Mozgó Világ, 2006. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
2006 / 8. szám - ESSZÉ - Hegyi Gyula: A jeruzsálemi papírhíd
mélyen vallásos zsidók között. Ez sokkal vidámabb, mint ahogy az ember a hely magyar neve alapján gondolná. A Siratófal előtt számos profán és kedves dolog is történik. Cukrokat szórnak a harmicvót ünneplő tizenhárom éves fiúk hozzátartozói, és öreg ortodox zsidók igyekeznek elkapni az ingyenajándékot. Hasszid férfiak táncolnak felszabadultan, unatkozó jesiva-növendékek kicsit hajba kapnak egymással, aztán folytatják a magányos imádkozást, katonacsoport érkezik, amelynek néhány tagja láthatóan idegenül viszonyul a vallási előírásokhoz, még a kölcsönkapott kipedli is folyton lecsúszik a fejükről. Folytonos a nyüzsgés, melynek mélyén egyszerre érződik a felszabadult vidámság és egyfajta sietős idegesség. A zsidó világ legszentebb néhány négyzetméteréből mindenfajta keresztény értelemben vett ünnepélyesség hiányzik. De az ige rossz, mert nekem egyáltalán nem hiányzik. Este különösen szép a Siratófal, amikor lassan kigyúlnak az Óváros fényei, és a hisztérikus vidámságba valami délies melankólia vegyül. Azon ritka órákban, amikor a Sziklamecset platója a nem muzulmánok előtt is nyitva áll, a Siratófaltól egy lépcsőn sétálhatunk fel az iszlám világ egyik legszentebb helyére. Ezen a helyen az amúgy barátságos muzulmánok elég barátságtalanok a látogatókhoz, sokan láthatóan nehezen tolerálják a „hitetlenek” jelenlétét. De amúgy ők is felszabadultan viselkednek a szent kövek között. Éneklő kislányok állják körbe a dalt vezénylő óvónőt, szakállas fiatalok olvasgatnak a régi köveken ülve, üzletember-külsejű férfiak mosnak sietősen lábat az ima előtt, messziről jött zarándokok váltogatják a fényképező turista és az imádkozó hívő szerepét. A tér nemcsak az iszlám vallás szent helye, hanem a közel-keleti válság egyik gyújtópontja is. Egy különösen tragikus napon, a pénteki ünnep alkalmából az arabok köveket dobáltak a Siratófal odalent imádkozó zsidóira, s válaszul az izraeli katonák sortüzet nyitottak az arabokra. Az eset az egész világot sokkolta, és újabb véres tragédiákhoz vezetett. Az áldozatok emlékét a téren levő múzeum mellett az Al Aksza Brigádai nevű terrorszervezet is nevében „ápolja”. Néhány éve Tel-Avivban egy magyar zsidó család vendégeként találkoztam Dávid Krausszal, a szent város egykori rendőrfőnökével és hajdani budapesti izraeli nagykövettel. Krausz Dávid nem kritizálta nyíltan utódait, de elmondta, hogy más rendőrfőnökökkel szemben ő - kellő készültséggel - minden péntek este személyesen kiment a helyszínre, mindkét oldalon csitítani a szenvedélyeket és szemmel tartani a nyugtalan lelkeket. Jelenléte annyira megszokottá vált, hogy a főmufti egyszer tréfásan azt mondta neki: csak akkor kezd bele a péntek esti imába, ha a Mindenható odafent és Dávid Krausz odalent már a helyén van. Jeruzsálem egyik csendes csodája éppen az, hogy a zsidók és az arabok sokkal békésebben élnek együtt (azaz inkább egymás mellett), mint azt az idegen képzelné. S a ritka erőszak mögött szinte mindig tudatosan eltervezett politikai provokáció rejlik. Az Óvárost amúgy felülnézetből is megismerhetjük, ha a Jaffa kapunál felmászunk a várfalakra. Néhány sékelért szinte a teljes városfal körbejárható, csak a Sziklatemplom környékén zárnak le egy szakaszt a látogatók elől. A várfalat ugyanaz a Szulejmán török szultán építette, aki Mohácsnál megverte a magyar hadakat. A várfalra kevesen merészkednek fel, olykor fél óra is eltelhet addig, amíg más látogatóval találkozunk. Ha a Jaffa kapunál jobbra indulunk, akkor először a keresztény Jeruzsálem irodái, iskolái, missziós épületei fölött sétálunk el. Orosz pópák, német apácák, olasz ferences szerzetesek ülnek a várfallal szemközti irodákban, arab diákok kosaraznak a keresztény iskola udvarán, vatikáni emblémás autó kanyarodik be az épületek közti, szűk