Protestáns Szemle, 1914

I. Elmélkedések - R. L.: Kicsoda az ember?

Kicsoda az ember? Az ember kérdező lény. Amióta a világon van, legfőbb gondja az volt mindig, hogy kérdéseket adott fel önmagának — önmagáról. Futott maga elől, hogy kergesse önmagát, — s erre mondják azt, hogy ez mulatságos játék, pedig ez a leg­tragikusabb hajsza. Minden kérdése ebben az egy főkérdés­ben foglalható össze: ki vagyok én ? kicsoda az ember ? mert öntudatlanul is érzi, hogy ha erre feleletet tudott adni, világá­nak minden rejtélye egyszerre megoldódik. Csakhogy éppen ezt az alapkérdést nem tudja megoldani. Jár a világban eleven rejtelemként és keresi léte nagy misztériumának a megfejté­sét. Ezerféle megoldási móddal kísérletezett már s bármennyire is tetszetősek voltak azok az első pillanatra, nemsokára fáj­dalmasan tapasztalta: mégis, nem ez vagyok én ! Jött a tudo­mány s azt mondotta, hogy az embert a természetből kell megérteni, mert maga is természeti tünemény. Szétbontották a testét alkotórészeire s a végén nem maradt az emberből semmi, mint egy parányi por a lombik alján, valami prepa­rátum az üveglemezen s egy pár homályos képlet a tudós könyvekben. Hiába mondották azt is, hogy napfény miatt forr a vére, a hideg miatt szelíd az erkölcse, az éhség miatt dol­gozik és kínos helyzetében szeret, akár akciója, akár reakciója az ember a természetnek, megmagyarázva nincs, hogy miféle ősi erőkből fejlik ki külső hatásokra az emberi élet egész gazdagsága. Fokozzák a rejtelmet, ha az embert a múltjából, a történelemből akarják megérteni. Világosabb lesz-e előttünk a saját gyermekünk rejtelmes mosolya, ha tudjuk, hogy az valamelyik ismeretlen és zavart nevetésének késői visszhangja, jobban tudok-e olvasni arról a gyermekarcról, ha pillantásá­ból századok titkos bűneit látom felcsillanni és fehér homlo­kán szomorú elődök végzetének árnyékos bélyegét vélem néha elsuhanni? Hiszen nagyobb rejtelem az, amivel magyarázok, mint az, amit meg akarok magyarázni. Hiába akarják meg-

Next