Pécsi Napló, 1913. június (22. évfolyam, 123-146. szám)
1913-06-08 / 128. szám
1913. június 8. „Pécsi Napló“ gyandó a kérdés szabályozásánál az sem, ugyancsak a kitűzött cél mihamarabbi elérése tekintetében, hogy a hitbizomány pénztőkében és illetőleg ingó értékben is alapítható, illetőleg az ingatlan hitbizomány ilyenre átalakítható legyen. Meggyőződésem szerint a hitbizományok kérdésének rendezése úgy jogi, mint gazdasági, mint magyar nemzeti szempontból való szabályozása, a sürgősen megoldandó feladatok közé tartozik. A pécsi plébániák. Irta: Cserkuti A. III. és befejező közlemény. A török hódoltság előtt három plébánia volt Pécsett, u. m. a szt. Bertalanról és a szt. Benedekről nevezett a városban és a Mindenszenteké a falakon kívül. Bertalan egyházának helyére építették a törökök afőmecsetet, melyet utánuk a jezsuiták keresztény templommá átalakítottak és az eredeti stílből kiforgattak. Ma is megvan még az a nyilatkozat, melyben a papság a jezsuitarend eltörlésekor kijelentette, hogy a volt jezsuitatemplom a régi Bertalan-egyház helyén áll, az udvari kamara tehát el ne idegenítse, hanem hagyja meg plébániai célokra, ami meg is történt. A Mindenszentek templomát ismerjük, ott szintén volt plébánia, Benedek egyházának helyét a következő adatok állapítják meg : A város 1720. évi szept. 24-én tartott tanácsüléséről fölvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a tanács két polgárnak engedélyt adott arra, hogy a bencés rend fundusán házakat építhessenek maguknak oly feltétellel, hogy ha a bencések Pécsre visszatérnének s templomuk és zárdájuk régi fundusát követelnék, a házépítésre engedélyt nyert polgárok az ügyet a bencés szerzettel hozzák tisztába, mert a város e tekintetben szavatosságot nem vállal. Okt. 11-én egy harmadik polgár kért és kapott engedélyt ugyanott hasonló kikötéssel házépítésre. A rendelkezésre álló és 1722-ben készült városi telekkönyvben fölkeresvén a három polgár házait, kitűnt, hogy az elsőnek a háza a „Benediktinusok“ utcája (ma Deák u.) és a „püspökkerthez vezető ut“ (Citrom-u.) sarkán áll, a főpostával szemben levő mai emeletes ház helyén, melynek földszintjén fűszerkereskedés van. A másik két építkező házai közvetlenül szomszédosak. A bencések templomából egy fal akkor még megvolt s ehhez illesztették a szegény emberek házaikat, hogy megtakarítsanak valamit. A funduson talált romokról szedték valószínűleg az építkezéshez szükséges köveket s ezen előnyért lehetett nekik a telek különösen kívánatos dolgaikkal végeztek, esténkint mindhárman összeültek Bodnárné barátságos asztalánál s kölcsönösen elbeszélték életük eseményeit. Az özvegy elmondta nekik, hogy férje halála óta nincs senkije, egyedül él magányában pénzét és gazdaságát kezelve. Gyermekei nincsenek és igy halála után az örökséget leső számitó rokonok kapkodják majd szét szorgalmas munkával szerzett vagyonát. A két leány pedig falun töltött ifjúságáról beszélt. Elpanaszolták, hogy házuk békéjét milyen keserűséggel töltötte el mindig a családi harag. Lefestették reményüket a bácsival való kibékülésre, hogy mennyire bíztak becsületességében s íme az általános tiszteletben élő embernél miként nyilatkozott meg a becsületesség. És e kölcsönös jó egyetértés között lassan telt az idő. Mari és Róza már két év óta kezelték a kis boltot és csöndesen éldegéltek mellette. Az üzleti mérleg rendben volt, úgyhogy a jövőre nézve nem voltak nagy gondjaik. Egy dolog azonban mégis aggasztotta őket, ez pedig az ezer koronás tartozás volt, amelyet sürgős kötelezettségeik mellett még nem fizettek vissza. A két leányt e körülmény miatt sokszor elfogta az izgalom, mert egy idő óta özvegy Bodnárné folyton betegeskedett. Amennyi Az első folyamodó a templom szentélyére építette házát és a mostani emeletes ház a főpostával szemben szintén a szentélyen áll. A templom hajója ettől keletre volt, a siklósi kapu felé. Az 1789-ben szervezett ágostontéri plébánia előzményei ezek : A török hódoltság utáni első, u. n. Tullius Miglio-féle összeírásban, mely az 1690-es évek második feléről való, 335 házszám alatt ilyen latin följegyzés van : „Török mecset a budai kapun kívül, romokban; fundusát határolja délről a jezsuiták kertjének kerítése, keleten vizpatak, nyugat és észak felöl utca. A patakon túl a mecsettel szemben keleti irányban falak láthatók, hol a török időben a tabak mesterek a karmasint kikészítették. A mecsetet a patakon túl lévő régi falakkal együtt 1695-ben a kamarai bizottság báró Kurtz Ignácné szül. Werner Mária Salome úrnőnek, a méltóságos budai kamarai adminisztrátor nejének adományozta.“ Az úri nő a mosdéat és az egészet , ahogyan kapta, 1702-ben odaajándékozta az ágostonrendi barátoknak, mikor ezek Pécsett jártak, hogy egy itt emelendő zárdának helyet keressenek. Az ágostoniak a mecset ép részeinek fölhasználásával templomot, a vízfolyáson túl pedig a tabakosok volt telkén zárdát építettek. Az 1776. aug. 28-iki tanácsülési jegyzőkönyv szerint a város az eltörölt jezsuitarend telkeiből többet megvásárolt s azok kifizetésére Pichler József kalmártól hatezer irtot, aug. 30-án ugyanazon célra Horváth Ádámtól egyezer frtot vett kölcsön. A megvásárolt ingatlanok közt előfordul a jezsuiták kertje is a budai kapu előtt. Ezt azért szerezte meg a város, hogy polgárainak földarabolja. Délről északra menve négy párhuzamos parcellára hasította a város a kertet s a déli elsőt, a legszélesebbet Steinhäuser György kalapos vette meg, aki oda házat épített. Ebben most Szautter Gusztáv ügyvéd lukik. Fölötte a cserző vargák, azontúl a pokróco- sok céhe vett parcellát. Maradt a negyedik, az északi, melyet mintegy egész hosszában az ágostoniak terére nyílott, nyugatról keletre haladva három darabban adott el a város. A nyugatra esőt Ivánovics Mihály, a középsőt Frankovics Mihály, a keletit a tabakok céhe vette meg. Az Ivánovics-féle később a Herczeg családé lett, utóbb pedig házasság utján Lili Jánosé, aki Herczeg leányt vett nőül. Ma Angyal Lajos fűszerkereskedőé e ház. A céhek a vízfolyás miatt vették a telkeket, mert az egész kertet keleten az a malomárok határolta, melynek vize lejebb a molnárok utcájában a malmokat hajtotta. Később a céhek a házhelyeknek alkalmas és értékes telkeket ismét eladták. A török mecset romjaiból és a jezsuiták kertjének kerítéséből így hámozódik ki az Ágoston tér és a Sörház utca helyrajza. A budai külvárosban akkor is, mikor ott az első plébánia szükségét érezték, egy ezen városrészben született pap, az 1784-ben elhalt Makay György mohácsi plébános tette a kezdeményező lépést a plébánia létrejövetelének biztosítására egy örökalapítványnyal (szőlőbirtok.) Pozsgay kanonok, ugyancsak ezen külváros szülöttje, egy második plébánia érdekében jóval nagyobb alapítványnyal lépett Makaynak nyomába. Makay különben minden vagyonát közcélokra hagyta, pécsi és mohácsi születésű tanulók számára ösztöndíjat is alapított. Hagyatéki iratait városunk levéltára őrzi, mert az örökhagyó szülővárosának tanácsát nevezte ki végrendeleti végrehajtónak. Az ágostontéri plébánia nevezetessége, hogy azt keletkezésétől máig más mint benszülött meg nem kapta. Mutatóbra az 1851. évi választást hozom föl. Eckstein Rudolf baranyamegyei kormánybiztos áttette a városhoz a hercegprímásnak, Scitovszky Jánosnak, ki akkor pécsi püspök is volt, hozzá leérkezett levelét, melyben a püspök közli a várossal az üresedésbe jött budai külv. plébániára pályázók neveit, minősítési kimutatással és hármas jelöléssel. A püspök első helyen Fratricsevics Imre lánycsóki plébánost, másodiknak Pucher Gusztávot, a bukaresti missziós püspök titkárát, haramadiknak Gyurisics István budai külv. káplánt és plébánoshelyettest hozta javaslatba. A város tanácsa mindenek előtt óvást emelt az ellen, hogy a püspök a pályázati kérvényeket magánál visszatartotta ; a város a pályázók neveinek közlésével ezentúl nem fogja beérni, hanem elvárja a kérvényeket Második kifogása a tanácsnak azon kitétel ellen volt, hogy a püspök a megejtett választás fölterjesztését egyházi „helybenhagyás“ és beiktatás végett kéri. Helybenhagyásra semmi szükség nincsen, „mert ha az ajánlottak sorából bármelyik választatik, az változhatlanul hivatalába beiktatandó lészen, ezt hozván magával a pártfogói jog eszméje“, a megválasztottat a város tehát beiktatás végett fogja a püspöknek bemutatni. A választó testület a bizalmi férfiakból és „tizenkét budai külvárosi lakos“-ból alakult. A tanács előterjesztése ez volt: mivel a hercegprímás jelöltjei közül csak az egyik (Pucher) pécsi születésű, kettő vidéki, azért a tanács elsősorban Puchert ajánlja. A leadott 32 szavazatból Pucher kapott harmincegyet, Fratricsevics egyet, Gyurisics ellenben, ki a plébániát közben mint adminisztrátor vezette, egy szavazatot se kapott, jóllehet előzőleg beszélt a szavazókkal, akik állítólag minden jóval biztatták. Mikor Gyurisics a szomorú eredményt megtudta, irigylendő flegmával ezt a kijelentést tette : „Még időt csak elrabolhattak az üzlettől, azt mindig a jó asszony társaságában tölötték. Hol az egyik, hol a másik volt betegágyánál, hogy orvosságot nyújtson neki, vagy párnáját igazítsa. Ahányszor rosszabbul lett, ott virrasztottak mellette s imádkoztak érte, hogy Isten tartsa meg az életnek. A hálás szeretet mellett, melyet az özvegy iránt éreztek, egy kissé a saját érdekükben is szükségük volt a Bodnárné életére. Mert szinte megrendültek a gondolatra, hogy halála esetére miből fizetik vissza az örökösödő atyafiaknak az ezer koronát, amelynek visszaadását eddig a nagylelkű özvegy egy szóval sem érintette. Ez aggodalmaik között Bodnárné betegsége egyre komolyabb arányt öltött. Az orvos bizalmasan megmondta nekik, hogy felgyógyulásához nincsen több remény s a beteg maga is el volt készülve közeli halálára. Amint nagybetegségének híre ment a városban, azok a szegény emberek, akiknek apró tartozásaik a fekete, szekrény oldalára voltak felírva, sorba elhozták koronáikat, hogy az özvegy halála esetére meg ne támadják őket a rokonok. És a beteg hol Rózának, hol Marinak mondta gyönge rekedt hangján, hogy a fizető adós nevét törülje le szépen a szekrény oldaláról, így lassanként minden név lekerült a szekrényről s csak egyetlen fehér sor maradt rajta, az ő nevükkel és tartozásukkal. Ez az egyetlen fehér sor a fekete szekrény oldalán mindennap győzelmesebben nehezedett a két leány lelkére. A kis üzletben, ha elég jól ment is, korántsem állottak még oly erős lábon, hogy belőle ezt az aránylag kis összeget is ki tudták volna fizetni. Mivel pedig az özvegyen kívül más pártfogójuk nem volt, így tudták, hogyha a pénzszomjas örökösök megtámadják őket a feljegyzett tartozásért, elvesznek tőlük mindent s ők újra ott lesznek, ahol két év előtt voltak, a tehetetlen szegénységben és nyomorban. A hosszú ételeken, amelyeket most már mind aketten a lázas betegágyánál töltöttek, ez az aggodalom egyre jobban kínozta őket. Amint a beteg ereje hanyatlott, úgy fokozódott az ő félelmük. És az öreg asszony emelkedő lázánál mindketten rémült tekintettel néztek a fekete szekrényre, amelyen az az egyetlen sor néhány nap múlva a koldusbotra juttathatja őket. Mit tegyenek ? A tartozást kifizetni nem bírják. Hát ha letörülnék ? Most ebben a nyugalmas ételi csöndben. Senki se tud róla. 3