Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 4. szám - -RÓL, -RŐL - Csengery Kristóf: Nem mind arany, ami fénylik - Garrett, D.: Legacy
126 szakadt farmer, a szépfiúknak való bársonyöltöny vagy a bőrszerkó, amelyekben fellép - ezek mind fontosabbak, mint a zene. Ami azt illeti, indulása nem feltétlenül ezt a jövőt jósolta - mint ahogyan más félresiklott klasszikus zenei tehetségeké sem mindig, például a mára pojácává devalválódott Nigel Kennedyé. Kennedyt gyermekkorában Yehudi Menuhin pártfogolta, David Garrett pedig, aki 1980-ban Aachenben még David Bongartzként látta meg a napvilágot egy amerikai prímabalerina és egy német ügyvéd gyermekeként, a szó legigazibb értelmében csodagyerek volt: négyévesen kezdett hegedülni, ötévesen versenyt nyert, nyolcévesen koncertezett, tizenegy évesen Richard von Weizsäcker jóvoltából hozzájutott egy Stradivarihoz. Tizenkét évesen kezdett vele foglalkozni a híres szólista és pedagógus, Ida Haendel. David ettől kezdve gyakran utazott Londonba, illetve Európa különféle városaiba, hogy mesterével találkozhasson. Tizenhét évesen a londoni Royal College of Music növendéke lett, innen azonban eltanácsolták, mert nem gyakorolt eleget. Ennek ellenére nem hagyott fel az intézményes keretek között való tanulással. 1999-ben New Yorkba utazott, hogy a Juilliard School of Music növendékeként Itzhak Perlman egyik legelső tanítványa legyen. Hogy kezdettől fogva vonzotta-e a közönség olcsó manipulálása, a klasszikus zenei műfajok felhígítása a szórakoztatóipar szintetikus nedűivel, nem tudom. Ma azonban David Garrett (aki úgy vélte, a megcélzott világsikerhez a német Bongartz helyett jobban illik amerikai anyja cowboyromantikát sugalló, angolszász családneve) igazi crossover jelenség, teljesítménye vérbeli tömegmételyező bóvli. A klasszikus zene és a popzene között lavírozó crossover legsajnálatosabb tulajdonsága, hogy sem innen, sem onnan nézve nem kóser. Ilyenek Garrett produkciói is: amikor Beethovent, Debussyt, Bachot játszik, az eredmény klasszikus zenei teljesítményként csak közepes érdemjegyet kaphat. Ezért kellenek a külsőségek, amelyek segíthetnek a dömpingáru előállítóját „rendhagyó jelenséggé” felstilizálni. Ha pedig a klasszikus zene e „fenegyereke” (1. tetkó, bőrruha stb.) lemezt készít „Rock symphonies” címmel, s elektromosan erősített hangú hangszerén eljátssza a Nirvana, a Metallica, az Aerosmith vagy más rocksztárok (AC/DC, Queen, Michael Jackson) slágereit, akkor az a hallgató, aki tudja, milyen is a Smells Like Teen Spirit (Nirvana), a Walk This Way (Aerosmith) vagy a Nothing Else Matters (Metallica) eredeti változata az eredeti előadókkal, az elektromos hegedűs nyávogást kínosan inadekvátnak találja, a levitézlett férfimanökent pedig, aki hangszerrel kezében a pódiumon rángatózik, nevetségesnek. Bach, Beethoven, Debussy művei nagy zenék - beléjük pancsolni szánalmas kísérlet. Az említett rocksikerek lendületes, szuggesztív dalok - a „klasszikus köntös” úgy áll rajtuk, min tehénen ama bizonyos gatya. Persze tegyük hozzá: David Garrett közönsége nem találja nevetségesnek, amit lát és hall. Mert a talmi portékára mindig akad vevő. Ez a cikk azonban nem a félresikerült rockzenei feldolgozásokról szól. Bevezetőben nem véletlenül emlegettem Franz Clementet. t.