Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 6. szám - LAPZÁRTA ÉS VÁLASZTÁSOK UTÁN - Lengyel László: Új kalandok felé
maradt, hogy átmenjünk a Szabadság téri tévészékházba. [Petschnig Mária] Zitával gyorsan megbeszéljük, hogy egyelőre három fontos alapkérdés tisztázása lenne a legfontosabb. Az első: mi lehet a magyarázata a magas részvételnek, és ugyanazon számok mögött hogyan rendeződhetett át alapvetően a választói tábor? A másik: hogyan tudta elveszteni az MSZP az első fordulóbeli nyerő pozícióját? És miért? Az elmúlt két hét kampányhibái miatt, esetleg az SZDSZ-támogatás elmaradása okozta a szoros versenyek elvesztését, avagy most büntették meg őket a négy év hibáiért? A harmadik: az egységes jobboldali szavazótábor vajon átfordítható-e jobbközép kormányzattá, azaz mit kezd a Fidesz Torgyánékkal? Nyolc óra után ülünk a stúdióban, és nézzük a kivetítőn az adatok változásait. Számos körzetben hihetetlenül szorosan alakul a verseny, hol a fideszes, hol az MSZP-es jelölt vezet. Elek Pista gondosan utánaszámol minden mandátumnak, én már nem, mert a lényegen, úgy hiszem, nem változtat, hogy hét, kilenc vagy tizennégy mandátummal győz a Fidesz. Jól melléfogtam, mert még tegnap is döntetlen körüli eredményt számolgattam, igaz, én elfeleztem azt a harminc körzetet, ahol a két párt jelöltjei nagyon közel álltak egymáshoz. Ezek szerint rosszul tettem. Kapcsolják a pártszékházakat, Horn felváltva kicsinyes és nagyvonalú, úgy tűnik, ő sem erre számított. Orbán viszont élete eddigi legjobbját nyújtja, még a bukaresti provokációt is - a 15 millió magyarról - ügyesen kikerüli. Később ennél lényegesen nehezebb dolga lesz. Torgyán fenyegető hangon többször is elmondja, hogy ők nyerték meg a Fidesznek a választásokat. Na, ez is jól kezdődik! A stúdióbeli „vita” szép csöndesen csordogál, semmi értelme az ottlétünknek, töltelékek vagyunk. Alapvető problémák megvitatására egyetlenegyszer nincs idő, olyanok vagyunk, mint a többi díszlet: alkalmi tárgyak, éjfélkor minket is kitolnak innét. Különösebb érzelmek nélkül nézek vissza az ajtóból, nagyon valószínű, hogy 100 az elkövetkező négy évben nem hívnak többet ebbe az épületbe. Az is igaz, hogy én már réges-régen elmondhattam a magamét, ezt az új világot már mások fogják magyarázni. Nem vagyok hajlandó sem megrémülni, sem pedig másokat ijesztgetni. Lesz dolgunk, feladatunk amúgy is bőven. Lengyel László: Új kalandok felé A biztonsági ember a táskámba néz, és félig suttogva kérdi: „Mit gondol, lesz itt egyáltalán valami?” Mit válaszoljak? Megvonom a vállam, s bemegyünk a Közgazdasági Egyetem egyetlen légkondicionált termébe, ahol természetesen harminc fok van a reflektorok árnyékában. Szegény fotósok, akik tömegesen a színpad melletti ajtóhoz helyezkedtek, kénytelenek felfelé futni a lépcsőn, mert a két kis ember az ellenkező irányból érkezik. Mosolyognak egymásra. Udvariasan beszélgetnek. Barátkoznak. A kezdésig, a kamerák bekapcsolásáig állandóan azt mutatják nekünk, hogy milyen jól megvannak egymás társaságában. Az egyikükön a megszokott sötét, semmilyen öltöny, a másikukon jól szabott, világos zakó. „Miért csak az egyikük alá tettek párnát?” - fordulok szomszédomhoz. Orbán Viktor komolyan kilátszik az asztal mögül. A vita unalmas. Hetven percig megállás nélkül beszélnek a gazdaságról - egyikük sem ért hozzá. Egymás jobb-rosszabb számait morzsolják, rágják. A dinamikus fiatal vezető a Statisztikai Hivatal havi közleményeiből ad órát, a megfáradt, öreg miniszterelnök a fejébe zsúfolt adatokból válaszolgat. Elképzelhetetlen, hogy ebből a néző értsen valamit. Azután Orbán Viktor előveszi a szocialisták 1993-as rossz emlékű választási hirdetését. Na most leüti, gondolom. Ehelyett számon kéri Horn Gyulán, hogy mi.