Magyar Néprajzi lexikon 2. kötet, F-Ka (1979)
GY - gyúrt tészta - gyuszi - gyűjtögetés
gyűjtögetés gyúrt tészta élet, kocsmai mulatság) a kis tárgyak felületére kerülő domborműbe és karcba is átvitte. — Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1934); Fél Edit—Hofer Tamás—K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969). K. Csilléry Klára gyúrt tészta: a legegyszerűbb, különféle összetételben igen változatosan használt tésztaféle. Csupán lisztből, sóból, vízből álló változatát pl. a parasztkonyha a következő sült és főtt tésztákhoz használja: sütik ujjnyi vastagra lapítva —lepénykenyérnek, vékonyra nyújtva —öntött tésztának, ugyanezt megtöltve —lepénynek, —bélesnek, — kukoricalepénynek és a —csiramálé tésztahéjaként. Készül belőle húslevesbe és tésztalevesbe, —tésztakásának éskifőtt tésztának, való tészta. Az egyetlen elnevezés, amely a ~ kapcsán — jóllehet különböző jelentésekben — az egész nyelvterületen használatos, a laska, amely a fentieket mind jelöli. — A főzésre szánt ~ a magyar néptáplálkozásban igen fontos, kialakításában és elnevezésében változatos. Elsősorban a húslevesbe való tésztákat gyúrják sok tojással, mindig kisodorják és vidékenként, divatáramlatok szerint váltakozóan inkább késsel apró négyzetekre (pacó, haluska, galuska, sifli), rombuszokra (sifli, apróhaluska, kocka, zabtészta), cérnametéltnek (esik, laska) vagy derelye vágóval cifra szélű téglalapokra (cifrapacó, eperlevél) vágják. Köztük is ünnepi forma a —csigatészta. Legváltozatosabb a húslevesbe való tészta az Alföldön további alakváltozatokkal. Sok tojással készül általában a —tarhonya. Tésztalevesbe, tésztakásának, kifőtt tésztának kevésbé tojásos, gyakran tojás nélkül készült , használatos. Egyszerű kialakítású változatai elsősorban az É-Tiszántúlon és a Felföldön máig igen kedveltek. Ilyen itt a tésztacsomóból kézzel elaprózott, két tenyér közt sodorva gömbölyített tarhonya nagyságú gombóta, melynek másutt inkább fémreszelőn aprított reszelt tészta társa a szokásos. Ugyanitt máig legszívesebben és sokoldalúan használják (tésztalevesnek, tésztakásának, kifőtt tésztának) a kisodort levélből, ill. a belőle vágott széles csíkokból kézzel tépkedett tördelt tésztaformát, amely a századforduló táján szélesebb körben, így a dunántúli övezetekben is a kifőtt tészta legkedveltebb formája volt (tördelt tészta, lebbencs, galuska, csipkedett, csipkedett galuska, haluska, mácsik, csusza). A kifőzni való országos általánosításban leggyakoribb két formaváltozata ma a metéltre (mácsik, csíkmák, laska, laposka, szabógallér), ill. kockára (pacó, haluska, galuska, csusza) vágott alak. A forma változatok e célra is az Alföldön a leggazdagabbak, ahol különféle szélességű metéltek, háromszög alakú (szabógallér) és csipkés szélű tészta is készül. Az említett legfontosabb csoportokkal a főzésre szánt formaváltozatait közel sem merítettük ki, amint a népnyelvi elnevezésekből is csak példákat jelezhettünk. Ezek is mutatják, hogy azonos elnevezések tájanként, ill. köznyelvi értelmüktől eltérő jelentésűek. Sodrófa (csikolófa, sikárló, laskaserítő) évszázadok óta tartozik a parasztháztartás felszereléséhez, viszont a palócok, a zalaiak gyúródeszka hiányában századunk közepéig mángorló-, ill. mosólapickán vágták fel az asztalon gyúrt és kisodort tésztát. Parasztházakban levestésztából gyakran szárítanak tartalékot, egyébként elsősorban az Alföldön készítenek előre nagyobb mennyiséget tarhonyából, lebbencsnek valóból. Országszerte kedvelt parasztétel volt korábban a táska. A legegyszerűbb, csak ritkán kissé tojásos tésztából, kézzel rétesszerűen — de annál vastagabbra — nyújtva, pirított hagymával, túróval, mákkal töltve, 10 — 15 cm hosszú darabokban, vízben megfőzve készült. Tejes levesben vagy hagymával, borssal, paprikával ízesített saját levében ették. A kifőtt tésztaként tálalt —derelye csak kisebb körzetben hagyományos parasztétel. — A ~ gazdagabb összetételben számos egyéb tészta alapanyaga. — Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935). Kisbán Eszter gyuszi: —burgonyapép gyűjtögetés: olyan tevékenység, amelynek során az ember összegyűjti, megszerzi a léte fenntartásához szükséges természeti javakat, anélkül, hogy azok pótlásáról, további termesztéséről gondoskodna. A ~ része a zsákmányoló gazdálkodásnak, amelybe a növényi és állati világból történő ~en kívül beletartozik ahalászat és a vadászat is. Az alacsonyabb gazdálkodási fok a felhasznált javakat pótolni törekvő, ezért a természet munkájába aktívan beleavatkozó, a természeti folyamatokat kedvezően befolyásolni igyekvő termelő gazdálkodásnál. A gyűjtögető életforma határai nem élesek. Olyan társadalmi alakulat nem ismeretes, amely kizárólag az állat- és növényvilágból való ~jel szerezte be szükségleteit, halászattal vagy vadászattal ne foglalkozott volna. A ~ viszont erőteljesen jellemezheti bizonyos társadalmak élelmiszerszerző tevékenységét. A termelő gazdálkodásba való átmenet is fokozatos. A 20. sz.-ban még világszerte éltek a gazdálkodásra jobbára alkalmatlan, ún. visszavonulási területeken olyan egyszerű, osztálynélküli társadalmak, amelyek anyagi javaikat túlnyomórészt gyűjtögetéssel szerezték meg (pl. a Kongó menti őserdők pigmeusai, a Ceylon szigeti veddák, az ausztráliai bennszülöttek egy része, az-amerikai tűzföldi indiánok stb).