Pécsi Napló, 1913. június (22. évfolyam, 123-146. szám)

1913-06-08 / 128. szám

1913. június 8. „Pécsi Napló“­ gyandó a kérdés szabályozásánál az sem, ugyancsak a kitűzött cél mihamarabbi el­érése tekintetében, hogy a hitbizomány pénz­tőkében és illetőleg ingó értékben is alapít­ható, illetőleg az ingatlan hitbizomány ilyenre átalakítható legyen. Meggyőződésem szerint a hitbizományok kérdésének rendezése úgy jogi, mint gazda­sági, mint magyar nemzeti szempontból való szabályozása, a sürgősen megoldandó felada­tok közé tartozik. A pécsi plébániák. Irta: Cserkuti A. III. és befejező közlemény. A török hódoltság előtt három plébánia volt Pécsett, u. m. a szt. Bertalanról és a szt. Benedekről nevezett a városban és a Minden­szenteké a falakon kívül. Bertalan egyházának helyére építették a törökök a­­főmecsetet, melyet utánuk a jezsuiták keresztény tem­plommá átalakítottak és az eredeti stílből kiforgattak. Ma is megvan még az a nyilat­kozat, melyben a papság a jezsuitarend el­törlésekor kijelentette, hogy a volt jezsuita­templom a régi Bertalan-egyház helyén áll, az udvari kamara tehát el ne idegenítse, ha­nem hagyja meg plébániai célokra, ami meg is történt. A Mindenszentek templomát ismerjük, ott szintén volt plébánia, Benedek egyházá­nak helyét a következő adatok állapítják meg : A város 1720. évi szept. 24-én tartott tanácsüléséről fölvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a tanács két polgárnak engedélyt adott arra, hogy a bencés rend fundusán há­zakat építhessenek maguknak oly feltétellel, hogy ha a bencések Pécsre visszatérnének s templomuk és zárdájuk régi fundusát köve­telnék, a házépítésre engedélyt nyert polgá­rok az ügyet a bencés szerzettel hozzák tisz­tába, mert a város e tekintetben szavatossá­got nem vállal. Okt. 11-én egy harmadik polgár kért és kapott engedélyt ugyanott hasonló kikötéssel házépítésre. A rendelkezésre álló és 1722-ben készült városi telekkönyvben fölkeresvén a három polgár házait, kitűnt, hogy az elsőnek a háza a „Benediktinusok“ utcája (ma Deák­ u.) és a „püspökkerthez vezető ut“ (Citrom-u.) sarkán áll, a főpostával szemben levő mai emeletes ház helyén, melynek földszintjén fűszerkereskedés van. A másik két építkező házai közvetlenül szomszédosak. A bencések templomából egy fal akkor még megvolt s ehhez illesztették a szegény emberek házai­kat, hogy megtakarítsanak valamit. A fun­­duson talált romokról szedték valószínűleg az építkezéshez szükséges köveket s ezen előnyért lehetett nekik a telek különösen kí­vánatos­ dolgaikkal végeztek, esténkint mindhárman összeültek Bodnárné barátságos asztalánál s kölcsönösen elbeszélték életük eseményeit. Az özvegy elmondta nekik, hogy férje halála óta nincs senkije, egyedül él magányá­ban pénzét és gazdaságát kezelve. Gyermekei nincsenek és igy halála után az örökséget leső számitó rokonok kapkodják majd szét szorgalmas munkával szerzett vagyonát. A két leány pedig falun töltött ifjúságá­ról beszélt. Elpanaszolták, hogy házuk béké­jét milyen keserűséggel töltötte el mindig a családi harag. Lefestették reményüket a bácsival való kibékülésre, hogy mennyire bíztak becsületességében s íme az általános tiszteletben élő embernél miként nyilatko­zott meg a becsületesség. És e kölcsönös jó egyetértés között las­san telt az idő. Mari és Róza már két év óta kezelték a kis boltot és csöndesen éldegéltek m­ellette. Az üzleti mérleg rendben volt, úgy­hogy a jövőre nézve nem voltak nagy gond­jaik. Egy dolog azonban mégis aggasztotta őket, ez pedig az ezer koronás tartozás volt, a­melyet sürgős kötelezettségeik mellett még nem fizettek vissza. A két leányt e körülmény miatt sokszor elfogta az izgalom, mert egy idő óta özvegy Bodnárné folyton betegeskedett. Amennyi Az első folyamodó a templom szentélyére építette házát és a mostani emeletes ház a fő­postával szemben szintén a szentélyen áll. A templom hajója ettől keletre volt, a siklósi kapu felé. Az 1789-ben szervezett ágostontéri plé­bánia előzményei ezek : A török hódoltság utáni első, u. n. Tul­lius Miglio-féle összeírásban, mely az 1690-es évek második feléről való, 335 házszám alatt ilyen latin följegyzés van : „Török mecset a budai kapun kívül, romokban; fundusát határolja délről a jezsuiták kertjének kerí­tése, keleten vizpatak, nyugat és észak felöl utca. A patakon túl a mecsettel szemben keleti irányban falak láthatók, hol a török időben a tabak mesterek a karmasint ki­készítették. A mecsetet a patakon túl lévő régi falakkal együtt 1695-ben a kamarai bi­zottság báró Kurtz Ignácné szül. Werner Mária Salome úrnőnek, a méltóságos budai kamarai adminisztrátor nejének adomá­nyozta.“ Az úri nő a mosd­éat és az egészet , aho­gyan kapta, 1702-ben odaajándékozta az ágostonrendi barátoknak, mikor ezek Pécsett jártak, hogy egy itt emelendő zárdának helyet keressenek. Az ágostoniak a mecset ép részei­nek fölhasználásával templomot, a vízfolyá­son túl pedig a tabakosok volt telkén zárdát építettek. Az 1776. aug. 28-iki tanácsülési jegyző­könyv szerint a város az eltörölt jezsuita­rend telkeiből többet megvásárolt s azok ki­fizetésére Pichler József kalmártól hatezer irtot, aug. 30-án ugyanazon célra Horváth Ádámtól egyezer frtot vett kölcsön. A meg­vásárolt ingatlanok közt előfordul a jezsuiták kertje is a budai kapu előtt. Ezt azért sze­rezte meg a város, hogy polgárainak földa­rabolja. Délről északra menve négy párhuzamos parcellára hasította a város a kertet s a déli elsőt, a legszélesebbet Steinhäuser György kalapos vette meg, aki oda házat épített. Ebben most Szautter Gusztáv ügyvéd lukik. Fölötte a cserző vargák, azontúl a pokróco-­ sok céhe vett parcellát. Maradt a negyedik, az északi, melyet­­ mintegy egész hosszában az ágostoniak terére nyílott, nyugatról ke­letre haladva három darabban adott el a város. A nyugatra esőt Ivánovics Mihály, a középsőt Frankovics Mihály, a keletit a tabakok céhe vette meg. Az Ivánovics-féle később a Herczeg családé lett, utóbb pedig házasság utján Lili Jánosé, aki Herczeg leányt vett nőül. Ma Angyal Lajos fűszerkereskedőé e ház. A céhek a vízfolyás miatt vették a telkeket, mert az egész kertet keleten az a malomárok határolta, melynek vize lejebb a molnárok utcájában a malmokat hajtotta. Később a céhek a házhelyeknek alkalmas és értékes telkeket ismét eladták. A török mecset romjaiból és a jezsuiták kertjének kerítéséből így hámozódik ki az Ágoston tér és a Sörház­ utca helyrajza. A budai külvárosban akkor is, mikor ott az első plébánia szükségét érezték, egy ezen városrészben született pap, az 1784-ben el­halt Makay György mohácsi plébános tette a kezdeményező lépést a plébánia létrejöve­­telének biztosítására egy örökalapítványnyal (szőlőbirtok.) Pozsgay kanonok, ugyancsak ezen külváros szülöttje, egy második plébánia érdekében jóval nagyobb alapítványnyal lé­pett Makaynak nyomába. Makay különben minden vagyonát közcélokra hagyta, pécsi és mohácsi születésű tanulók számára ösz­töndíjat is alapított. Hagyatéki iratait vá­rosunk levéltára őrzi, mert az örökhagyó szülővárosának tanácsát nevezte ki végrende­leti végrehajtónak. Az ágostontéri plébánia nevezetessége, hogy azt keletkezésétől máig más mint ben­­szülött meg nem kapta. Mutatóbra az 1851. évi választást hozom föl. Eckstein Rudolf baranyamegyei kormánybiztos áttette a vá­roshoz a hercegprímásnak, Scitovszky Já­nosnak, ki akkor pécsi püspök is volt, hozzá leérkezett levelét, melyben a püspök közli a várossal az üresedésbe jött budai külv. plé­bániára pályázók neveit, minősítési kimuta­tással és hármas jelöléssel. A püspök első helyen Fratricsevics Imre lánycsóki plébá­nost, másodiknak Pucher Gusztávot, a buka­resti missziós püspök titkárát, haramadiknak Gyurisics István budai külv. káplánt és plé­bánoshelyettest hozta javaslatba. A város tanácsa mindenek előtt óvást emelt az ellen, hogy a püspök a pályázati kér­vényeket magánál visszatartotta ; a város a pályázók neveinek közlésével ezentúl nem fogja beérni, hanem elvárja a kérvényeket Második kifogása a tanácsnak azon kitétel ellen volt, hogy a püspök a megejtett válasz­tás fölterjesztését egyházi „helybenhagyás“ és beiktatás végett kéri. Helybenhagyásra semmi szükség nincsen, „mert ha az ajánlot­tak sorából bármelyik választatik, az változ­­hatlanul hivatalába beiktatandó lészen, ezt hozván magával a pártfogói jog eszméje“, a megválasztottat a város tehát beiktatás vé­gett fogja a püspöknek bemutatni. A választó testület a bizalmi férfiakból és „tizenkét budai külvárosi lakos“-ból ala­kult. A tanács előterjesztése ez volt: mivel a hercegprímás jelöltjei közül csak az egyik (Pucher) pécsi szü­letésű, kettő vidéki, azért a tanács első­sorban Puchert ajánlja. A le­adott 32 szavazatból Pucher kapott harminc­egyet, Fratricsevics egyet, Gyurisics ellen­ben, ki a plébániát közben mint adminisz­trátor vezette, egy szavazatot se kapott, jól­lehet előzőleg beszélt a szavazókkal, akik állítólag minden jóval biztatták. Mikor Gyu­risics a szomorú eredményt megtudta, irigy­lendő flegmával ezt a kijelentést tette : „Még időt csak elrabolhattak az üzlettől, azt min­dig a jó asszony társaságában tölötték. Hol az egyik, hol a másik volt betegágyánál, hogy orvosságot nyújtson neki, vagy párnáját igazítsa. A­hányszor rosszabbul lett, ott vir­­rasztottak mellette s imádkoztak érte, hogy Isten tartsa meg az életnek. A hálás szeretet mellett, melyet az öz­vegy iránt éreztek, egy kissé a saját érdekük­ben is szükségük volt a Bodnárné életére. Mert szinte megrendültek a gondolatra, hogy halála esetére miből fizetik vissza az örökö­­södő atyafiaknak az ezer koronát, a­mely­nek visszaadását eddig a nagylelkű özvegy egy szóval sem érintette. Ez aggodalmaik között Bodnárné be­tegsége egyre komolyabb arányt öltött. Az orvos bizalmasan megmondta nekik, hogy felgyógyulásához nincsen több remény s a beteg maga is el volt készülve közeli halálára. A­mint nagybetegségének híre ment a városban, azok a szegény emberek, akiknek apró tartozásaik a fekete, szekrény oldalára voltak felírva, sorba elhozták koronáikat, hogy az­ özvegy halála esetére meg ne támadják őket a rokonok. És a beteg hol Rózának, hol Marinak mondta gyönge rekedt hangján, hogy a fizető adós nevét törülje le szépen a szekrény oldaláról, így lassanként minden név lekerült a szekrényről s csak egyetlen fehér sor maradt rajta, az ő nevükkel és tartozásukkal. Ez az egyetlen fehér sor a fekete szekrény oldalán mindennap győzelmesebben nehe­zedett a két leány lelkére. A kis üzletben, ha elég jól ment is, ko­rántsem állottak még oly erős lábon, hogy belőle ezt az aránylag kis összeget is ki tudták volna fizetni. Mivel pedig az özvegyen kívül más pártfogójuk nem volt, így tudták, hogyha a pénzszomjas örökösök megtámad­ják őket a feljegyzett tartozásért, elvesznek tőlük mindent s ők újra ott lesznek, ahol két év előtt voltak, a tehetetlen szegénységben és nyomorban. A hosszú ételeken, a­melyeket most már mind aketten a lázas betegágyánál töltöttek, ez az aggodalom egyre jobban kínozta őket. A­mint a beteg ereje hanyatlott, úgy foko­zódott az ő félelmük. És az öreg asszony emelkedő lázánál mindketten rémült tekin­tettel néztek a fekete szekrényre, a­melyen az az egyetlen sor néhány nap múlva a kol­dusbotra juttathatja őket. Mit tegyenek ? A tartozást kifizetni nem bírják. Hát ha letörülnék ? Most ebben a nyugalmas ételi csöndben. Senki se tud róla. 3

Next