Mozgó Világ, 1993. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1993 / 4. szám - -RÓL, -RŐL - Rózsa Gyula: Az eltemetett Somogyiról [Somogyi József képzőművész]

Rózsa Gyula Az eltemetett Somogyiról Szép temetése volt. Epreskerti mű­termének portikuszát feketével borí­tották, az oszlopok törzsét gyászdrapé­riába vonták, váltásban hat-hat tanít­ványa állt a katafalknál. Fényképe a Kálvária építményében, előtte virá­gok, gyertya, oda szállingóztak a csen­des búcsút kívánók. Hideg volt, vigasz­talón sütött a januári nap, és a mellet­tem álló szakállas elitértelmiségi azt dörmögte, hogy kezdi nem érteni az el­múlt rendszert. A szakállas elitértelmiségi sohasem a bolsevik elkötelezettségeiről volt hí­res; nem értettem, hogy most mit nem ért. - Hogy miért bírta olyan sokáig. Ha ennyi volt az ellenálló. Pedig még csak a harmadik gyász­beszédnél tartottunk, s ha jól számol­tam, éppen tizenketten beszéltek a So­mogyi József ravatalánál. A kisvárosi szónok az ellenállás után említette még, hogy a mester elévülhetetlen ér­demeket szerzett a pápai református kollégium státusának visszaállításá­ban, aztán illőn átadta a mikrofont a következőnek. A sorrendre már nem biztosan emlékszem, egy megrendí­­tően komoly egyházi férfi után jött egy építész, fekete körgallérban és fehér selyemsálban, de nem énekelt, hanem szavalt, a saját versbe szedett gyász­költeményét. Aztán jött egy másik épí­tész mikádókabátban, ő nagy, szabó­­dezsős prófétaátkot mondott a világra, ha jól értettem, jobbközépről, s talán őt követte a legidősebb tanítvány, aki úgy belecsuklott a visszaemlékezésbe, hogy valamennyien belecsuklottunk a gyászba. Sokan voltunk az Epreskert csupasz fái között. Meghallgattuk az államtit­kárt, aki két volt pártállami monográ­­fus tanulmányának a rezüméjét mond­ta fel, majd ellensúlyként vádolta a régi rendszert, kitért arra, hogy a mes­ter elévülhetetlen érdemeket szerzett a pápai református kollégium státusá­nak visszaállításában, aztán azonnal elment. Közben iparművészek, grafi­kusok és szobrásztanítványok, hatva­nasok és kamaszarcúak váltották egy­mást a Somogyi koporsója mellett, aki negyvennégy évig volt tanár a művé­szeti középiskolában és az akadémián. Különös temetés volt. Minden gyász­­szertartásnak kockázata, hogy összeve­gyül az orális giccs a valóságos tragé­diával, nagy egyéniségek búcsúztatásá­ban további rizikófaktor­a már vissza nem utasítható aktualizálás. „Mert megszélesítik az ő homlokszíjjaikat, és megnagyobbítják az ő köntöseik pere- 125 mét” - írja róluk Máté. Valaki harmad­szor vagy negyedszer hangsúlyozta, hogy a mester elévülhetetlen érdeme­ket szerzett a pápai református kollé­gium státusának visszaállításában. A nemzetről szólott zengő hangon egy kál­vinista prédikátorok stílusát öröklő nem-teológia-professzor, majd szép tisz­telettel búcsúzott egy ötödéves szob­rászhallgató a legfiatalabb, az utolsó ta­nítványok nevében. A főtiszteletű palástban, kezében Bibliával legutolsóként jött, és évszá­zados, feloldozó református szolgálat­ba kezdett. Fohászt mondott, felolvas­ta az evangéliumot, kibontotta nagy ívű prédikációját. Benne Arisztote­lészt, Platónt idézett, az esztétikai alapvetésben eljutott Hegelig, igaz, a mimézis-értelmezés nem volt teljesen hibátlan, de az egész pretekciója kép­zetten emelkedett. És ezután szőtte bele a főtiszteletű a totális diktatúrát. Hogy miként jutott idáig, s hogy a So­mogyi koporsója fölött mi mondaniva­lója is volt róla, arra már a szertartás

Next