Mozgó Világ, 1993. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1993 / 4. szám - -RÓL, -RŐL - Révész Sándor: A tizedes mint a többiek

tesen az új kor embereit, a munkásigazgatót és kedvesét is nagyon lehetett szeretni benne, de legeslegjobban az új korban otthonra talált régivágásúakat, a Latabárt és a Glauziusz bácsit lehetett benne szeretni. Ők üzenték a nézőknek, hogy az új rendszer minden kortalan, kisemberi erénynek, a munkalelkesedésnek, rutinnak, hűségnek és pontosságnak méltó és morálisan megemelt szerepet talál. Gondoljunk bele egy pillanatra ebbe a dologba: ott ül a vászon előtt hatmillió-nyolcszázezer jegytulajdonos, ha a filmismétlőket és az oktalan gyermekeket leszámítjuk, akkor is az épeszű magyar felnőtt társadalom nagyobbik része, benne a meggyalázott, megfélemlített, kifosztott, kizsákmányolt és megtöretett milliók, és hallgatják, hogy ember lesz a Glauziusz bácsi kis unokája, hogy mások előtt nem hajlong majd soha, hogy az ő élete nem lesz mostoha, hogy vége a megaláztatások múltjának, és szipog. Próbálkozhatunk azzal a magyarálzattal, hogy a kipróbált lelki kéjkeltő technikák működése független attól, hogy milyen ideológiai szérummal keverjük a kéjt, s a kéjkeltő hatás nyilván fokozottabb a disztrakciós hiánygazdálkodás és súlyos választékszűkület éveiben. Ez bizonyára igaz. A propaganda többnyire akkor volt sikeres - és akkor többnyire sikeres volt -, amikor az agitációs matériát egy populáris sablon függő változójaként, cserélhető elemeként terjesztették. Ennyivel azonban nem lehet elintézni a dolgot. Emlékeztetném itt az olvasót arra, amit a múlt hónapban írtam a nemes felsőbbrendű és a kedves alsóbbrendű lények idillikus összetartásáról különböző populáris dramaturgiai szerkezetekben. Nos, mutatis mutandis a bolsevik ízesítésű populáriákban is megvan ez a szerkezet, de a megváltoztatandók megváltoztatása és az agitációs szempontok beépítése miatt megváltozik a jelentősége. Tudniillik, ezekben a művekben már 1962 előtt is azt üzenték, hogy „velünk van mindenki”, aki nincs ellenük. Akinek nem ellenséges a természete, az nem vész el. A hatalom elfogadásának van széles útja, van a kommunizmusnak mahájánája. Amilyen zordon a hatalom odakinn, annyira indulgens a moziban benn. A különleges emberek és a közönséges emberek között nincs antagonizmus, csak bonviván-táncoskomikus viszony. A normális emberek is elboldogulhatnak a hatalommal, a hatalom nem kíván tőlünk mást, csak ami bennünk van, lehet ezzel a hatalommal természetesen azonosulni, lehet benne természetesen viselkedni, s normális emberek normális dolognak tartják, hogy a rendszer mellett legyenek, nem kell a környező normaközösség és a hatalom közé beszorulni. Van a hősökből méretválaszték, s van köztük a nézőhöz arányos. A hinajánán közlekedik az új igazgató és a mahájánán rohangál a Latabár, a hinajánán érkezik az új karmester (Dalolva szép az élet) és az új munkásszólista (a Simándy), és a mahájánán sodorja bele a dallam a kórusba a Gózont és megintcsak a Latabárt. A hatalom valóságából és nyers, merev non-fiction propagandájából ki lehetett kapcsolódni a hatalom popularizált propagandájába, amelyben mint a jótékony álomban feloldódtak a feszültségek, és a mozi sötétjében a rendszerben való oldott megnyugvás lehetőségének reménye tenyészett. Innen nézve A tizedes meg a többiek valóban a 60-as évek reprezentatív vígjátéka, mert az eredendően elhivatott hinajána-hős fejére nő benne a helyes útra tévelygő normális magyar. Ha A tizedes meg a többiek az ötvenes években készül, akkor is a Molnár tizedes adta volna el a filmet, de akkor a Szíjártó lett volna a tizedes, és a Molnár a többiek. Ha annak idején azt üzente a tizedes, hogy normális magyarból is lehet partizán, akkor most a hinajánarendszerváltók és hinajána-magyarok közpénzes magáncsatornájáról azt kell üzennie, hogy partizán is lehet normális magyarból.