Mozgó Világ, 1993. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 4. szám - -RÓL, -RŐL - Rózsa Gyula: Az eltemetett Somogyiról [Somogyi József képzőművész]
Rózsa Gyula Az eltemetett Somogyiról Szép temetése volt. Epreskerti műtermének portikuszát feketével borították, az oszlopok törzsét gyászdrapériába vonták, váltásban hat-hat tanítványa állt a katafalknál. Fényképe a Kálvária építményében, előtte virágok, gyertya, oda szállingóztak a csendes búcsút kívánók. Hideg volt, vigasztalón sütött a januári nap, és a mellettem álló szakállas elitértelmiségi azt dörmögte, hogy kezdi nem érteni az elmúlt rendszert. A szakállas elitértelmiségi sohasem a bolsevik elkötelezettségeiről volt híres; nem értettem, hogy most mit nem ért. - Hogy miért bírta olyan sokáig. Ha ennyi volt az ellenálló. Pedig még csak a harmadik gyászbeszédnél tartottunk, s ha jól számoltam, éppen tizenketten beszéltek a Somogyi József ravatalánál. A kisvárosi szónok az ellenállás után említette még, hogy a mester elévülhetetlen érdemeket szerzett a pápai református kollégium státusának visszaállításában, aztán illőn átadta a mikrofont a következőnek. A sorrendre már nem biztosan emlékszem, egy megrendítően komoly egyházi férfi után jött egy építész, fekete körgallérban és fehér selyemsálban, de nem énekelt, hanem szavalt, a saját versbe szedett gyászkölteményét. Aztán jött egy másik építész mikádókabátban, ő nagy, szabódezsős prófétaátkot mondott a világra, ha jól értettem, jobbközépről, s talán őt követte a legidősebb tanítvány, aki úgy belecsuklott a visszaemlékezésbe, hogy valamennyien belecsuklottunk a gyászba. Sokan voltunk az Epreskert csupasz fái között. Meghallgattuk az államtitkárt, aki két volt pártállami monográfus tanulmányának a rezüméjét mondta fel, majd ellensúlyként vádolta a régi rendszert, kitért arra, hogy a mester elévülhetetlen érdemeket szerzett a pápai református kollégium státusának visszaállításában, aztán azonnal elment. Közben iparművészek, grafikusok és szobrásztanítványok, hatvanasok és kamaszarcúak váltották egymást a Somogyi koporsója mellett, aki negyvennégy évig volt tanár a művészeti középiskolában és az akadémián. Különös temetés volt. Minden gyászszertartásnak kockázata, hogy összevegyül az orális giccs a valóságos tragédiával, nagy egyéniségek búcsúztatásában további rizikófaktora már vissza nem utasítható aktualizálás. „Mert megszélesítik az ő homlokszíjjaikat, és megnagyobbítják az ő köntöseik pere- 125 mét” - írja róluk Máté. Valaki harmadszor vagy negyedszer hangsúlyozta, hogy a mester elévülhetetlen érdemeket szerzett a pápai református kollégium státusának visszaállításában. A nemzetről szólott zengő hangon egy kálvinista prédikátorok stílusát öröklő nem-teológia-professzor, majd szép tisztelettel búcsúzott egy ötödéves szobrászhallgató a legfiatalabb, az utolsó tanítványok nevében. A főtiszteletű palástban, kezében Bibliával legutolsóként jött, és évszázados, feloldozó református szolgálatba kezdett. Fohászt mondott, felolvasta az evangéliumot, kibontotta nagy ívű prédikációját. Benne Arisztotelészt, Platónt idézett, az esztétikai alapvetésben eljutott Hegelig, igaz, a mimézis-értelmezés nem volt teljesen hibátlan, de az egész pretekciója képzetten emelkedett. És ezután szőtte bele a főtiszteletű a totális diktatúrát. Hogy miként jutott idáig, s hogy a Somogyi koporsója fölött mi mondanivalója is volt róla, arra már a szertartás