Protestáns Szemle, 1915
I. Elmélkedések - R. L.: A halál életformáló ereje
munkáló, formáló ereje. Létünk cserépedényébe csak az agyagot adja az élet ; az a formáló, alakító, finom, vagy erős kéz, amely ezt az anyagot kialakítja , az a halálnak a keze. Ez a kéz odanyúl s azáltal, hogy az agyagot állandóan elhatárolja és megakasztja, művészi ellenállást gyakorol reá, kényszeríti azt, hogy ezen művészi ellenállás belső formájába elhelyezkedjék s azt önmaga igenlésével kitöltse. A gondolati formába belehelyezett agyag pedig az edény. A halálnak ez az életformáló ereje nemcsak az életnek hogy úgy mondjam anyagi mivoltában jelentkezik, hanem még sokkal inkább látszik az élet minőségi síkjában. Ugyanis a halál erejének anyasúgjában kristályosodnak ki az értékeink. Ha örökké és akadálytalanul élnénk, nem tennénk különbséget a között, ami fejleszti és ami megakasztja az életet, miután semmi sem fejleszthetné és semmi sem akaszthatná meg azt, ami magában elégséges, zavartalan és örökkévaló. Nem érdekelnének a dolgok, mert nem fűzne hozzájuk semmi exisztenciális vonás ; egyik létező a másik mellett örök függetlenségben és örök közömbösségben élne, s a lét maga egy óriási nunc stansszá merevedve, élettelen apró, mozaik -léthalmazzá válna. Éppen a halál világ ténye teszi, hogy a világon minden létező, minden más élettel összefüggésben, exisztenciális kapcsolatban van, s nincs olyan mozzanata azuniverzumnak, amelyik ne lenne éppen a mi életünkhöz címezve, vagy mint fejlesztő, vagy mint gátló körülmény. Mihelyt pedig a fejlesztő tényezők mint értékek kiemelkednek az élet egyhangú vizeiből, a halál gondolatának hatalma alatt túlnőnek magán az életen is. Amily mértékben emészti a halál e javak talapzatát, az életet, maguk ezek az értékek éppen olyan mértékben és éppen azért magasodnak fel világunk csúcspontjaivá. A természeti és múló életen túl végtelen magasságok felé nyúlik meg az út és az ember meglát olyan javakat, amelyek nem függenek élettől, vagy haláltól, mint ahogy az Alpesek csúcsa, független a völgy időszaki változásaitól. Mihelyt pedig az élet meglátta ezeket a halálfeletti magasságokat és feléjük menekül, maga is nőni, nemesedni, magasztosulni fog és eddig ismeretlen dicsőségbe és fenségbe öltözik. A haláltól való félelmében, gyáván menekült s íme e királyi úton csodamagasságokra emelkedve, mosolyogva indul vissza, hogy meggyőzze a halált. Nem csoda, ha visszatértében nem találja már a félelmek királyának, hanem szent és áldott jóltevőnek, aki azért vezeti át sötét kapuján, hogy neki adjon egy örökkévaló, mennyei világot. A halál csak az a láthatatlan gyűrű, amely körülszorít vaskényszerével, de