Numizmatikai Közlöny, 1985-1986 (84-85. évfolyam)

Gedai István: A Magyar Nemzeti Múzeum verőszerszám gyűjteménye (I. rész)

A Magyar Nemzeti Múzeum verőszerszám gyűjteménye (I. rész) A pénzverés felségjoga, a kamara hasznának biztosítása rendkívül szigorú pénzverési fegyelmet, verdei ellenőrzést követelt, hogy az illegális pénzverést - pénzhamisítást - megakadályozzák. Ennek egyik módja volt a verőtövek gondos őrzése, elkopásuk, vagy a típus verésének befejezése után a verőtövek megsemmi­sítése. Természetes tehát, hogy ilyen körülmények között verőtő csak véletlenül maradhatott fenn. Éppen ezért a numizmatikai közgyűjtemények egyik legértékesebb részét képezik. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében is csupán néhány található, ám ezek között a magyar pénzverés szempontjából különö­sen kiemelkedő jelentőségű példány is előfordul. Az egyes verőtövek ismertetése előtt röviden utalni kell a pénzverés technológiájára, mivel a verő­tövek különböző technológiához voltak használatosak. A középkorban az ún. kalapácsverés módszert alkalmazták; az alsó verőtő tüskében végződött és pántokkal körülabroncsolt tőkébe állították. A felső verőtő hengeralakú volt, amelyet a verőmunkás kézben, vagy fogóval tartott és helyezett az alsó verőtő bélyegére tett lapkára. A felső verőtőre mért kalapácsütésekkel verte bele a képet a lapkába. Ennél az eljárásnál tehát az alsó- és felső verőtő élesen elkülöníthető egymástól aszerint, hogy kúpos, tüskében végződő (alsó), vagy hengeralakú (felső). Ezen az ősi eljáráson Magyarországon a XVI. században próbál­tak módosítani. 1565-ből származik az első adat, amely szerint „Fallwerk”-et (a felső verőtövet nagy súllyal ejtették az alsóra) alkalmaztak. 1573-ból ismerjük Josef Hardek hengeres verőgépét, amely szerint az elő- és hátlapi negatív éremképeket külön két hengerre vésték és a közéjük helyezett szalagra préselték a pénzek képeit. Körmöcbányán csak a XVII. században kezdték az alkalmazását, de Nagybányán már 1578-ban felszerelték. Külföldi gyűjteményekből ismerünk ilyen hengert, magyar gyűjteményekből azon­ban nem. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében viszont vannak olyan verőtövek, amelyeken egy éremképet találunk, rövid nyele (tüskéje) van, felülete pedig olyan ívelt, mint a hengereké. Ez a hengeres gép egyik változata külföldön „Taschenwerk” néven ismert. Különféle gépesítési kísérletek korát kezdte el a hengeres verőgépek alkalmazása, amely eljárások természetesen más­ és más formájú verőtöveket kívántak. Az alap azonban napjainkig sem változott: ne­gatív bélyeggel ellátott verőtövek közé helyezett lapkába verik a pénz képét. Ma a végleges verőtövek elkészítéséig több vezérszerszám (pozitív apa- és negatív anyatő) készül; egyes éremképek részleteihez is külön szerszám. A Magyar Nemzeti Múzeum vezető gyűjteményének egyes példányai előkerüléséről nagyon keveset tudunk. Több verőtő Brassóból származik. Egy rövid értesítés­ szerint a brassói városháza pincéjéből került elő és egy ezüstműves hamisításra használta őket. Még ebben az évben (1879) megjelent Adolf Resch válasza,­ aki szerint ezek a verőtövek a brassói levéltárban voltak, ismerték őket és soha nem követtek el velük visszaélést. Resch szerint 45 db. verőtő volt: — Báthori Zsigmond brassói tallérverőtő 1601-ből és 1602-ből 5 db — Báthori Zsigmond brassói tallércsegély verőtöve 1601-ből 4 db — Brassó város tallérverőtöve 1612-ből 2 db — Apafi Mihály brassói tallérverőtövei 1664., 1665., 1667. és 1672. évből 8 db — Brassó város garas verőtövei 1613-ból és 1614-ből 20 db — Brassó város dukátverőtöve 1 db — török pénz verőtöve 5 db Érthetetlen, hogy a verőtöveket a típus verésének befejezése után miért nem semmisítették meg. Érthetetlen az is, hogyan kerültek ebbe az anyagba a török pénzek vezetövei. Az első, idézett közlés fel-

Next