Pécsi Napló, 1942. február (51. évfolyam, 26-48. szám)

1942-02-22 / 43. szám

6. oldal. aiPÉCS­I NAPLÓ 1942 február 22. Marty ii Ferenc: Rippl-Rónai művészete Mindez Rippl Rónainak „beérkezett“, si­kerekben úszó élete, melynek külső érdekes­ségét elkoptatta a jómód, amelynek tartalmi, szellemi vonala tulajdonképp nem emelkedik. Igaz, mindenkor, még az öregkor lágy és túl­ságosan tetszetős pasztelljeiben is nagy, igen magas vonalon halad, új területet nyer, hosszú sor művet alkot, mindez azonban nem változ­tathatja meg a valóságot, hogy korábbi élete sokkal vonzóbb, hősiesebb, másrészt művészeti állásfoglalása, egész művének tartalmi súlya. Stílustörténeti szerepe élőbben vált valóra. Nézzük meg hát, honnét indult, milyen volt útja és merre vitt. Kaposváron, 1861-ben született; a négy fiú­testvér közül (valamennyi különös ember volt) ő a legidősebb. Korán kezdett rajzolni, mivel azonban valami módon munkával szokás elhe­lyezkedni a világban — gyógyszerész oklevelet szerez, amit különben nem használ föl. Majd vándorolni indul Magyarországon, mint ne­velő helyezkedik el, többek közt a Zichy-csa­­­ládnál. Zenét, nyelveket tanít, noha mindezt ő maga nem igen tanulhatta. — Azt a való­szerűtlen állítást kell itt megkockáztatni, hogy nagyszerű ösztönével, mely később is, annyi­szor a legjobbat választatta vele, mindent ki­talált és magának újra megteremtett. Külső, társadalmi formákhoz azonban kezdettől fogva igazodik (alapjában véve hiú volt), ez a ragasz­kodás viszi tehát egyik napról a másikra a müncheni akadémiára, ahol Herrerich osztályán négy évet tölt el. Erről a németországi tartóz­kodásáról — később — szinte soha nem be­szélt, néhány nagyméretű, megmaradt szénrajza bizonyítja azonban rendkívüli rajzképességét és főképp anatómiai ismereteit. Ebben az időben, a 80-as évek köröl, szo­kás szerint hazatért a külföldi akadémiát végzett fiatal festő, cégért akasztott, műtermet nyitott, kiállított az akkori Műegyletben, szó­val tisztes közepességgel előre megszabott úton haladt a tisztes öregség felé. De Rippl Rónai nem tér vissza, hanem müncheni rajzaival meg­indul Párisba. Állítólag Munkácsy Mi­hályra, a magyarok nagy pártfogójára számított, aki si­kereinek tetején nagy szerepet vitt a francia fővárosban. Valószínű azonban, hogy ezidő­­tájt Münchenbe is eljutott valami a születő, új művészeti korszellemből, melynek forrása mindig Páris volt, végül kitanulta, amit a bajor főváros adhatott. Ismeretlenül bekopogtat tehát Munkácsy­­nál, kinek úgy megtetszenek rajzai, hogy szer­zőjüket mindjárt magánál tartja — „elég nagy ez a műterem megférünk benne ketten“ — idézi Munkácsyt. Három évet tölt aztán ebben az udvarban, belelát a párisi „haute volée“ éle­tébe, sőt majdnem belesodródik. Könnyű világ ez, néhány óra alatt elkészül egy-egy Munkácsy kép másolatával, melyre már várakozott Sedel­­mayer, Munkácsy nagy menager­ je és az ame­rikai vevő. Azonban lassan észreveszi és meg­fogalmazza, hogy mindez igen szép dolog, de az ő saját sorsát nem viszi semmire. Rájön, hogy körülötte, Parisban, „valamire“ készül a művészet, egy még alig mozduló áramra esz­mél és rendkívüli kétségek fogják el. „Rájöt­tem, hogy annál nagyobb értéke van a művé­szetnek, minél eredetibb módon interpretál és ennélfogva munkája minél kevésbé emlékeztet egyik vagy másik beérkezett művész faktúrá­jára „ belémszállott a jólélek“. Az élmény, valóban nagyfontosságú, de a „belémszállott a jólélek“ nem magyaráz meg sokat. Egyfelől áll tehát a Münchenben felszabadult segéd. Mun­kácsy környezetének egy figurája (jegyezzük azonban meg, Paál László is ott volt) másfelől előtte egy birodalom, a formáló új művészeti világ, melyet később impresszionizmusnak ne­veznek el. Rippl Rónai belátja, hogy mindaz, amit eddig végzett, nem sokat ér , mindent újra élőtről kell kezdenie. A Montmartre egyik kis uccájában bérel műtermet, nagy erővel munkához lát, de minderről senkinek nem be­szél. Lassan elmarad Munkácsy előkelő esté­lyeiről, elválik környezetétől, még Liszt Fe­­renctől is, barátságot köt Aristide Maillol dél­francia festővel, akiből később szobrász, ko­runk egyik legnagyobb szobrásza lesz, továbbá egy Knowles nevezetű angol festővel, aki igen gazdag ember és a későbbi trió harmadik tagja. Egy idő múlva aztán előáll, meghívja Munkácsyt műtermébe. Munkácsy felkapasz­kodik a szerény műhelybe,­ helyet foglal az egyetlen széken és végignézi a műveket. A „fekete képek“ sora ez, Rippl Rónai oeuvre­­jének legnagyobb értéke. Munkácsy tudomásul Halottakról vagy jót, vagy semmit, mondja a nemzetközi érvényű közmondás. A csendesóceáni támaszpontok tekintélyes része már elveszett az Egyesült Államok számára vagy használhatatlanná vált, a japán haditengerészet úgyszólván korlátlan úr lett a távolkeleti vizeken, így a Csendes-óceán felé néző amerikai imperializ­mus sokáig oly nagy nemzetközi hódolattal em­legetett bálványai végképpen elvesztették már hitelüket. A háború azonban még tovább folyik és a tengeri stratégia központjában mégis csak a támaszpontok maradnak, a kérdés tehát nem vesztette el időszerű­ségét és fontosságát. A két hónapos távolkeleti há­ború bensőséges tanulságokkal szolgált és ezek a tanulságok megérdemlik, hogy számontartsuk őket. Mi, európaiak, a Csendes-óceán óriási méreteit eddig sohasem tudtuk elképzelni a maguk valódi nagyságában és maguk a tengerjáró angolok vagy északemerikaiak sem tudtak bizonyos csalóka lát­szatok bűvköréből kimenekülni. Annak a körnek sugarát, melyet egy támasz­pont uralni tud, ezer kilométernél inkább ki­sebbnek, mint nagyobbnak kell becsülni. Ez a szám Budapest és Kiev, Nápoly és Tripolisz vagy hogy folytassuk az aktuális példák sorozatát, Alexandria és Bengázi távolságának felel meg. Két­ségtelen ugyan, hogy például a cirkálók és tenger­alattjárók sokkal nagyobb távolságokra is elme­részkednek támaszpontjaikról, egyes távolsági bom­bázóknak 5000 kilométeres akciósugaruk van, az a terület azonban, melyet ezeknek a haditengerészeti egységeknek vagy repülőgépeknek biztosítaniuk kell, minden kilométerrel négyzetes arányban növekszik és végül is teljesen ellenőrizhetetlenné válik. Ezer kilométeres távolság esetén ötven kilométeres látó­sugár mellett hatályos ellenőrzést a szakértők sze­rint csupán nem kevesebb, mint 439 felderítőgép gyakorolhatna, de ezeknek is állandóan a levegőben kellene lenniök. Ám­ekkora látási távolsággal leg­feljebb a paszátok övében lehet számolni. A Csen­des-óceán északi részein azonban, különösen pedig az Aleuták és Alaszka körzetében, ahol a meleg és hideg tengeráramlatok keveredése gyakran erős köd­képződést okoz, csak lényegesen kisebb látási tá­volságot lehet számításba venni. A tökéletes ellen­őrzéshez szükséges felderítő repülőgépek számát tehát ismét csak négyzetes arányban kellene szapo­rítani. A Csendes-óceánon nemcsak az amerikai szá­razföld és az amerikai tengerészeti támaszpontok között tántorognak teljességgel átekinthetetlen tá­volságok, hanem maguk a támaszpontokat hordozó szigetek között is nagyságuknál fogva egészen ellen­őrizhetetlen tengerrészek terülnek el. Hongkong— Szingapúr—­Port Darwin stratégiai háromszög csúcsai még a kiegészítésül szolgáló Manila, Pollock és Bru­ ,­nei támaszpontok tekintetbevételével is oly messze esnek egymástól, hogy a délkínai tengerben és a Szunda-szorosban még mindig elegendő tér marad az ellenséges tengeri erők hadműveletei számára. Ehhez járul még, hogy háborúban a tényleges tá­volságok, minthogy a legrövidebb útvonal luxusát legfeljebb csak abszolút fölényben lévő hajóhad engedheti meg magának, lényegesen megnőnek, úgy­hogy az óvatos stratégiának mindig számolnia kell veszi tehát, hogy fiatal honfitársa megindult az úton, mely lényegében, teljesen különbözik az övétől és, hogy sorsuk kettévált. A nagy pártfogót mind ritkábban látja viszont, igaz­­ ez betegeskedik már és lassan elborul, de még­­ elkíséri colpachi birtokára, majd Lamalouba, hol az gyógyulást keresett. A Munkácsy-feje­­zetnek azonban vége szakad. (Vége köv.) a meglepetés momentumával, melynek a japánok a hawai támadás bizonysága szerint valóban nehezen megközelíthető mesterei. Az Egyesült Államok és Anglia ma, mint­­ahogyan az eddigi tapasztalatok alapján teljes jog­gal le lehet vonni a következtetést, úgyszólván sem­mi hasznát sem veszi annak a támaszpontháló­zatnak, melyet oly horribilis költségekkel évek hosz­­szú során át kiépítettek. A Csendes-óceán fölött való uralom az angol­szász hatalom számára a megközelítőleg egyenlő erős japán flottával szemben akkor is csupán megvalósítathatatlan álom maradna, ha még mindig támaszpontjaik birtokában lennének. Egészen más képet mutat a helyzet Japán szem­szögéből nézve. Tokió szélességi fokától kezdve Dél-Japánhoz a kisebb-nagyobb szigetek sűrű háló­zata csatlakozik. Mint messze előretolt őrségek dél felől a Bonin-szigetek védelmezik Japánt, a hálózat tovább folytatódik a Marian-, Jap- és Palau-szigetek, úgyhogy Dél-Japán, a Keletkínai-tenger, Taiwan (Formóza), sőt a most már japán birtoknak tekint­hető Fülöp-szigetek biztonságát kelet felől sem fe­nyegeti veszély. Tovább, messze délkeletre ezt a szigetbirodalmat a Karolin- és Marsall-szigetek messze szétszórt, de egymáshoz még mindig elég közel fekvő természetes ellenőrző támaszpontjai vonják körül mintegy má­sodik biztonsági övvel. Ezek a szigetek, melyek közül sok csak alig emelkedik ki a tenger színe fölé,, jó kikötőkben nem bővelkednek ugyan, azon­ban az északi Bonin-szigetek kivételével úgyszól­ván valamennyiüket széltől óvott lagúnákat képező korallzátonyok veszik körül, úgyhogy vízi repülő­gépek számára igen kedvező természetes leszálló­­helyeket nyújtanak. Ezenkívül biztosra lehet venni, hogy a japánok, ha nem is verték nagydobra, e számtalan sziget egyik má­sikán jól kiépített tengerészeti támaszponttal is rendelkeznek. Északon a japán szigetek majdnem az Aleutákig a Kuril-szigetek vonulatában folytatódnak. Hogy vannak-e itt a japánoknak támaszpontjai, vagy nin­csenek, legfeljebb csak a háború további folyamán derül ki, az azonban bizonyos, hogy ezeknek a szi­geteknek legalább is a tenger megfigyelésében így is rendkívül fontos szerep jut. Ilyenformán tehát csu­pán a Hokaidó—Tokió vonalon védtelen Japán ke­let felé, de haditengerészetének ereje a jelek szerint ezt a stratégiai végtelenséget kizárólag jelentőség­nélküli szépséghibává fokozta le. Éppen ilyen bőkezűen gondoskodott a természet az ázsiai kontinens szélén is a japán tengeri had­­viselés számára előnyökről. A Délkínai-tengert, a Keletkínai-tengert a Sárga­tengerrel, a Japán-tengert és az Ochocki-ten­­gert egyaránt szigetgirlandok választják el a nyílt óceántól. A szigetek elválasztó csekélysége az ellenőrzés tel­jes lehetőségét biztosítja. Most, amikor Sanghaj Ja­pán kézben van, Manila, Hongkong, Brunei elesett, Szingapúr élethalálharcával van elfoglalva, Francia- Indokína és Thaiföld pedig Japán oldalán áll, a messze északtól egészen délig az ázsiai konti­nens keleti partvonulata elvitathatatlanul a fel­kelő nap országának hatalmi körébe tartozik. Ez tehát a helyzet: az angolszász hatalmak nem­­ vehetik hasznát nagy költségekkel, de talán még több szemfényvesztésnek szánt propagandával kiépí­tett támaszpontjainak, a japánoknak pedig tulaj­donképpen nincs is elengedhetetlen szükségük rájuk. A stratégiai helyzet terén a természet a legna­gyobb úr. A hongkongi, szingapúri erődítmé­nyekbe beölt font és dollármilliók nem változtat­hatnak a természetadta tényen: a déltengeri szi­getvilágnak a három versengő nagyhatalom kö­zül Japán a hivatott ura. (dr. n. t.) ms A távolságok szerepe a csendesóceáni tengeri stratégiában Mit érnek a csendesóceáni amerikai támaszpontok­­ japánoknak? Miért nem tudja Amerika a japánok szabad közlekedését megbénítani ? Vigyázat ! A Darmol hashajtót utánozzák. Ügyeljen, mert minden tablettán a „DARMOL“ szónak és T alakú bevágásnak kell lenni. Kimondot­tan eredeti csomagolásban kérje.

Next