Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)
1989-01-06 / 1. szám
HNBH iihez közelítő árba, vagy 2107-es 1500-as, 11 hónapos Lada az eredetinél 140 ezer forinttal többe: száznyolcvanezer helyett 320 ezerbe? A „fiatal”, 3-4 éves kocsikért tulajdonosaik legkevesebb új értéket kérnek, de inkább annál 10—50 ezerrel magasabbat. Tény, a Merkurtelepeken jóval mérsékeltebbek az összegek. Ám a kínálat is. Ott ugyanis a felső határ legfeljebb a kocsi új értéke lehet, ám tüzetes átvizsgálás után levonják a reális avulást, a műszaki állapotnak megfelelően. Hasonló szisztéma szerint, ennél azonban azért valamelyest piacosabban kalkulálnak az autókereskedő kisvállalkozások is. Nem véletlen hát, hogy az eladók először inkább a szabadpiacon próbálkoznak. Magasabb árakkal, több-kevesebb sikerrel. De inkább kevesebbel. Ezen a piacon különleges tapasztalatokat szerezhet az ember. Itt van például mindjárt ez a „szerencsétlen” szomszéd. Ez az Imre, aki hiába toporog egész délelőtt, hiába vár, mégsem kelendő viseltes masinája. Pedig még csak tízesztendős, és igazán nem kívánna érte többet annál a nyolcvanasnál. Panaszkodik is, értetlenkedik, a fejét csóválja: lám, milyenek az emberek, elszaladnak a legjobb vásár elől, az ő dolgát nehezítik. Dél környékén, a kávét feledve, már teljes üzleti vértezetben fordul felém: — A parasztok járjanak csak buszon meg villamoson. Nem kötelező furikázni. Aki csóró, azt mi az úristennek eszi ide a fene? Bólogatok, ám nem túl sok meggyőződéssel, s ez szemet szúr neki is. Nem állja meg szó nélkül. — Látszik, hogy maga is pancser. Mi tagadás. Egész délelőtt egyetlen komolynak tűnő érdeklődőm akadt. Az illető alkuba szállt, hetvenet ígért, miközben jobbján kapaszkodó hölgyének utánozhatatlan eleganciával odavetette: — Trógerkocsinak éppen megfelelne. Hm. Nem túl biztató. Ezt a cirkusz befejeztem. Kissé megkönnyebbülve őgyelgek a vasárnapi piac forgatagában. A büfé felől meg-megújuló hullámokban támadnak a zsíros, fokhagymás illatfelhők, rohamoznak, s feloldódnak a füstös, fanyar téli levegőben. Ha valakinek az állva rögtönzött falatozás után marad még némi pénze, az könnyűszerrel elverheti a placcon az al- Felpumpált remények — Hogy érzi magát a saját székében? — kérdezem Nagy Ernőt, a Merkur használt gépkocsikat értékesítő osztályának a vezetőjét. — Szinte napról napra kellemetlenebből. Nincs az embereknek pénzük, egyreszegényebbek. Romlanak az üzleti kilátások a tőke- és pénzhiány miatt. Akinek a napi kiadások után üres a zsebe, az aligha fog autót vásárolni. Nekünk viszont a kereskedés lenne a dolgunk. — Melyek a legkeresettebb típusok? „ — A keleti kocsik, kiváltképp a Ladák és a Skodák. Három-négy éves korukig magasabb az áruk, mint újonnan. Mármint a szabadpiacon. — Láttam a Dobi István úton egy 11 hónapos 1500-as Ladát (2107) háromszázhúszezerért. Elkelt. — Hát ez az. Ezért nálunk a gazdája körülbelül csupán a felét kapta volna: 180 ezer forint, mínusz az avulás és az árrés. Gyakorta döbbenetesek ott az árak,mert akinek van rá valója, az nem akar évi kétszázalékos kamatért hét esztendeig várakozni. Ráadásul semmi garanciája sincs arra, hogy közben meddig szalad az infláció. Ha mindezt belekalkuláljuk, lehet, hogy így is megéri. — Mit vár az új vámszabályoktól? — Semmi különöset. Eddig Nyugatról átlagban évi tízezer kocsit hoztak be az állampolgárok. Jó, ha ez megduplázódik, hiszen a lakosságnál lévő valuta mennyisége határos. És nem hiszek a vérmes reményekben. A mi zsebünkhöz drága az autó odakint. Turistaellátmányból egy szerényebb 3-4 éves típus megvásárlásához 8-10 tagú családnak kell a teljes valutáját összedobnia. Sokan szerintem 2-3 esztendős Ladákat és Skodákat hoznak majd. Átszámítva akkora összegért, mint amennyibe nálunk újonnan kerülnek. — Tehát a vámkönnyítés nem radikális megoldás? — Nem. Legfeljebb valamelyest enyhíthet a gondokon. Az idei esztendőre a szocialista országokból eddig csupán 21 ezer Trabantot és 2000 Volgát sikerült szerződéssel biztosra lekötnünk. Ugyanakkor jelenleg durván 300 ezren várnak új autóra. Azt már csak érdekességként említem, hogy az átlagár 120 ezer forint, aminek a felét a megrendelésnél előre be kell fizetni. Vagyis az OTP csaknem 20 milliárdos összeget kezel, forgat, fiadztat évi potom kétszázalékos kamatért. Ennek a hasznából mi például egyetlen fillért sem látunk. — Akkor hát melyik a járható út? — A kocsikérdés nem önmagában való. Az egész gazdaságot kell feltornázni versenyképes, nemzetközi színvonalra, s akkorlesz pénze az államnak és az állampolgárnak is autóra. Amilyenre éppen vágyik. Csupán használt autókkal nem enyhíthetők lényegesen a feszültségek. — És a hazai gyártás, összeszerelés? — Nézze. Világos, hogy csak valóban modern konstrukciókkal lenne érdemes foglalkozni. Erre viszont hadd meséljek el egy történetet: a nyolcvanas évek elején japán típusok kerültek szóba. Eljöttek hozzánk az ottani szakemberek, körülnéztek a magyar ipar élvonalában, és őszinte sajnálattal közölték, hogy nemigen megy a dolog, mert mi egyelőre legfeljebb korszerű biciklit tudnánk gyártani... (deák!) halmi szerencsejátékosoknál. Tiltott ugyan, ez viszont egyáltalán nem zavarja az adómentes partikat. A szabály rém egyszerű, lényege a következő: a ceremóniamester ördögi ügyességgel tologat ide-oda egy papírdobozon három üres kupakot vagy gyufaskatulyát. Az egyik alatt apró, puha piros golyócska lapul. Azt kell kifigyelni, hogy hol. Aki eltalálja, az nyert. Aki nem... Itt a piros, hol a piros? Dupla vagy semmi! A legkisebb tét ezer forint. A felső határ a csillagos ég. A játékmester kezében maréknyi bankó. Csábít, csalogat, forognak a kupakok. A tét négyezer. A játékos nyer. Mire visszaérek, megfordulnak a szerepek, fordított a leosztás. Az kever, aki az előbb „kockáztatott”. Hogy is van ez? Egy másik standnál hallom, hogy valaki az imént hetvenezret veszített, s egy távolodó, bizonytalan léptű alak felé mutogatnak. A magas, jól öltözött fiatalember mintha valóban imbolyogna. Szürke felöltője alatt lapos bőrtáskát szorongat, már-már eszelős tekintettel. — Segíthetek? — kérdem. — Maga rendőr? — Újságíró. Rendőrt itt belül a placcon egy szálat se láttam. Hallottam, hogy hetvenezret... — Téved. Nyolcvanötöt. Volt olyan menet, ahol egyszerre harmincat. Pedig tutira tippeltem. Vidékről jöttünk az apósommal. Gépésztechnikus vagyok. A kocsinak lőttek. Agyonüt, ha megtudja az öreg. Nem maradt nálam a százhúszból negyvenezer se. És még csak körül se néztem, azt se tudom, mi mennyi. De már nem is érdekel. — Miért nem tesz feljelentést? — Hol? Kinek? Kik ellen?... Nem ismer valahol a környéken egy kocsmát? Az már fix, hogy ma nem vezetek... Ebben maradunk. Ez a piac ilyen. Vasárnap. Ebédidő. A távolból harangszó kúszik a térre, megfordul a fák koronái között, s lágyan tovaúszik Kőbánya felé. Beborult. Lassan széled a sereglet. Imre odaát szedelőzködik. Indulok én is. S közben azon merengek, hogy én vajon ma vesztese melyik játszmának voltam. Deáki László Minden megtörténhet: irány a Dobi István út!