Protestáns Szemle, 1912

IV. Irodalmi szemle - Schmitt Jenő Henrik: Három előadása. Dr. Szelényi Ödön

Schmitt Jenő Henrik: Három előadása. Az előszót és Schmitt életrajzát írta Migray J. Budapest, 1911. XXXX-1­63. lap. Ara­d K. Schmitt Jenő, a mi külföldre szorult filozófusunk kétség­kívül nagystílű egyéniség, de azon 1910. telén tartott három felolvasását, mellyel hosszabb távollét után a magyar közönség színe elé lépett, mégsem tarthatjuk szerencséseknek. Nem pedig azért, mert egyfelől Schmitt sokkal kevésbbé objektív gondolkodó, semhogy hű képet rajzolhatna Tolsztoj, Nietzsche és Ibsenről, akiket tulajdonképen többé-kevésbé a maga gnosztikus evangéliu­mának szócsöveivé tesz meg. Másfelől előadásai formája ellen is kifogást kell tennünk. Ha csakugyan abban a formában adta elő, melyben nyomtatva előttünk feküsznek, meg vagyunk róla győződve, hogy az okot teljesen csak legközelebbi hívei értették meg, annyira nehézkes és elvont egészben véve az ő előadása. Pedig tud Ő érthetőbben és lendületesebben is írni (Példa rá „Krisztus istensége" vagy a németül megjelent „Kulturbedingungen der christlichen Dogmen" stb.). A meg­értés nehézségeit nem oszlatja el teljesen a sokoldalú Migray J. lelkes hangon megírt tanulmánya sem, mellyel különben hálára kötelezte a magyar filozofálás­­történetét. Schmitt alagondolata, hogy korunk nagy szellemi forra­dalom előtt áll. Az ember át fog változni szelleme mélyeiben. Nem kívülről lehet a világot átalakítani, hanem belülről, át­formálván az egész embert. Ezen cél felé tör, úgyszólván koncentrikusan három nagy alak : Tolsztoj, Nietzsche, Ibsen; fel­adatuk az új világnézet előkészítésével utat törni a jövő embere magasztos alakjának. Tolsztoj prófétai küldetésében az evangélium gyakorlati igazságaira fektette a fősúlyt, oly világnézet felé indult, mely az embert isteníteni fogja, vagyis az emberben rejlő szunnyadó istenalakot, vagy istenembert fogja felismerni és szeretni. De Schmitt mégis kénytelen beismerni, hogy T. ide még nem juthatott el, hanem az új korszak küszöbén megállott. Még nem látja tisztán a szellemi egyéniség nagy titkát, a végtelent csupán Istenben szemléli, ki elérhetetlen titok számára, az emberben pedig csupán a végest látta meg. Hibája az is ,hogy az érzésbe burkolt egy­szerű naiv tudatot elégségesnek hiszi arra, hogy a világot üdvözítse és felszabadítsa. Pedig csak a tudomány fényénél tudhatjuk meg azt, „hogy az ember a végtelen tudat alakja és az istenember a végtelen öntudat alakja és ezt a végtelent mint saját élményét és isteni valóságát szemlélni is tudja". T. előtt azért vált homályossá az istenség szemlélete, mert az ember egyéniségét csak a végesben, a testiségben látta.

Next