Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)

1987-07-03 / 27. szám

Scola Lucius Ez hát a szerelem? Egy megtisztelő meghívásnak nem tudtam megfelelni, amikor is a budapesti Berzsenyi Gim­náziumba invitáltak, mennék megnézni Dürrenmatt egyik mű­vét, melyet az iskola fiataljai nagy lelkesedéssel vittek szín­padra. Mintha sűrűsödnének a jó hírek az iskolai színjátszás felől: a rádióban — Csokonai Karnyónéjára készülődvén — a budapesti József Attila Gimná­zium tanára beszélt arról, mi­lyen fontos lehet a fiatalok éle­tében a színi játék. S aztán egy kedves levél érkezett dr. Ibos Ferencnétől, a fővárosi Petőfi Sándor Gimnázium igazgatóhe­lyettesétől, aki Sütő András Pompás Gedeonjának megtekin­tésére hívott. S hogy kiváló írónak hatvanadik születésnapját méltóan köszöntse az iskola, ki­állítást is szerveztek nagy sze­retettel. Elmentem a Pompás Gedeon előadására, amelyet egy héten át naponta játszottak a diákok. Jól szórakoztam. Előadás után dr. Ihos Ferencné mentegetőzött: rövidíteni kellett a szöveget, s lévén, hogy az utolsó előadást láttam, fiai, lányai, akárcsak a hivatásosak, búcsúztatták is az együtt töltött hetek, hónapok munkáját: olykor rögtönöztek, cifrázták Sütő András dialógu­sait. „Kihágásukért”, úgy gondo­lom, a szerző nem neheztelt volna, hiszen nemcsak a darab, de a játék természete és az is­kolai forma is rendetlenkedésre buzdít. De az én okoskodásomnál ta­nácsosabb egy bölcs szellemre, Comeniusra hivatkozni, aki a nagyfényű Sárospatakra érkez­ve, tanügyi elképzeléseink sorá­ban kitüntetetten szólott „Az is­kola, mint játékszín” fontossá­gáról: „...az ilyenfajta nyilvá­nos tevékenység által a nézők színe előtt jobban fokozódik az emberi szellem mozgékonysága, mint ahogyan bármiféle figyel­meztetéssel vagy fegyelmezéssel elérhető lenne. Ilyen módon megelevenítve bármely nevezetes dolog könnyebben vésődik be az emlékezetbe, mintha csak hall­juk vagy olvassuk, és könnyeb­ben lehetne tanulni sok verset és bölcs mondást, sőt egész könyveket, míg magános önkín­zással sokkal kevesebbet." Amidőn Comenius távozott a pataki iskolából, 1654. április 24-én, szomorúan írta le: a szí­nijátékokkal kapcsolatos taná­csait nem fogadták meg. Ha mégis az ő kívánalma szerint történt volna? „Akkor most vi­rágzónál, Pataki Iskola." Éppen 310 év múltán, az 1963—64-es tanévben, a Bodrog­­parti iskolaváros ugyancsak nem éppen virágos korszakában, a virágos játékkedvet mégis ta­pasztalhattam: micsoda kollé­giumot, iskolát és községet (mert Patak akkor még nem volt város) mozgató üggyé, ese­ménnyé tudott magasodni, ami­kor az iskola diákjai Kárpáthy Gyula Zrínyijét, a kollégisták pedig Siegfried Lenz Bűntele­­nek című drámáját színre vit­ték. Ma is az iskolai év ünne­peként gondolok azokra a na­pokra, amikor a volt ipartestü­let rozzant termében Szakolczay tanár úr jóvoltából megeleve­nedett a börtönvilág, vagy Fenyvesi tanár úr és Sipos Ist­ván tanár úr érdemeként Zrínyi Miklós ácsolt várában megje­lentek a történelem személyisé­gei. Ahogy visszaemlékszem, senki nem lett színész, ám azt gondolom, hogy a játszó szemé­lyek és a nézőtéren ülők előtt sok minden megnyílt a világból, az élet történelmi és etikai kér­déseiből — egy életre meghatá­rozóan. Közelről tapasztalhattam, hogy a hetvenes évekre országos mé­retekben elsorvadt az iskolai színjátszó mozgalom. Rossz gon­dolkodás és hamis hangulatte­remtés volt az ok. Mert a kü­lönféle országos versenyek és szakmai ítélkezések azoknak az amatőrcsoportoknak kedveztek, amelyek a hivatásos színjátszás bizonyos stílus- és gondolkodás­beli elmaradottságát igyekeztek pótolni, s ennek folyománya­képp Grotowskit, vagy az ame­rikai utcaszínházát majmolták. Ez a fellengzős szakmaiskodás, önbizalmát, hitét vette el a ta­nároknak, akik addig Csokonait, Móriczot játszatták diákjaikkal. Végzetes félreértés volt. Peda­gógiai süketség. Mert az iskolai színjátéknak nem az a célja, hogy a diákság napi tréninggel, fizikai, pszichikai „csapatmun­kával” színházimitáló együttessé váljon, hanem az, hogy elme­rüljön a debreceni, csurgói diákéletben, a kor szokásaiban, megismerje a történelmet. S mindezt valóban könnyed, játé­kos formában, ahogy Comenius is írta volt. S ha az iskolai együttesek — a fesztiválmániában — nem sze­reztek dicsőséget, ennek nyo­mán nemcsak a diákok kedve kezdett apadni, hanem a taná­rok megbecsülése is elmaradt. S mára már a szenvedélyesnél is magasabb jelzővel kell illet­ni azokat a tanárokat, akik mindenféle díjazás, órakedvez­mény nélkül hónapokon át dél­utánonként összegyűjtik diákjai­kat, szöveget dramatizálnak, ta­nulnak, díszletet festenek, jel­mezeket varrnak, hogy aztán az év vége felé egyszer-kétszer a diáktársak és a tantestület előtt megelevenítsék Petőfi Sán­dor vígeposzát, vagy a mezősé­gi történet mélyén megmutas­sák egy nemzetiség sorsát. Azt mondja dr. Ibos Ferenc­né, egy sorozatot zárt be a Pompás Gedeonnal. Az elmúlt években előadták a Kamyónét, Madách Civilizátorát, játszották Kisfaludyt, tavaly Páskándi Gé­za Diákbolondítóját mutatták be, és most Sütő Andrással bú­csúzik a játéktól és az iskolától. Talán az ő rendíthetetlen hité­re hivatkozva is szabadjon min­den más hozzá hasonló pedagó­gus iránti tiszteletünkről szólni. Mert nemcsak taps és egyikét kollégiális kézszorítás jár nekik. Comenius mester arra is figyel­meztet: „Az iskolaf­elügy­elő Urak illessék dicsérettel az ok­tatók és a tanulók szorgalmát, s buzdítsák őket további sikeres haladásra." Általánosabban se kívánha­tunk többet és mást, adassák di­cséret és pártfogás az iskolai já­tékszín művelőinek — szakmai­társadalmi méretekben is. Ablonczy László A szélba kedves volt, kicsiny­ke, de kedves. Egyetlen íróasz­tal fért csak el, viszont az az egy az átlagosnál nagyobbacska. A két szék egymással szemben állt, kényelmesen dolgozhattak mind a ketten. Irattartó, szá­mológép, toll, papír, ceruza, ha­táridőnapló az asztalon, mint minden más irodában. Válaszfal nem emelkedett közöttük. Az ablakban piros muskátlik. A lány gondozta őket. A csipke­­függöny a hivatal tulajdona. A lány leendő otthonába másmi­­lyet választana. Kicsi, apró vi­rágmintásat, de fehérben. Más­nak alig-alig beszélt róla. Ezek az ő apró titkai, olyan titkok, amiket csak „vele” lehet meg­beszélni. A kis szoba csöndjét csak né­ha törte meg a számológép egy­hangú kopogása. Szemlesütve dolgoztak, csendesen. És ábrán­doztak. Álmodoztak az eljöven­dő boldogságról. Nagy ritkán, ha egyikük mégis felemelte a te­kintetét, hogy lopva reápillant­son, reá, a kedvesre, a boldog­ság mámorító varázsa szállt könnytől homályos szemére. De csak lopva, reszketve, remegve a leleplezéstől. Hiszen ki tudhat­ja? És ha mégsem? Vártak a jelre, a bátorításra, egy csodá­latos véletlenre. Várták reggel, várták az ebéd alatt, délután és este, de a csoda váratott ma­gára. A délelőtt tervezgetéssel telt el. Párbeszédeket, válaszokat próbáltak be. Majd az ebédlő­ben — gondolták. Évek óta egy asztalnál ültek ott is. Turkáltak az ételben, egyikük sem mert enni, csak a már bepróbált, mindent eldöntő megszólítást forgatták a szájukban. De egyi­kükben sem volt elegendő bá­torság. Lesoványodtak, karikás, beesett szemük különleges fény­ben égett. Ma már csak a dél­utánban reménykedhettek. Hiá­ba drukkoltak, valahogy nem jött össze. Következtek az új reggelek, az új ebédek, az új délutánok. A számoszlopok csak nőttek, a világ tombolt körülöt­tük, az idő múlt, és ők egyre égőbb tekintettel figyelték egy­mást. De aztán egyszer, két össze­adás között megtörtént a csoda. Váratlan volt, és oly hirtelen, hogy elsöpört az útjából min­den akadályt. Megszólalt a sze­relem szava. A szavak, azok a felejthetet­len, csodás szavak nehezen to­lultak a férfi ajkára. Tekintete homályossá vált, átölelte a lányt, babusgatta, becézgette és cirógatta. Olyan volt, mint az álom. Gyengéd és simogató. Be­végeztetett : — Maga is? ... — szólt a fér­fi rekedtén. — Igen — felelt egyszerűen a lány, és lesütötte gyönyörű pil­láit. Félve, kedvesen, mint egy pillangó. — Mennyivel? — kérdezte el­­csukló hangon a férfi. Úgy érez­te, hogy valami ellenállhatatlan erő tartja a markában. Fel akart ugrani és átölelni őt. Megigézet­­ten hallgatta a lány gyengéd, doromboló hangját. — Hogyan?... — és megreb­bentek a lesütött pillák. — Mennyivel számolta el ma­gát? — Hangjában ott volt a családteremtő, erős férfi biz­tonsága. — Ó! Három tizedesvesszővel — válaszolt alig hallhatóan a lány. Bizakodva tekintett a fér­fi kemény, de mégis mély, érző szemébe. — Én csak eggyel — állt föl a férfi. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megfogta a lányét. A lány már tudta, hogy boldog lesz. A férfi megigézetten bá­mult a gyönyörű szempárba. Szira Péter­ n­­e

Next