Protestáns Szemle, 1914
I. Elmélkedések - R. L.: Diadalmas élet
delemben kibontakozik belső világának rendje, harmóniája. Végül a természeti erők elemi támadása jó, mintegy a lét derék hadseregének döntő támadása, de az ember úrrá lesz felettük s kibomlik az emberi szellem csodálatos, véres alkotásainak káprázatos világa: a kultúra. Az élet nem egyéb, mint fölséges, állandó önvédelmi harc, permanenssé vált szabadságharc. Azonban egy dolgot meg kell jegyeznünk. Minden hatás az életet csak abban az irányban fejlesztheti, amely felé már eleve diszponálva volt s csak az a hatás bir fejlesztő erővel, amely az élet ősi, örök, egyéni természetéhez van szabva. Éppen ebben áll világunk irracionálítása, vagy szuperracionálítása. Ha közelebbről nézzük ezt a törvényt, igen egyszerűnek és természetesnek találjuk. A visszahatás, mint életfejlesztő ősi aktus abból, hogy a támadó inger fájdalmat okoz, s ezt a fájdalmat úgy szüntetjük meg, ha azt a hiányt, amiből származott, kipótoljuk. Ha ez a hiány megkapta a maga igazi pótlékát, akkor a csata itt, ezen a ponton megvan nyerve s az élet diadalmaskodott, mert meggyarapodott, gazdagabbá lett, ami a kielégülés boldog érzetében áll. Ha a hiányt nem igazi pótlék pótolta, a rövid ideig tartó, csalóka örömérzet után azonnal feljajdul a rútul megcsalt ösztön. Itt ezen a ponton elveszett £1 CScholecle élet vereséget szenvedett s fejlődésének ez az iránya kettévágatván, megkezdődik a lassú elpusztulás. A táplálkozásnál a hiányérzet eleinte nagyon csekély, de szakadatlanul nő, végre oly hatalmassá válik, hogy minden egyéb gondolatot kiszorít a lélekből, míg végre megrendülve érzi meg az ember, hogy itt az ő léte van fenyegetve. Gondoljunk az éhínség rettentő képeire, az északsarki utazók élményeire, Byron Don Juanjának megrázó leírására-Hiába próbálják a megtámadott ösztönt álpótlékkal kielégíteni, a kőpor, a forgács, a rongy csak pillanatig csitítja az éhséget, hogy a megcsalt, megrontott életösztön annál gyötrelmesebb kínok között eméssze fel azt az életet, amelyet táplálni hivatott. Alpótlékok rosszabbak a hiánynál! Van egy hiányérzet, amely nem ezt, vagy azt az ösztönünket, hanem egész mivoltunkat a maga egyetemességében támadja meg és életünket a maga kozmikus létében fenyegeti. Ez pedig nem egyéb, mint az élet relativitásának, csonkaságának, törékenységének a megérzése, szemben az ember amaz ősi, ösztönös követelésével, amely az élet teljességét és örökkévalóságát igényli. Képzeljék el a makkot, amelyik tudja, hogy ő cserfa, tudja, hogy századok viharába bele-