Mozgó Világ, 1976. február-december (2. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - ESSZÉ - Báron György: Régi és új sablonok - Jegyzetek a pécsi játékfilmszemléről
közre egy „belső” ok, a filmművészet folyamatos fejlődése, amely erre az időszakra jutott el egy új, viszonylag autonóm filmnyelv kialakításának és széleskörű elfogadtatásának szükségességéhez, s vezetett rövid idő alatt a közkeletűen „moziválságnak” nevezett financiális csődjelenségekhez. Nem érdektelen megemlíteni, hogy a fesztivál vitáinak egy része továbbra sem tudott kikecmeregni az eladott jegyek számának, a kihasználtsági százaléknak, s egyéb forgalmazási adatoknak a bűvköréből, vagyis abból, hogy a jelenlegi - lényegében félévszázada változatlan mozihálózat használhatóságán mérje a közönségigényt, s ezt nagyvonalúan a társadalmi igénnyel azonosítsa. Számos filmrendezőnek ezért - valódi disputa helyett - még mindig esküdöznie kellett, hogy ő is a közönségnek készít filmet, belemenvén abba a zsákutcába, amely az eladott jegyek számával az alkotó „demokratikus” jószándékát állítja szembe, figyelmen kívül hagyva az egyetlen érvet ebben az ügyben, az elkészült filmet. Visszatérve az előbbi, tágasabb nézőponthoz: a magyar filmművészet visszaesése ebből a perspektívából kevésbé tűnik tragikusnak, hiszen - nagyon sommásan intézve el a dolgot - a hetvenes évek filmművészete (legalábbis eddig) szinte az egész világon visszaesést mutat a hatvanas évekéhez képest, éppen számos politikai illúzió végleges elvesztése következtében. A hatvanas évek hazai filmtermését végignézve, számos különbözőség ellenére is nyilvánvaló, hogy benne egyfajta fokozott társadalmi érzékenység találkozott egy új formanyelv kialakításának igényével. Nos, ez a formanyelv áttört, polgárjogot nyert, s napjainkra a hagyományos (lineáris dramaturgiájú) filmkészítési mód mellett legalábbis társuralkodóvá vált. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a nemrégiben még új eszközök rövid idő alatt maguk is sémákká merevedtek, s ma már ugyanúgy a beidegzettségre építő üzleti fogásként alkalmazhatók, akár a tradicionális módszerek. A hatvanas évek legtöbb magyar filmje, a Tízezer nap, a Szegénylegények, a Hideg napok, az Apa stb., egyes emberek, embercsoportok cselekvési lehetőségeit vizsgálta - általában kiélezett - történelmi szituációkban. Jancsó, Kása, Kovács eszközei ennek a mondandónak a jegyében, ettől leválaszthatatlanul alakultak ki. Azóta a magyar filmben végbement egy lényeges hangsúlyeltolódás, ez azon- 20 ban - egyelőre - főként tematikus átszerveződésként jelentkezik, s csak kevésbé követi a szemlélet, s még kevésbé a művészi eszköztár változása. Ha egyáltalán lehet itt valamiféle általános változásról szólni, akkor azt mondhatjuk, hogy a hetvenes évek magyar filmjeiben a „nemtörténelmi” vagy „történelem közötti” időszakok emberének problémái kerültek a középpontba. A filmek nem egy „korszak”-ot mutatnak be, hanem egy „korszak utáni” helyzetet, olyan szituációt, amikor már minden eldőlt, s a problémák a privát szférába tolódtak át, többnyire morális konfliktusok formájában. Ilyen film az Örökbefogadás, a Ha megjön József, a Déryné, az Amerikai anzix, s részben a Járvány, a Segesvár és az Azonosítás. Másfelől persze, de idesorolható a Jutalomutazás, a Holnap lesz fácán, és az Ereszd el a szakállamat is, amelyek a megmerevedett apparátus szatirikus kritikáját adják. A történelem már csak kalandként (Kopjások), sematikus tablóként (Az idők kezdetén), vagy didaktikus történelemkönyvként (Szembesítés) van jelen. „Történelem utáni” helyzetet ábrázol a fesztivál legfigyelemreméltóbb filmje, a Vörös rekviem is, az egyetlen, amely a „történelem-nélküliség” mögött meghúzódó történelmi folyamatot kutatja, s amely a leghatározottabban szakít nemcsak a régi, de az újmódi sémákkal is. Az „új hullám”-os eszközök külsőségessé válásának szélsőséges esetét mutatja Gyöngyössy Várakozók-ja, amely akár sablonbreviáriumnak is felfogható, s csak annyiban különbözik a hagyományos - fehértelefonos vagy Kenguru-féle „szocialista” - kommersztől, hogy ez már a közönséget sem érdekli. (A film alacsony nézőszáma hazai rekordnak számít.) Hasonló a helyzet Kabay Legenda a nyúlpaprikásról-jára, és - sajnos - még Gábor Pál lárványa is sokhelyütt a művészi önfegyelem hiányát mutatja. Ez utóbbi különösen kellemetlen meglepetés, mert kitérőt mutat az egyébként egészen más vizek felé navigáló, igen tehetséges Gábor Pál pályáján. A filmből pontosan az a fogalmi-képi precizitás hiányzik, amely Gábor eddigi filmjeit - közülük is elsősorban a Tiltott területet - jellemezte. Szűkszavúság és konkrét fogalmazás helyett itt egy múltszázadi értelmiségi - önmagában igen izgalmas - etikai problémájának jancsói eszközökkel filmre vitt, elnagyolt vázlatát kapjuk, néhol erős hangulatú, szép képekben elbeszélve, többnyire azonban ködbeveszően biblikus utalásokkal és rengeteg utánérzéssel. Ennél is aggasztóbb azonban, hogy Gábor Pál - pályáján most először -