Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 1. szám - LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG - Lengyel László: Szomorúság és felejtés
Lengyel László Szomorúság és felejtés „Rabszolga Kalibán emberi szóra megtanítva vár pofájával ganéban lábával paradicsomban szagolgatva az emberi vár közeledik a semmi Prospero varázsköpenyében az utakról a szájakról semmi szószékekről tornyokról hangszórókból a semmi szól semmihez a semmiről” Tadeusz Rózewicz: A semmi Prospero köpenyében (Fodor András fordítása) A boldog társadalmak nevetnek és emlékeznek. Nevetnek és ironizálnak emlékeiken, monumentumaikon megengedhetik maguknak. Emlékeznek hazugságaikra, illúzióikra - nem szégyenkeznek és nem félnek, hogy feltárul valami szégyenletes, valami titkolni való szörnyűség. Hazugságaikat elfogadták, otthonosak benne. Nem rettegnek attól, hogy váratlanul ítélő igazság egyszer csak szakadékot nyit a lábuk előtt. Szkepszissel és mosollyal néznek a Nagy Igazságra, biztos és globális családiassággal kialakított száz meg száz kis igazság, apró valóság, millió összeálló részlet mögül. A kultúra valóságot álcázó átkozói, a világlátszatok prófétai leleplezői szarkasztikus gúnyt vagy néhány perces sajtóérdeklődést váltanak ki. Mi szomorúak és felejtők vagyunk. Félünk a bűnösítéstől - valahol valamit elrontottunk. Rettegünk a valóság ítéletétől, amely alkalmatlannak, fölöslegesnek, értéktelennek mond ki, s fog perbe egy ismeretlen bíróság előtt. A bírák nyelvét nem értjük. Szomorúsággal és felejtéssel harcolunk méltóságunk visszaszerzéséért - tagadjuk meg korábbi életünket. Szomorúsággal és felejtéssel adjuk fel Isten ments, hogy meglássuk azt a pontot, ahonnan elindultunk, szembenézzünk azzal a pókhálós arccal, akik vagyunk, és elképzeljük azt a nem-ént, akivé leszünk. Nem nagy bűnök és nagy titkok eltagadása a célunk. Azokon könnyen túladunk. Hanem a banális és közönséges, mindennapos illúzióinkat, dicsekvéseinket, azt a pozitív titkot, amitől egyéni és társadalmi gépezetünk működött - erre borítjuk a szomorúság és a felejtés leplét. Átmenetinek tartjuk a véglegest. Véglegesnek az átmenetit. Nem akarunk hinni a szemünknek új és újabb életünk láttán. Az egyéni, személyes létezés középpontja megrendült. Akö-