Múltunk - politikatörténeti folyóirat 55. (Budapest, 2010)

2010 / 2. szám - Új világ, új iskola, új ember? - Licskó György: Az egykori Lenin Intézet és filozófia szakos diákjai az 1956-os forradalom időszakában

láttam -, arra csak a kísérteties szót tudom használni. Hátborzongató volt a város fényes nappal, gyönyörű őszi napsütésben üres utcákkal, emberek nélkül. Csak az intézetihez hasonló rendszámú fekete kocsik, no meg a külföldi követségek autói cikáztak az üres kísértetvárosban. Tényleg félelmetes és szomorú látvány volt. A helyszínre érve egy ideig várakoznom kellett, amíg találtak valakit, aki persze semmi konkrét dol­got nem mondott, hebegett valamit arról, hogy tanácskoznak, készül a különszám, várakozzunk türelemmel­­ meg ilyesmi. Nagyjából fél óra múltán vissza­indultunk. És akkor tapasztaltam a „forradalmi csoda" kezdetét. A mintegy 10-15 percnyi út során láttam, ahogy az utcák fo­kozatosan megélénkültek. Nem akartam hinni a szememnek, de egyre többen léptek ki a házakból, többnyire zászlóval a kezükben. Az utolsó percekben már kisebb csoportok is élénkítették a nemrég még gyászosan szomorú pesti utcákat. Aggódó tekintetem AVH-sokat, rendőröket sehol sem fedezett fel. Küldetésem viszont nem volt eredményes, a várva várt különszámot nem tudtam felmutatni. Kínos ilyen helyzetben, egy emberekkel zsúfolt nagy teremben, bármit is mondani, ami nem felel meg a várakozásoknak. Én is hebegtem valamit, ami persze kiábrándító mormogást vont maga után. Akkor azonban bevillant az agyamba a pillanatnyi helyzetnek egyedül megfelelő mondandó, s befejezésül kijelentettem: „Az utcákon viszont egyre többen vannak!" Ennek meg is lett az eredménye, nagy tapsvihar közepette kulloghattam le a pulpitusról. Talán negyedóra sem telt el, amikor valaki berohant a terembe, s közölte, hogy a rádió be­mondta a kijárási tilalom feloldását. Leírhatatlan örömujjongással zúdultunk ki a Szabadság térre, gyorsan sorokba rendeződtünk, és elindultunk Budára, a Bem-szobor felé - hogy úgy mondjam: telve „jó kedvvel, bőséggel"! A Frankel Leó utcában már óriási tömeg volt, jószerével csak ácsorogtunk. A házak ablakaiból lelke­sen integettek. Úgy emlékszem, ott láttunk először a fehér mező közepén lyukas nemzeti színű zászlót; valamelyik ház ablakából ezt lengették. És tapasztaltuk, hogy ebben a felfokozott hangulatban milyen könnyen születnek a legjobb ötletek, a frappáns jelszavak, jól skandálható rímek. Ladányi Péter tanárunk is velünk tartott, rigmusfaragó kedvében a követ­kezőt ötlötte ki: „Azt kérdezik Pesten, Budán, / hová lett a magyar urán!" Az előző hetekben ugyanis szárnyra kaptak olyan hírek, miszerint a szovjetek ingyen kapják és viszik el tőlünk az uránvagyont. A jól sikerült rigmus azonnal elterjedt, perceken belül harsogta az egész utca. Jóleső érzéssel nyugtáztuk: igen, ez a forradalom, tanulmányaink alapján ilyennek képzeltük, s most már nekünk is van egy „nagy októberi forradalmunk".

Next