Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)

1989-01-06 / 1. szám

efféle gesztus itt nem szo­kás. Úgy negyven körüli lehet, s mielőtt még bár­mit is szólhatnék, újfent a sálba törölközik. — Imre — így mutatko­zik be. Furcsállja a dolgot, ám hamar túlteszi magát rajta. — Maga szerint tényleg ennyit érnek ezek a ver­dék? — kérdezem, némi­képp bizalmaskodva, ahogy az kollégáknál szo­kás. — Egy frászt! Az öre­­gebbjét már régen a Du­nába kellett volna lökni. Csakhogy a nincs nagy úr, felborítja a leosztást. Itt van például az enyém. Maga épeszű helyzetben adna érte ennyit? — Hát, aligha. — Na látja! Ebből a Zsigából lassan kilóg a lá­bam, az alja olyan, mint a pókháló, jóformán csak a bitumen tartja össze. Kétszer fordult át a kilo­méteróra. Soroljam? — Ne fáradjon. Idősebb házaspár kering a kocsi körül. Imre vár egy percet, aztán mintha halaszthatatlan dolga adó­dott volna, felpattintja a motorháztetőt, beül, indít. Alapjáraton duruzsol, kerreg a motor. Karcol a hangja, öreges, mintha a torkát köszörülné. Köhög, erőlködik. Megfut, vissza­vesz. Imre bőrdíszműves. Ál­lami vállalatnál, de gya­korta maszekok Baráti alapon szokott vásározni is. Saját bevallása szerint most egy cseppet bőbeszé­dűbb, mint máskor. Hiába: a kávé. Az ugyanis, hogy ki miként hintázza át a vevőt, magánügy. Mert végeredményben minden­ki ezt teszi. Minden vén kocsinak ropognak a csontjai, fájnak az ízüle­tek, s egyre több beöntés kell a normális emésztés­hez. A javított zománcon átüt a rozsda. Ahogy Imre okítólag mondja: kívül topp, belül kopp. Ő már csak tudja, nem először van itt. Vesz és elad, azaz­hogy fordítva. Új kocsija sose volt. Nincs őneki ar­ra pénze, hogy néhány százalékért évekig jegel­­tesse a bankban. A hasz­náltban van az üzlet. Ha nem is nagy, méretes. Ami valahogy mindig összejön, amíg hiányt még nagyobb hiány követ. Szó ami szó, igaza lehet, ha elég szívós, dörzsölt és kitartó az ember. A nyu­gati típusok most nemigen kelendőek, még nyomott áron sem. Teli van velük a piac. Drága a szerelő, ha van. Drága az alkat­rész, ha kapható. Maga­sabb az érték, nagyobb az avulás. Mások, akiknek lenne pénzük, azért nem­­ veszik őket, nehogy kiva­gyisággal, hivalkodással vádolják őket. Hasznosabb manapság a szerény, szolid tempó. Célszerűbb ezek­ben az adóterhes időkben bunda helyett télikabátban járni. Úgyhogy a nyugati csodák zöme a placcon marad. Azért persze nem mind­egyik. A túlsó soron az előbb kelt el, közérdeklő­dés közepette egy ötéves Opel Kadett, félmillióért. Új tulajdonosa igencsak büszke rá. Mielőtt beülne, elölről-hátulról végigsimo­gatja. — Láttam már ezt a palit. Az eladót — hallom Imrét. — Nem volt túl drága, de az biztos, hogy az illető legalább kétszáz­ezret valutában kért. Ér­ti?... Hát, értem­ éppen értem, és nem is tartom különö­sebben meglepőnek azok után, hogy vagy egy tucat kocsival odébb egy lada szamarás úr kétezerért kí­nálta a vadonatúj vissza­pillantó tükrök párját. A vevő már nyújtotta is vol­na a pénzt, amikor a tulaj lakonikus rövidséggel, a bennfentesek profi lekeze­lésével szigorúan rendre­­utasította: — Schillingben! Az üzlet ilyeténformán nem köttetett meg, embe­rünk viszont egy percig sem csodálkozott azon, hogy a pesti használtautó­piacon a magyar forint nem mindig elfogadott fi­zetőeszköz. Tizenegy körül jár az óra. Duciás szomszédom elégedetten dörzsölgeti a tenyerét. Túladott a hat­éves járgányon, mégpedig jó áron. Száztízezerért. Most elugrik a büféhez, gyorsan bekap valamit, az­tán még körülnéz, mi az ábra. — Kopott, karambolos kocsit keresek — mondja. Ő ugyanis autószerelő. Szétszedi, kipofozza, ösz­­szerakja, átfényezi, s jöhet vissza dupla pénzért. — Van egyáltalán saját kocsija? — Még szép! De mindig másik. Egyszer fél évig tartottam egy szürke Wartburgot, de rühelltem már nagyon. Egy-egy al­kalmas vásárból akár öt­venezret is kihozhat az ember. — És ha nincs alkat­rész? — Uram! Hol él maga? Alkatrész mindig van, csak meg kell keresni. Ha máshol nem, hát a bon­tókban. A roncstelepeken. Akár újat is kaphat... — Most mit néz? Tudja maga, meddig tart egy el­kötött szekér szétkapása? Ne törje a fejét. Semeddig. A maga kocsiját holnap másik tízben találhatja. Aztán ismerje meg azt a homokszín ajtót valame­lyik járgányon kékben vagy zöldben. Vagy egy karburátort, egy vízpum­pát. Soroljam? De nem tő­lem hallotta. — És az alváz meg a motor­szám? — Rázósabb, mégse gond. Amúgy ne higgye, hogy én effélékkel foglal­kozom. A világért sem. Ilyen al­katrészekkel ugyanis min­dig mások foglalkoznak. Haverok, alkalmi ismerő­sök sosem, ők egyszerűen gyanú fölött állók. Vagy én vagyok nagyon szerencsétlen, hogy nem megy a bolt (fel kéne az egészet adnom), vagy tán mostanában ez a piac sem a régi. Temérdek a fóka, kevés az eszkimó. Renge­teg a kocsi, vevő elvétve akad, akinek szándéka, s hozzá pénze is van. A gaz­dák drágán kínálnak, a vásárlók viszont fogukhoz verik a garast. Olcsón sze­retnének mindent. Ahogy a tulajok fogalmaznak: bagóért. Amiben egyéb­ként a kínálat zömét látva a vevőknek lenne igazuk. Normális helyzetben. Mert az mégiscsak elgondolkod­tató, hogy miként kerülhet egy hat-nyolc esztendős autó alkalmasint az eredő­ HMMarsBaMm Könnyített vámok Köztudomású, hogy január elejétől meg­változtak a nyugatról származó autók la­kossági importjának a vámszabályai. Er­ről kaptunk részletes tájékoztatást a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksá­gán.­­ Régebben a behozott kocsi belföldi forgalmi értékének az 50 százalékát kellett vámként kifizetni - mondja dr. Légrády Ilona osztályvezető-helyettes. - A könnyí­tés, a jogszabály-módosítás főként a kisebb és a közepes teljesítményű, gazdaságos üzemű kocsik magánimportját támogatja. Ennek megfelelően az 1600 cm3-ig terjedő benzines és a 2000 cm3-t meg nem ha­ladó dízel típusok vámja az autó 0-4 éves koráig a kocsi értékének a tíz száza­léka. Benzinüzemnél 1600-2000 cm3, dízel­nél 2000-2500 cm3 között a fizetendő vám 20, e határok fölött pedig egységesen 40 százalék, amennyiben a kocsi nem múlt el még négyesztendős. A négyévesnél idő­sebb autókra a hengerűrtartalom mindhá­rom kategóriájában plusz 30 százalékos büntetővámot számítunk fel. - Ez az utóbbi kifejezés eléggé riasztó. - Meglehet, de a könnyítés célja, mint már mondtam, a fiatal járművek behoza­­talának az ösztönzése. Nem pedig az autómatuzsálemeké. - Mi szerint állapítják meg az értéket? - Az Európában általánosan elfogadott havonta megjelenő Schwalke katalógus alapján, amely típusokra bontva tartalmaz­za NSZK-márkában az új árat, és nyolc esztendőre visszamenőleg az évi avulást. Ha az autó 4 évesnél öregebb, akkor a 4 éves avult árat alkalmazzuk, a tényleges kortól függetlenül. Ugyanakkor mindig a kinti forgalmi adóval csökkentett érték a mérvadó. Ezt az összeget beszorozzuk a Magyar Nemzeti Bank napi árfolyamával, ezer forintig felkerekítünk, s így megkap­juk a vámalapot. - A szocialista országok típusainak a kalkulációja is ekként történik? - Hasonlóan. Azzal a különbséggel, hogy ezeknél a fajtáknál az érvényes bel­földi árral számolunk, esztendőnként 10 százalékos avulást jóváírva, maximum négyéves korig. E szisztéma előnyös az ál­lampolgároknak, mert a hazai árak ala­csonyabbak az említett katalógusban sze­replő, átszámított tételeknél. Egy kétéves Skoda 120 L vámalapja így például kö­rülbelül a fele annak, mintha a katalógus árait alkalmaznánk.

Next