Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Révész Sándor: Mindenki puccsa mindenki ellen - Spanyolország
son. Suárez saját pártja, a Demokratikus Centrum Unió is tele volt a kormány ellenségeivel. Nem is párt volt ez, hanem liberálisok, kereszténydemokraták, szociáldemokrata és makacs francoisták keveréke. Ezeket csak az kötötte össze, hogy a Franco-diktatúra gépezetéből kerültek ki, így álltak össze hevenyészett választási szövetségbe az első szabad választások előtti utolsó pillanatban. Megszerezték a (relatív) többséget, ám fölöttébb bomlékonyak voltak, jobbról is, balról, innen is, onnan is lehetett belőlük lehasadó vagy belülről repesztő egyéneket, csoportokat verbuválni. Kommunista vezetők, szakszervezeti vezetők is adtak ki nyilatkozatokat, miszerint a rendkívüli helyzetre való tekintettel tekintélyes katonai vezető által irányított egységkormányra lenne szükség. A nyugati világban kitört a konzervatív forradalom, megkezdődött a Thatcher-Reagankorszak. Az Egyesült Államoknak bőven elég lett volna egy korlátozottan demokratikus, de stabil és a NATO-hoz gyorsan csatlakozó Spanyolország. Ehhez képest nem volt túlságosan vonzó a balra hajló, a NATO-csatlakozást halogató, az el nem kötelezettek felé kacsingató, instabil Spanyolország, frissen legalizált és a Franco-diktatúrával való szembenállása miatt hiteles kommunista párttal, gyorsan erősödő szocialista párttal és nem éppen Amerika-barát közvéleménnyel. Az Egyesült Államoknak sok mindent megért Dél-Európa stabilitása, ezért is támogatta Evren tábornok katonai puccsát Törökországban 1980 szeptemberében, a Tejeropuccs előtt öt hónappal. A madridi amerikai nagykövet, Terence Todman, aki korábban a legkevésbé mérsékelt latin-amerikai diktátorok pártfogójaként tündökölt, lelkesen bólogatott, amikor a puccs előtti hónapokban egyre többen pedzegették, hogy az ország megmentése érdekében valaminő „sebészeti beavatkozásra” lenne szükség. Sebészből és késből nem volt hiány. A francoista hadsereg érintetlenül megmaradt. Mind a tizenegy katonai körzet élén francoista tábornok állott. Valamennyien harcoltak a polgárháborúban Franco oldalán. Majd mindegyikük harcolt az orosz fronton is Hitler oldalán. Mellado tábornok, a miniszterelnök-helyettes egy borús estén föl is tette a kérdést a kormányfőnek: „Mondd meg őszintén: a királyon, rajtad és rajtam kívül van még velünk valaki?” A tábornok kérdése túlzott optimizmust tükrözött. Már a király sem volt velük. Bármily erősen és sokáig bízott Suárezben, akit ő szemelt ki a demokratikus átmenet irányítására, látta, hogy a helyzetet csak Suárez lecserélésével lehet megmenteni, és ezért lemondatta. A puccsisták viszont egyáltalán nem akarták, hogy ugyanannak a kormánytöbbségnek egy másik mérsékelt, civil politikusa mentse meg a helyzetet az ő erőskezű tábornokuk, Alfonso Armada helyett. (Ő is megvan még, 92 éves.) Gyorsan kellett tehát lépni, mielőtt Suárezzel együtt eltűnik az általános igény a rendkívüli helyzetre. A demokratikus átmenetet elementáris erejű sokkhatások kísérték. Már az is megrendítő volt, hogy legalizálták a Spanyol Kommunista Pártot. Ma már és felőlünk nézve nehéz megérteni, miért tartották ezt a legkockázatosabb lépésnek, amire Suárez 1977 áprilisában vállalkozott, az első szabad országgyűlési választások előtt. A kommunista párt