, de rövidesen már őt is ott találjuk a Laoszi Népi Forradalmi Párt mindmáig alig változó összetételű politikai bizottságban.) Időközben a Hazafias Front főtitkára, közoktatási miniszter. Jobboldali ellenfelei váratlanul háziőrizetbe veszik. Később bebörtönzik, ahonnan Szufanuvonggal együtt megszökik, öt hónapon át (!) gyalogolnak, amíg a viet határtérségiben levő főhadiszállásukhoz érnek. Aztán újabb koalíciós kormány, újtárca vár rá, majd ismét kalandos körülmények közepette szabadul a jobboldali erők gyűrűjéből. Így tart ez lényegében 1975-ig, amikor az amerikaiakindokínai vereségét követően merőben új történelmi korszak kezdődik mindhárom országban. Phoumi Vongvichi azóta a kormány elnökhelyettese, illetve közoktatási miniszter volt. Amikor az új rend megszületett, a jó 3 milliós lakosság kétharmada írástudatlan volt. Hiába a kincses ládika, nehéz így meglelni a kulcsát... . Ezen a téren időköziben sikerült előrelépni. És Phoumi Vongvichit a buddhista boncból lett forradalmár továbbra is a régi türelemmel dolgozik azon, hogy az eljövendő nemzedékek számára mindjobban megnyíljon az a bizonyos kincses ládika ... Benda László panoráma A Bundestagot renoválják Bajos bejutni a bonni Bundestagba. Most nem azokra a képviselői posztokra áhítozó jelöltekre gondolok, akik különböző pártok nevében január 25-én megmérettetnek a parlamenti választásokon. Az egyszerű magyar újságíró sorsát idézem, a tudósítóét, aki elhatározta, hogy részt vesz a régi Bundestag utolsó ülésén. Tehette ezt könnyedén, mivel korábban szerzett sokéves tapasztalata azt mutatta, hogy a Bundestag nem eltaszít, hanem csábít, mindig elegendő szabad helyet tartott fenn azoknak, akik a karzatról szerették volna figyelni a lenti sorokban folyó vitát. Régi szép idők! A terrorizmus intézkedett. Szuperbiztos protektorok, Bundestag-képviselők személyes kísérete kell latihoz, hogy őrség-rendszerek gyűrűjén át, több páncélüvegből készült ajtó ellenállását leküzdve a tudósító bejusson a Bundestag termébe. És ha véletlenül már az ülésteremben arra szánja el magát, hogy a jobb (politikai?) látószög érdekében széket változtasson — ugyanezt teszi egyébként közben Willy Brandt, az SPD világhírű pártelnöke is, lent a képviselői sorokban, ismerőstől ismerőshöz halad, miközben a CDU szónoka a pulpitusról erőlteti érveit —, nos tehát, ha az újságíró át akar lépni egy másik székhez, a földiből, pontosabban a szőnyegpadlóból váratlanul kipattan egy zord őr úr: „Maradjon a helyén!” — Egy óra múlván megfogalmazódik bennem a sommás ítélet, amit hallok, borzalmasan unalmas. Ellenőrzöm mindezt a lent ülő képviselők arcán. A látottak meggyőznek, hogy egyetértés van közöttünk. Megszámolom. Éppen heten vannak. Az ülésteremben. Ebben a pillanatban, öt párt, teljes fegyverzetben. Utolsó óráit éli a régi Bundestag. Később tapasztalom, hogy ha egyszer-egyszer szavazni kell, akkor azonnal megtelik az ülésterem, mindenki jelen van, lázasan folyik a titkos szavazás, és még lázasabban a hangos nevetgélés az urnák körül. A dolgok eleve eldöntöttek. A CEU-CSU-FDP többsége mindig biztosítja az éppen aktuális végső kimenetelt. A Bundestagot renoválják. Ezért ezekben az években a képviselők átköltöztek egy épülettel odébb, a Rajna-part felé. A Városi Vízműbe. Odakint csendesen folydogál Északnak az agyonszenynyezett Rajna — a képviselők pedig bent már Délre készülődnek, az Alpok síparadicsomaiba, vagy még délebbre, ahol már igazán senki sem fogja megkérdezni, hogy akarják-e az enyhülést. Karácsonyi szünidő Gibraltártól délre, vagy a Bahamákon — igen, ott már mindenki nyugodtan enyhülhet. Nem tudom, meddig tart az épület renoválása. Feltehetőleg nem vesz igénybe annyi időt, mint a parlamenti munka stílusának renoválása, megújítása. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy január 25. után minden megváltozik a Bundestag munkájában. Sőt, a legtöbben azt gondolják, hogy semmi sem változik. Marad a régi kormány, régi többséggel, konzervatívliberális kényszerházassággal. Néha megszaporodnak a képviselők, ilyenkor akár 40—50 fő is helyet foglal az ülésteremben. Bent van tehát minden tizedik képviselő. Az SPD, tudva, hogy a CDU úgyis hengerel minden szavazásnál, csak olyankor figyel oda, amikor saját képviselője kér szót. Minden szónok nagyon lelkes, mert a teljes vitát rögzíti a televízió. Eszembe jut, hazai gyakorlatunkra is gondolva, hogy az ilyen ámokfutó szónoklatoknál menynyivel hasznosabb lehet, ha a képviselők választóik között töltik idejüket, akár viták viharában, a mindennapokból gyűjtenek politikai muníciót. Az SPD ide-oda vándorló tréfamesterei között egyébként e pillanatokban Hans Apel, a korábbi szociáldemokrata kormány pénzügyminisztere a legaktívabb, székéből hátrafordulva igen szóvirágos módon fogalmazhat. A mögötte ülők mindenesetre kitartóan élvezik. A Zöldeket, akik csak nemrégen kerültek a parlamentbe, és akiknek farmernadrágos, hosszú hajú, vagy éppen a gyengébbik nemet lágy érzékiséggel képviselő küldötteit kezdetben ellenszenv fogadta a honatyák részéről, mindkét oldalról kacagás, gúnyos nevetés fogadja, ha szónokolnak. Minden más párt parlamenterei harcias közbekiáltásokkal jelzik érzelmi-politikai összefogásukat a betolakodókkal szemben. Pedig a Zöldek egyik képviselője most nem kevesebbre hívja fel a figyelmet, mint hogy a svájci méregforrásokból táplálkozott Rajna vize mára már az Északitengerbe ömlött, és tönkretette az élővilág jórészét a tengerparti övezetekben. Megölte a helyi turizmust, elvette 30 ezer fő kenyerét. Ezek támogatására kell tehát megszavazni a vitatott 300 millió márkát. Az egyik Zöld(fülű) honatya mondja ki azt is, hogy egyáltalán nem megnyugtató arra hivatkozni, hogy az NSZK-ban stabil politikai viszonyok feledtetik a hét-nyolc százalékos munkanélküliség terheit , van ugyanis olyan körzet, ahol a munkanélküliség 30 százalékos. Dél körül ismét megjelenik Willy Brandt. Az „unokák nagyapja”. Ez utóbbi szó pontosan minősíti korát , és semmit sem von le Brandt máig meglévő vitalitásából. Emlékszem, a hetvenes évek végén tartott akkori választások idején interjút készítettem vele a Magyar Televízió számára. Az elterjedt pletykák kapcsán feltettem a kérdést: igaz-e, hogy a korával is járó politikai erőtlenség miatt távozni kényszerül a párt éléről. Brandt csak mosolygott, és annyit mondott: Persze. Meglátjuk. Az időpontot azonban talán még majd tőlem is meg kell kérdezni. De kik az „unokák”? Elsősorban az ifjú szocialisták régebbi és legutóbbi vezetői, Wolfgang Roth az elmúlt évtizedben az SPD gazdasági szóvivője lett a Bundestagban. Karsten Voigt ugyancsak volt Juso-elnök, ma a fegyverkezési és leszerelési ügyekben felelős „főnök”. És a legkisebb unoka, Gerhard Schröder, aki legutóbb Alsó-Szászországban a tartományi választásokon hajszál híján megverte Albrecht miniszterelnököt. Márpedig Albrecht úr nem is olyan régen még közel állt a CDU országos csúcspozícióihoz is. Az unokák jönnek, követik egymást. Az SPD régi generációja, köztük Helmut Schmidt kiválik. Brandt marad. Renoválgatja a Bundestagot? Gubcsi Lajos