Protestáns Szemle, 1915

I. Elmélkedések - R. L.: A halál életformáló ereje

csak azért, hogy kénytelenek legyünk egyre magasabbra nőni. Az életnek minden vízszintes, a földön kúszó és ahhoz tapadó vonatkozásait elmetszi, hogy egyre fokozódó ösztönös szenve­delemmel az egyetlen lehetőség felé, az ég felé nőjjünk. Mikor azt hisszük, hogy a legerősebben van az elmúlás mélységei felé, akkor emel szédületes sebességgel a menny felé, s tart bele büszkén és diadalmasan az örökkévaló­ság azúrjába, mint a fekete obeliszkek a hófehér isten­szobrokat. A halál tehát a maga formáló erejével állandóan tépi, bomlasztja és mossa ki belőlünk mindazt, ami véges, múló és természeti vonás, vagy folt, míg a végső fokon semmi sem marad meg belőlünk, csak a mi tiszta és örök mivoltunk: a szellem a maga zavartalan, szűzi és ősi fenségében. Ez pedig azt jelenti, hogy a halál a maga végső diadalában veszíti el örökre és visszavonhatatlanul a csatát, csak azt hódította meg, ami úgyis az övé volt; amit pedig leírni akart, azt örökre elveszítette. Akkor szűnt meg, mikor leginkább ön­maga akart lenni. Most látjuk, hogy Kálvinnak talán az volt a legmélyebb gondolata, amelyben a halált, a bűnt és a rosszat egyszóval a mulandóságot és ősi gyarlóságot Isten dicsőségének hatalmas eszközeiül fogta fel és azt írta törvé­nyül a Sátán elé, hogy az Úr dicsőségét éppen azzal mun­kálja, hogy meg akarja akasztani azt. Most érezzük, meny­nyire igaza volt Schillernek, amikor azt mondotta, hogy egy olyan egyetemes valami, mint a halál, csakis jótétemény és áldás lehet. II. Az elmondott metafizikai elmélkedést próbáljuk megtöl­teni a magunk színes és gazdag élettapasztalataival. Legelső megfigyelésünk az, hogy a halál formálja visszavonhatatlanná és k­omolylyá az életünket. Az élet rövid, tehát sietnünk kell: minden ember érezte már ennek a tapasztalatnak súlyát, mi­nél tovább élt, annál erősebben. A haladó korral rövidülnek a napok és gyorsabban telik az idő. Ezért feszítjük meg izmainkat, ezért toldjuk meg a nappalainkat az éjszakával, ezért akarunk minden pillanatból kettőt csinálni. Mennyi el­végezetlen feladat, mennyi meg nem oldott probléma, mennyi megkezdett és be nem végzett munka ! Olyan hosszúak a barázdák, s olyan rövidek a napok. Megsarkantyúzzuk ener­giánkat s ez az erőfeszítés megnövel, rendkívüli arányokat kölcsönöz nekünk és parányiságunkból hősökké nevel. Ha nem lett volna halál a világon, nem lenne e földön az ember

Next