Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)
1987-07-03 / 27. szám
Scola Lucius Ez hát a szerelem? Egy megtisztelő meghívásnak nem tudtam megfelelni, amikor is a budapesti Berzsenyi Gimnáziumba invitáltak, mennék megnézni Dürrenmatt egyik művét, melyet az iskola fiataljai nagy lelkesedéssel vittek színpadra. Mintha sűrűsödnének a jó hírek az iskolai színjátszás felől: a rádióban — Csokonai Karnyónéjára készülődvén — a budapesti József Attila Gimnázium tanára beszélt arról, milyen fontos lehet a fiatalok életében a színi játék. S aztán egy kedves levél érkezett dr. Ibos Ferencnétől, a fővárosi Petőfi Sándor Gimnázium igazgatóhelyettesétől, aki Sütő András Pompás Gedeonjának megtekintésére hívott. S hogy kiváló írónak hatvanadik születésnapját méltóan köszöntse az iskola, kiállítást is szerveztek nagy szeretettel. Elmentem a Pompás Gedeon előadására, amelyet egy héten át naponta játszottak a diákok. Jól szórakoztam. Előadás után dr. Ihos Ferencné mentegetőzött: rövidíteni kellett a szöveget, s lévén, hogy az utolsó előadást láttam, fiai, lányai, akárcsak a hivatásosak, búcsúztatták is az együtt töltött hetek, hónapok munkáját: olykor rögtönöztek, cifrázták Sütő András dialógusait. „Kihágásukért”, úgy gondolom, a szerző nem neheztelt volna, hiszen nemcsak a darab, de a játék természete és az iskolai forma is rendetlenkedésre buzdít. De az én okoskodásomnál tanácsosabb egy bölcs szellemre, Comeniusra hivatkozni, aki a nagyfényű Sárospatakra érkezve, tanügyi elképzeléseink sorában kitüntetetten szólott „Az iskola, mint játékszín” fontosságáról: „...az ilyenfajta nyilvános tevékenység által a nézők színe előtt jobban fokozódik az emberi szellem mozgékonysága, mint ahogyan bármiféle figyelmeztetéssel vagy fegyelmezéssel elérhető lenne. Ilyen módon megelevenítve bármely nevezetes dolog könnyebben vésődik be az emlékezetbe, mintha csak halljuk vagy olvassuk, és könnyebben lehetne tanulni sok verset és bölcs mondást, sőt egész könyveket, míg magános önkínzással sokkal kevesebbet." Amidőn Comenius távozott a pataki iskolából, 1654. április 24-én, szomorúan írta le: a színijátékokkal kapcsolatos tanácsait nem fogadták meg. Ha mégis az ő kívánalma szerint történt volna? „Akkor most virágzónál, Pataki Iskola." Éppen 310 év múltán, az 1963—64-es tanévben, a Bodrogparti iskolaváros ugyancsak nem éppen virágos korszakában, a virágos játékkedvet mégis tapasztalhattam: micsoda kollégiumot, iskolát és községet (mert Patak akkor még nem volt város) mozgató üggyé, eseménnyé tudott magasodni, amikor az iskola diákjai Kárpáthy Gyula Zrínyijét, a kollégisták pedig Siegfried Lenz Bűntelenek című drámáját színre vitték. Ma is az iskolai év ünnepeként gondolok azokra a napokra, amikor a volt ipartestület rozzant termében Szakolczay tanár úr jóvoltából megelevenedett a börtönvilág, vagy Fenyvesi tanár úr és Sipos István tanár úr érdemeként Zrínyi Miklós ácsolt várában megjelentek a történelem személyiségei. Ahogy visszaemlékszem, senki nem lett színész, ám azt gondolom, hogy a játszó személyek és a nézőtéren ülők előtt sok minden megnyílt a világból, az élet történelmi és etikai kérdéseiből — egy életre meghatározóan. Közelről tapasztalhattam, hogy a hetvenes évekre országos méretekben elsorvadt az iskolai színjátszó mozgalom. Rossz gondolkodás és hamis hangulatteremtés volt az ok. Mert a különféle országos versenyek és szakmai ítélkezések azoknak az amatőrcsoportoknak kedveztek, amelyek a hivatásos színjátszás bizonyos stílus- és gondolkodásbeli elmaradottságát igyekeztek pótolni, s ennek folyományaképp Grotowskit, vagy az amerikai utcaszínházát majmolták. Ez a fellengzős szakmaiskodás, önbizalmát, hitét vette el a tanároknak, akik addig Csokonait, Móriczot játszatták diákjaikkal. Végzetes félreértés volt. Pedagógiai süketség. Mert az iskolai színjátéknak nem az a célja, hogy a diákság napi tréninggel, fizikai, pszichikai „csapatmunkával” színházimitáló együttessé váljon, hanem az, hogy elmerüljön a debreceni, csurgói diákéletben, a kor szokásaiban, megismerje a történelmet. S mindezt valóban könnyed, játékos formában, ahogy Comenius is írta volt. S ha az iskolai együttesek — a fesztiválmániában — nem szereztek dicsőséget, ennek nyomán nemcsak a diákok kedve kezdett apadni, hanem a tanárok megbecsülése is elmaradt. S mára már a szenvedélyesnél is magasabb jelzővel kell illetni azokat a tanárokat, akik mindenféle díjazás, órakedvezmény nélkül hónapokon át délutánonként összegyűjtik diákjaikat, szöveget dramatizálnak, tanulnak, díszletet festenek, jelmezeket varrnak, hogy aztán az év vége felé egyszer-kétszer a diáktársak és a tantestület előtt megelevenítsék Petőfi Sándor vígeposzát, vagy a mezőségi történet mélyén megmutassák egy nemzetiség sorsát. Azt mondja dr. Ibos Ferencné, egy sorozatot zárt be a Pompás Gedeonnal. Az elmúlt években előadták a Kamyónét, Madách Civilizátorát, játszották Kisfaludyt, tavaly Páskándi Géza Diákbolondítóját mutatták be, és most Sütő Andrással búcsúzik a játéktól és az iskolától. Talán az ő rendíthetetlen hitére hivatkozva is szabadjon minden más hozzá hasonló pedagógus iránti tiszteletünkről szólni. Mert nemcsak taps és egyikét kollégiális kézszorítás jár nekik. Comenius mester arra is figyelmeztet: „Az iskolafelügyelő Urak illessék dicsérettel az oktatók és a tanulók szorgalmát, s buzdítsák őket további sikeres haladásra." Általánosabban se kívánhatunk többet és mást, adassák dicséret és pártfogás az iskolai játékszín művelőinek — szakmaitársadalmi méretekben is. Ablonczy László A szélba kedves volt, kicsinyke, de kedves. Egyetlen íróasztal fért csak el, viszont az az egy az átlagosnál nagyobbacska. A két szék egymással szemben állt, kényelmesen dolgozhattak mind a ketten. Irattartó, számológép, toll, papír, ceruza, határidőnapló az asztalon, mint minden más irodában. Válaszfal nem emelkedett közöttük. Az ablakban piros muskátlik. A lány gondozta őket. A csipkefüggöny a hivatal tulajdona. A lány leendő otthonába másmilyet választana. Kicsi, apró virágmintásat, de fehérben. Másnak alig-alig beszélt róla. Ezek az ő apró titkai, olyan titkok, amiket csak „vele” lehet megbeszélni. A kis szoba csöndjét csak néha törte meg a számológép egyhangú kopogása. Szemlesütve dolgoztak, csendesen. És ábrándoztak. Álmodoztak az eljövendő boldogságról. Nagy ritkán, ha egyikük mégis felemelte a tekintetét, hogy lopva reápillantson, reá, a kedvesre, a boldogság mámorító varázsa szállt könnytől homályos szemére. De csak lopva, reszketve, remegve a leleplezéstől. Hiszen ki tudhatja? És ha mégsem? Vártak a jelre, a bátorításra, egy csodálatos véletlenre. Várták reggel, várták az ebéd alatt, délután és este, de a csoda váratott magára. A délelőtt tervezgetéssel telt el. Párbeszédeket, válaszokat próbáltak be. Majd az ebédlőben — gondolták. Évek óta egy asztalnál ültek ott is. Turkáltak az ételben, egyikük sem mert enni, csak a már bepróbált, mindent eldöntő megszólítást forgatták a szájukban. De egyikükben sem volt elegendő bátorság. Lesoványodtak, karikás, beesett szemük különleges fényben égett. Ma már csak a délutánban reménykedhettek. Hiába drukkoltak, valahogy nem jött össze. Következtek az új reggelek, az új ebédek, az új délutánok. A számoszlopok csak nőttek, a világ tombolt körülöttük, az idő múlt, és ők egyre égőbb tekintettel figyelték egymást. De aztán egyszer, két összeadás között megtörtént a csoda. Váratlan volt, és oly hirtelen, hogy elsöpört az útjából minden akadályt. Megszólalt a szerelem szava. A szavak, azok a felejthetetlen, csodás szavak nehezen tolultak a férfi ajkára. Tekintete homályossá vált, átölelte a lányt, babusgatta, becézgette és cirógatta. Olyan volt, mint az álom. Gyengéd és simogató. Bevégeztetett : — Maga is? ... — szólt a férfi rekedtén. — Igen — felelt egyszerűen a lány, és lesütötte gyönyörű pilláit. Félve, kedvesen, mint egy pillangó. — Mennyivel? — kérdezte elcsukló hangon a férfi. Úgy érezte, hogy valami ellenállhatatlan erő tartja a markában. Fel akart ugrani és átölelni őt. Megigézetten hallgatta a lány gyengéd, doromboló hangját. — Hogyan?... — és megrebbentek a lesütött pillák. — Mennyivel számolta el magát? — Hangjában ott volt a családteremtő, erős férfi biztonsága. — Ó! Három tizedesvesszővel — válaszolt alig hallhatóan a lány. Bizakodva tekintett a férfi kemény, de mégis mély, érző szemébe. — Én csak eggyel — állt föl a férfi. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megfogta a lányét. A lány már tudta, hogy boldog lesz. A férfi megigézetten bámult a gyönyörű szempárba. Szira Péter ne