Mozgó Világ, 1986. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1986 / 7. szám - VITA & (SANGUIS) - Síklaky István: Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak nincs kedvező széljárás
VITA & (LANGUIS) dúlni. Végre le kellene vonni a következtetéseket abból a történelmi tapasztalatból, hogy a parancsgazdaság sokkal kevésbé hatékony és fejlődőképes, mint a piacgazdaság. És ez akkor is igaz, ha valamilyen ideális, minden monopoltényezőtől és -korlátozástól, állami ráhatástól és belső súrlódástól mentes szabadversenyes piacgazdaság soha nem volt, és - úgy tűnik - nem is hozható létre, mert a tapasztalat a dominánsan versenyre épülő piacgazdaság fölényét igazolja a dominánsan parancsra épülő gazdasággal szemben. Mert a tapasztalat szerint a modern gazdaság annál hatékonyabb, mennél kevésbé korlátozzák monopóliumok a versenyt, mivel a verseny szorítja rá a gazdaság szereplőit (1) a változó össztársadalmi igényekhez (világpiaci kereslethez) való folyamatos alkalmazkodásra, (2) a termelőerők fejlesztésére, továbbá (3) a versennyel lehet - az eddig tapasztalatok szerint - a legjobban megközelíteni, hogy minden szerepre a legalkalmasabb személy választódjék ki. És annak is itt az ideje, hogy azok, akik Marx nyomán (vagy Marxszal együtt) a termelőerők fejlődésében látják a társadalmi fejlődés legmélyebb áramlatát, akik tehát a történelmi materializmus alapján állnak, mondják ki, hogy a társadalmi fejlődést a verseny dominanciája segíti, a monopóliumok dominanciája pedig gátolja. Tudomásul kell venni továbbá, hogy semmire sem vezet az árutermelésben szükséges különböző típusú teljesítmények valamilyen homogén „munka” fogalomba való összemosása. Az árutermelésnek különböző típusú szereplői vannak, akik különböző típusú teljesítményekkel vesznek részt a társadalmi munkamegosztásban. A vállalkozók azt vállalják, hogy - a mindenkori piaci helyzet, illetve piaci kilátások figyelembevételével - megtervezik és megszervezik a gazdasági tevékenységet, vállalván annak kockázatát, hogy boldogulásuk alapvetően attól függ, igazolja-e a piac vagy sem, illetve milyen mértékben igazolja tervük helyességét. A munkavállalók az adott szakma ismeretei és követelményei szerint teljesítik a kapott - valamilyen gazdasági eredményt célzó - utasításokat. A finanszírozók törvényesen rendelkezésükre álló pénzt (értéket) bocsátanak a vállalkozók rendelkezésére. A piac folyamatosan kialakítja a teljesítmények díját, a munkavállalók számára a munkaerőpiacon kialakult béreket, a vállalkozók számára a vállalkozások piacán kialakult vállalkozói hasznot, a finanszírozók számára pedig a tőke- és pénzpiacon kialakult tőkejáradékot. Más szóval: érvényesül a teljesítményelv. Mit kell tennünk tehát, és hogyan? Mintegy húsz éve nem folyik módszeres munka egy a magyar népgazdaság számára fejlődési célként (irányként) kitűzhető működési modell kidolgozására. E témakörben csak néhány, közhellyé vált - azaz széles körben nyilvánvalónak tekintett - tétel fogalmazódott meg, nagyjából a következőképpen: - A tervutasításos gazdaságirányítás Magyarországon nem vált be. - A piaci automatizmusok (spontaneitás) valamilyen fokú szabadságára és a központi hatalomnak a gazdasági életbe valamilyen módon és mértékben való beavatkozására egyaránt szükség van; ilyen értelemben „a terv és a piac” valamilyen kombinációját kell megvalósítani. Ezen túl csak a döntéshozók számára váratlanul felmerülő problémákra adott ad hoc válaszok gazdaságpolitikája folyik. Szükséges tehát egy hosszú távra tekintő társadalmigazdasági tervező munka, mert napi gondjaink megoldását is csak így alapozhatjuk meg. Ezt a következő módon kellene végezni: (1) Hipotetikus, illetve axiomatikus irányelvek (kiinduló pontok) alapján fel kell vázolni egy távlatilag valószínűleg megvalósítható, hatékony és a társadalmi boldogulást szolgáló gazdasági rendszert (nevezzük cél-rendszernek), mégpedig első közelítésben anélkül, hogy a jelenlegi helyzetből a cél-rendszerhez (a cél-rendszer irányába) vezető lépéseket ismernénk. (Az ilyen célrendszer reális utópiának is nevezhető: reális, mert a kidolgozók hipotézise szerint a fejlődés egyik lehetséges alternatívája, és utópia mindaddig, amíg a hozzá vezető lépéseket is ki nem dolgozzák.) (2) Ki kell dolgozni továbbá a jelenlegi helyzetből a célrendszerhez vagy a célrendszer irányába vezető lépéseket (nevezzük ezt rávezető programnak), és (3) a rávezető program kidolgozása és megvalósí