Pécsi Napló, 1925. július (34. évfolyam, 14-40. szám)
1925-07-12 / 24. szám
4. oldal !»KO?I XAPLÓ No 25. július 12 Fényképezzünk! ЯКЯЖВЯЯЯПВМКЖИЕ?&4НNoЯМВКШЯШННЯВНИ1ВЯ1ВВННМ1НВМВЯННЯК1П1вШШК ШЯИк ДЯИНУW- гЩВДННИЙДЮЭДЮ1й MW í ГШтЕВШУЛЯбЯНКтЯ?V,Wj| Az amatőrfényképezés népszerűsítése érdekében a CHMURA látszerész cég teljesen ingyen dolgozza ki a nála vásárolt lemezeket és filmeket. Az összes fotócikkek rendkívül olcsó áron kaphatók a cég pécsi fiókjában A világosság számüzöttjei. Csokonay Vitéz Mihály világtalan dédunokája verseket ir. A fehér ezi a jóság — a fekete a gonoszság. — Milyen könyveket olvasnak a vakok ? — Világtalanok szerelme Pécs, jul. 11. (A Pécsi Napló tudósítójától.) Az elfüggönyözött ablak résén belopakodott egy keskeny napsugár és aranyos tónussal locsolta be a cifra szőnyeg arabeszkjeit. A két vak lány ott ült az asztal mellett és amikor — bemutatkozásul —megmondtam a nevemet, egyszerre nyújtották felém kezüket. Két keskeny lánykéz, tétován és keresőn előrenyúlva várta kezem szorítását Jobb és balkezemmel egyszerre fogtam meg az övékét és mikor érezték a barátságos szorításban, hogy jóakarattal vagyok irányukban, az egyik azt mondta : — Foglaljon helyet nálunk... Leültem az asztal mellé és néztem a két barátnőt, a két vak leányt. Az egyiknek lehunyt szeme az örök sötétség fátyola mögé zártan, a másiké tágra-nyiltan az enyhe kékség hályogos megcsufítottságában harsogta felém a naptalanság szörnyű fájását. — A világtalanokról szeretnék írni — mondtam— az életükre, a gondolataikra, az örömükre, a bánatukra vagyok kiváncsi. A Zsolnay Vilmos-uccán nehéz szekerek döcögtek végig, a villanyos harsány csöngetése a város lihegését üzente a zárt ablakok mögé és a nyitott szemű vak lány csodálatos dolgok elmondásába kezdett. — Nem oyan sivár a mi életünk, mint ahogy a látó emberek azt elképzelik. Elsősorban, a vallás az, ami vigaszt nyújt nekünk. És a baráti érzés is olyan intenzíven van kifejlődve bennünk, hogy sok örömet találunk meghitt barátnőinkben. Nehezen barátkozunk meg, félünk, idegenkedünk az új emberektől, de talán az első pillanatban már megérezzük : ellenség, vagy barát-e a jövevény. — A színekről vannak-e fogalmaik ? —, vetettem közbe. — Színek, színek — ismételgeti lehajtott fejjel és mintha az emlékei közt keresgélne, vagy valamelyik régi álmát vizsgálná. És a befelékeresgélésben, a most találtság örömével mondja : — A fehér színre úgy gondolok mindig, mint a jóságra, a feketére, mint a rosszra. Talán a kiejtés, a hang festi így alá a számomra, vagy egyéb befolyásol-e, nem tudom. Mi világtalanok nem szoktunk egymás között olyan dolgokról beszélni, ami elérhetetlen, ami probléma a számunkra. A nyitott szemű lány egyébként a Vakok Országos Egyesületének lakója és a nyári szünetet tölti barátnőjénél. Egész éven át leveleznek. Megmutatják speciális írásmódjukat. Négyszegletes bádogtáblák segélyével imák. A táblák apró kilyuggatásokkal vannak tele. Egy kis árforma eszköz segélyével lyukakat ütnek a papirosra és kifinomult tapintóérzékük a pontok elhelyezkedéséből olvassa ki a szavakat. Könyveket mutatnak, a vastag szürke lapok apró kis gömbölyödésekkel vannak tele. Ezek a betűk. A lehunyt szemű lány olvas előttem. Keskeny ujja vigyázva siklik a domborodással megtűzdelt mezőn és folyékonyan olvassa a szöveget. Jókai Mór: Aranyemberéből olvas. Elmondja, hogy Gárdonyi, Herczeg, Mikszáth, Berzsenyi, Arany János, Ady, Molnár Ferenc és Kosztolányi Dezső legtöbb munkáját módjukban van a világtalanoknak elolvasni. Érdekes, hogy a vakok között van sok olyan, akik az írógépen a betűk elhelyezkedését pontosan megtanulják s igy zavartalanul tud írni látó ember számára. Beszélgetésünk további során elmondja a magasabbik leány, aki a Vakok Országos Egyesületének lakója, hogy az intézetben kosárfonásra, kefekötésre és egyéb hasznos kézimunkára tanítják a világtalanokat. A férfiakat zenére is oktatják, mert sokan közülük — mulatóhelyeken — zongorázásból is megélnek. A nők csak azok foglalkozhatnak zenével, akiknek anyagi viszonyaik megengedi, hogy passzióból muzsikáljon. Az intézetben lakók között előfordul, hogy szerelem fejlődik ki a világtalan férfi és lány között. Ez esetben legtöbbször házas ■ággal végződik az idill. Megtörténik, hogy a két szerencsétlen embert nyomorba viszi a házasság, arra azonban még nem volt példa, hogy a legnagyobb nélkülözés is válásra tudta volna bírni őket. Van a világtalanok között olyan is, aki istentagadó. Ezek talán a legszerencsétlenebbek, mert a legnagyobb vigaszt, amit csak a vallás nyújthat , elveszítették. Megtudom, hogy a budapesti intézetében él Csokonay Vitéz Mihály dédunokája, Csokonay Vitéz Cizella. Világtalan, 31 éves leány, aki nagynevű poéta-ősének lelkétől megittasultan verseket ír. Miután kiváncsi voltam a versekre, a nyitott szemű leány elszavalt egyet. Alább adom a vers néhány strófáját. Te sírsz Anyácskám, azért mert nem Шок ? Gyengéd sziveden ez ütött sebet ? S ne csüggedj! A szívnek az nem árthat, Hol kifelé nem látnak a szemek. Kiknek a telkük tárva minden szépre, Hitben, reményben akik gazdagok, Ha testi épséggel bár nem is bírnak, Ők szenvedve is nagyon boldogok ! Mert bírnak külön mind egy szent világot! Anyácskám, ne sírj azért mert nem látok. Ha Te isten volnál, mint én Anyácskám, Ha nem látnád a külső színeket, Tudom, vágynál, hogy benső világodban feltaláld, Mi külsőleg elveszett. Szeretve, bízva, szent gyönyörért égve, Hogy keresnéd a lélek örömét. És megtalálnád! Hisz tudod Anyácskám. Az ég megáldja bízó gyermekét. És így nem fájnak a külső hiányok ! Anyácskám, ne sírj azért, mert nem látok. Fényes szivárvány, fenn suhanó felhő, Igaz, hogy nekem halvány fogalom, de jobban fáj, hogy ha szived is vérzik Azért, mert én mindazt nem láthatom. "Igen Anyácskám, ha örömöd érzem. Ha az én terhem tüzön viseled, Ha közös munkánk sikereit látom. Ti pedig, kik láttok, megértetek. Boldogan érzem, hogy Isten megáldott! Anyácskám, ne sírj azért, mert nem látok. Ahogy a vak lány, a vak költöne, Csokonay Vitéz Gizella versét szavalta, — feledhetetlen élmény. Világtalan szemei belemeredtek a búcsúzó nap betűző sugaraiba és két keze az Istenheze «.'ereszkedésében kulcsolódom össze." Száján forrón, lázasan, extatikus szakadozottsággal törtek elő e szavak : ......Mert bírnak külön mind egy szent világot. Anyácskám ne sírj azért, mert nem látok.“ (S.S.) Ez az asszony négy esztendő óta egyetlen szót nem tud szólni. Ha gyermeket vagy tüzet lát, irtózatos sirógörcsök kínozzák. Az ura elvitte mindenhová, ahol gyógyulást remélhetett. Járt vele a legelőkelőbb helyeken, tengeren, Indiában, Egyiptomban, Nápolyban, a fjordoknál, északon és délen , mindenütt ahol a szépség és nagyszerűség egyszerre ütött tanyát. Az asszony mindig szótalanabb lett, mindig sápadtabb és érzéketlenebb. Végül arra gondolt a férfi, hogy egy aránylag kicsiny, egyszerű helyre viszi feleségét. Véletlenül került hozzánk, sajnos, segíteni nem lehet az asszonyon. Pedig kár érte, mert szép és fiatal. Revilla dobogó szívvel, izgatottan ment az igazgató után a különszobás betegek osztálya felé. Az asszony az ablakmélyedésben ült. Fejét mereven a falnak támasztotta s föl se pillantott, amikor beléptek hozzá. Az igazgató németül szólt az asszonyhoz. Választ azonban nem kapott s amikor Teréza újból feléje tartotta az ételt, kicsit fölemelte kezét hogy tiltakozzék s azután továbbra is ott maradt komor, merev tekintete a fákon és mezőkön. Revilla igyekezett felfogni ezt a pillantást és szembe került az asszonnyal. Fölemelte a fejét s belenézett a két üres, fénytelen szembe, melynek mélyén a megmerevült könnyek légiója repdesett. Az asszony pupillája egyszerre megrezdült. Mintha egy cseppnyi, könnyű, meleg fátyol borult volna reá. Aztán dacosan összeszorított ajkát. Eltakarta nehéz, sűrü pilláival két szemét az orvos tekintete elől. — Ennek az asszonynak sírni kellene —mondta hirtelen Revilla s hirtelen támadt izgalmában hevesen elpirult. — Kutatni fogok, hogy mivel rázható föl. Hiába való dolog... Csak az a fontos, hogy egyék... Revilla elvette Teréza kezéből a levest s leült a beteg mellé. Meleg, fehér kezét ráborította az asszony arcára, s igy tartotta az arcon lassan, észrevétlenül, mig az remegni nem kezdett. — Egyék asszonyom... Az asszony elbámult. Mintha csodálkozott volna. Mintha szólt volna valamit. Az ápolók és orvosok, akik eddig körülvették a szavak áriáját zúdították feléje, ha etetni akarták. Ez az uj orvos pedig csak két szólt hozzá, s egy pillanat alatt mintha egy más, uj, akarat kezdte volna fűteni ereit , csendesen az étel után nyúlt. — Még utóbb meggyógyítja — mosolygott az igazgató. . . aztán egyedül hagyták az aszszonyt Terézával. Lassan múlt a nyári Sevilla jól látta e nehéz lépéű napok alatt az intézet hiányosságát és nehézkességét. Azonban nem ért rá okok keresgélésére, mert napestig a betegek között volt. Különösen az orosz asszony sorsa izgatta embicióját. Nem volt egy órája a napnak, hogy ne nézte volna meg a beteget. Teréza lassan észrevette, hogy az asszony várja az orvos jövetelét, kezd nyugtalankodni s minden ajtó zördülésre összerezzen. Ha szóltak hozzá, fölemelte fejét s ránézett a kérdezőre. Ez sosem történt meg vele négy esztendő óta. Szemei is nyugtalankodtak az asszonynak. Teréza jól sejtette, hogy ezek az ébredező értelem tünetei, de nem szólt róla az orvosnak. Az ápolónő hiúságát bántotta, amiért az új orvos nem avatta őt kezelési titkába s nem követelt tőle egyebet, csak hogy a betegek legalább négyszer fürdőhöz jussanak egy héten. Egy napon gyönyörű, fekete zongorát hoztak az intézetbe az orvos parancsára. A zongorát az orosz asszony szobájába vitték. — Minek ez ? — ámult el Teréza — ki fog itt zongorázni ? — Én, — mondta csendesen az orvos. — Maga pedig maradjon itt... Egy pillanat alatt az asszonynál termett. — Szereti a muzsikát, asszonyom ? Könnyű mosoly futott át az asszony arcán. Teréza jól látta ezt a mosolyt, mely olyan halvány volt, mint mikor a halvány téli napfény egy percre átvilágítja a szürke, hófelhős égboltot. Ajkát azonban most is konokul összecsukta és sötét, bizalmatlan tekintetet vetett Terézára. — Nos, majd játszom valamit — mondta halkan Revilla s odament a zongorához. Amikor leült s végigfuttatta ujjait a billentyűkön, az asszony összerezzent s valami ősz- CSILLAG TERÉZ TEMETÉSE, Budapest, júl. 11. Csillag Terézt, a Nemzeti Színháznak elhunyt nagy művésznőjét ma délután temették a Nemzeti Sziház előcsarnokából. A temetésen teljes számosn voltak jelen az elhunyt kollégái és tisztelői. A kultusztminiszter nevében Kupcsay Felicián dr. min. tanácsos, a Nemzeti Színház nevében Hevesi Sándor igazgató, az Operaház részéről Sladnay Miklós igazgató, a színészszövetség képviseletében Nagy Adorján, míg a kollégák megbízásából Almássy Endre búcsúztatták az elhunytat. Sfb*