Magyar Ipar, 1942 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1942-12-05 / 12. szám

MAGYAR IPAR harcának örökös csataterére állította, talán jutalmul azért, mert történelmi hivatását, a Dunavölgyében az európai egyensúly, a rend, tisztesség és civilizáció őrzését és fönn­tartását évszázadokon át becsülettel töltötte be — kárpót­lásul vagy jutalmul lélekszámához mérten a fényes tehet­ségek csodálatosan nagy számával áldotta meg. Nincs nem­zet a világon, amely olyan rövid idő alatt annyi lángelmét szült volna, mint amennyi száz évvel ezelőtt Magyarorszá­gon a közélet porondjára állt. Csak a nagyok legnagyobb­jait említem, amikor Széchenyi, Kossuth, Deák, Jókai, Pe­tőfi, Arany, Vörösmarty neveit idézem. És ezek a lét és nemlét határán fölmagasló óriások nagyságukhoz méltó kincsesládát hoztak magukkal és bőkezűen osztogatták an­nak szellemi drágaköveit. Közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, örökváltság, jobbágyfelszabadítás, vallássza­badság, a gondolat közlésének szabadsága, az ősiség eltör­lése, a földbirtok hitelképességét és okosabb megművelését biztosító váltó és kereskedelmi törvények tervezésükben és megvalósításukban lélekzetelállító, forradalmi újítást jelentettek akkor, ha ma olyan maguktól értetődök is, mint az, hogy létfeltételünket alkotó levegőréteg vesz ben­nünket körül. Rég letűnt idők óta nem ismert fokra heví­tették a tevékeny hazaszeretetet és, mint Jókainak ez út­törők tragédiáját megelevenítő gyönyörű regényében: „És mégis mozog a Föld“-ben olvassuk, valósággal megszemé­lyesítve imádták a hazát, amelynek „arca olyan fényes, mintha Isten volna, mosolygása olyan meleg, mintha a Nap volna, könnyhullása olyan forró, mintha vér volna, ha sze­mét lehányja, mintha a meghalás volna, ha ismét föl­nyitja, mintha a föltámadás volna, némasága mintha be­széd volna, rádnézése mintha hívás volna, gyászfátyola, mintha az örök éjszaka volna... az egész, mintha ezer esztendő története volna“. A hazánk jobb jövőjéért lelkesülő e félistenek, akik­nek lépte még sokáig fog visszhangzani a történelem már­ványcsarnokában s akiknek ajkáról „oly ékesen folyt az emberiség evangéliuma“ mély barázdákat szántottak a ma­gyar parlagba s aranykalászt termő magokat hintettek bele. A „Zalán futásának“ költője megrendítette az ébresz­tőt a már-már halálnak tetsző mély álomból s „a riadó vak mélységét fölverte szavával“. Széchenyi megírta a ma­gyar lelkiismereten a kalapácsütés keménységével kopog­tató „Hitel“-t. Megmozdult a magyar Globus. Az alkotás vágyának elektromos feszültségével telt meg a levegő s lázas ütemű munkával akarja pótolni századok mulasztá­sait. Életre kelt a nyelvünk szépségeit magyarul megszó­laltató Nemzeti Játékszín, a Magyar Tudományos Aka­démia, megépült a Nemzeti Múzeum palotája, létrejött a nemzetserkentő gondolatok fölvetésének és megvitatásának színteréül szánt Nemzeti Casino, letették a Lánchíd alap­kövét, elkészült az Alagút terve, 1841-ben megszületett az első magyar takarékpénztár, 1842-ben az első magyar bank. Megindul a gőzhajózás a Dunán, a Duna—Tisza­­szabályozás, megalakul a balatoni Gőzhajózási Részvény­­társaság, elkészül a magyar vasútépítés alaptörvénye, az 1836. évi XXV. t.-cikk, majd a közúti törvény, — prüsz­kölve futja be Budapest és Vác között első útját a vas­­paripa, a szabadság és egyenlőség említett nagy gondola­tait egymásután vésik törvénytáblára, elkészül a nyugati hasonló alkotások fölött messze kimagasló, a magyar jo­gászi gondolkozás örök dicsőségét hirdető 1843. évi bün­tetőjogi javaslat. Addig nem ismert nyelv és forma szépsé­gébe öltözött titáni gondolatokkal remegtette meg a szíveket az emberiség legnagyobb költői közt is a legelső sorban álló Petőfi lantja és megszólal a világ legédesebb ajkú mesemon­dójának, Jókainak a bűbájos romantikája. Megcsendül az első igazi nagy magyar opera: Erkel „Hunyadi Lászlója“, Liszt Ferenc „Magyarországi Szent Erzsébet legendája“ és „Koronázási ünnepi Miséje“. A hazánk ezeréves fönnmara­dásában örök érdemű, de a népességének már csak egy­­huszad részét alkotó néhány százezer főnyi nemességnek a múlt délibábos képein merengő rendi nacionalizmusa he­lyébe a jövőbe tekintető nemzeti reformnacionalizmus lé­pett, ami a magyarok millióinak egyesített erejét és a sza­badság levegőjében akadály nélkül kibontakozó tehetségét akarta a nemzetek versenyében megerősödésünk és haladá­sunk szolgálatába állítani. Ez a törekvés — látni a száz év előtti alkotások váz­latos felsorolásából —, nem szorítkozott az alkotmányjogi, politikai, társadalmi és­ szellemi élet terére, a gazdasági élet síkján is kitermelte annak felismerését, hogy gazda­sági életünk rendjét a nemzeti élet követeléseihez kell szabni. Ez az érőkeménységű nemzeti önfenntartási törvény elháríthatatlan szükséggé emelte a tespedő magyar ipar fellendítését. Mert bizony, hiába volt termékeny földünk, nyersanyagokban való gazdagságunk, értelmes népünk, hiába volt egyes városainkban tisztes múltban gyökerező kézműiparunk, olyan iparról, amely legalább nyers termé­nyeinket föl tudta volna dolgozni s azokból legalább az itt­honi szükségeleteket kielégíteni, m­ilyen iparról száz esz­tendővel ezelőtt még beszélni sem lehetett. A magyar sta­tisztikusok atyamestere, Fényes Elek írja száz évvel ezelőtt megjelent munkájában, hogy 1840 körül a­­12 milliós népes­ségű Magyarországon mindössze 126.000 kézművest talál­tak, minden 89 lélekre egyet, míg Ausztriában minden 13 lakosra esett egy iparos. Gyárnak nevezhető „iparinté­­zet“-n­nk mindössze 453 állt fenn, a tízszerte kisebb Lom­bardiában 15-ször annyi: 0940. Valamennyi posztógyárunk, élükön a gácsival, évente 2000 mázsa gyapjút dolgozott fel, Csehországban egyedül a reichenbergi gyár 26.000 métermázsát, így érthető, hogy csupán posztóért, még­pedig jórészt tőlünk potom áron kivitt gyapjúból készült posztóért, a külföldnek 6 millió ezüstforintot fizettünk, csehországi gyolcskelméért pedig 5 milliót. Érdekességben és tanulságban nyernek ez adatok, ha összehasonlítjuk azzal a ténnyel, hogy 1930-ban a Fényes Elekénél 3 millió­val kisebb népességű trianoni Magyarországon majdnem 900.000 iparost és — az építő­ipar nélkül —, közel 4000 gyári vállalatot írtak össze. Iparunk akkori elmaradottságának kétségtelenül vol­tak szubjektív okai is. Vezető nemesi osztályunk húzódo­zott az ipari tevékenységtől, mert áhítatos szerelemmel ragaszkodott a földhöz. És ez nem is csoda. Hiszen a föld nemcsak anyagi létének alapja, de közéleti súlyának, tár­sadalmi és politikai szereplésének és köztisztségre alkal­mas voltának a fokozati meghatározója is volt. Ennek tudata nemzedékről nemzedékre átöröklődött és vérének minden sejtjét úgy átitatta, hogy szemében a földbirtok mellett minden más­ foglalkozási terület alsóbbrendűnek tűnt fel. De — és ezzel akkori ipari elmaradottságunk leg­főbb okát jelölöm meg —, az ipari pálya nem is volt kecsegtető. Függő államjogi helyzetünkben kíméletlen vámpolitikai és egyéb eszközökkel Magyarországnak a nyersanyagszállító gyarmat szomorú és sorvasztó szerepét juttatták, úgyhogy — míg Nyugaton a merkantilizm­us tanításának hatása alatt az állam az ipart teljes, erővel támogatta—,nálunk mesterségesen elsenyvesztette. Az erre szolgáló instrumentumok közül csak azt említem föl, hogy míg az osztrák iparcikket a behozatalnál belföldi áruként kezelték és mindössze 3%-os vámmal terhelték, a magyar iparcikket az Ausztriába kivitelnél külföldi árunak minő­sítették és­ 30%-os vámmal rótták meg. Lehet-e csodálni, hogy az újjáébredés korában legjobbjaink lelkében termé­szeti törvény kényszerűségével fogant meg a törekvés az évszázados bilincsek szétpattantására és az elalélt hazai ipar fölélesztése és fölvirágoztatása útján nemzeti terme­lésünk mennyiségének és nemzeti vagyonunk és jövedel­münk értékének megsokszorozására. Az iparfejlesztés, fontosságának fölismeréséhez kétségtelenül hozzájárult a német védővámos iskola vezéralakjának, List Frigyesnek „Das nationale System der Politischen Oekonomie“ című 1840-ben megjelent munkája is, amit hamarosan magyarra is fordítottak. List megfordult nálunk is és voltaképpen az ő tanítása szólal meg — szónoki ötvözetben —. Kossuth Lajos ismeretes mondásában: „az ipar nélkül való nemzet félkarú óriás­, akinek, ha rossz idő jár, egy keze sincs, — tehetetlen nyomorék “ Ezek után az előzmények után alakították meg Kossuth, Batthyány Lajos gróf, almási Balogh Pál, Eötvös József báró, Fáy András, Nyári Pál, Ráday Gedeon gróf 109

Next