Protestáns Szemle, 1915
III. Szemlék - Aleph: Számadás
belegyökerezett a nép és a kor lelkébe és magasra kiemelte a protestantizmust. Egyik, a legmélyebb, a legerősebb, az atavisztikus szokás, a százados tradíció, amely népünk azonos kultúrkeretek között lefolyó életét a maga hatalmas, szinte felmérhetetlen erejével meghatározza s amíg az életnek emez állandó keretei érvényben vannak, minden viharral és ostrommal szemben megvédi, mint a szigetek partját a sziklafalak. A másik hatalmas pillér, amely különösen a XVII. század szabadságharcaiban nyúlt le nemzetünk lelkének legmélyére, egész a gránit alapzatig: a nemzeti érzés magyarnak és protestánsnak lenni egyet jelentett. Még ma is az a kis egyházpolitika, amelyet különösen az Állam nevezetű fejőstehénnek a megfejése körül fejtenek ki nem kis diplomáciával egyházaink, abból a tételből táplálkozik, hogy a protestantizmus vagy magyar vallás, vagy pedig a nemzetiségi kérdés megoldására a legalkalmasabb eszköz. A harmadik pillér volt a felvilágosodottság, vagy újabb néven szabadelvűség. A XVIII. században kezdődik, mikor mi egyszerre csak a josephinizmussal való lelki rokonságunkra ébredünk a türelmi rendelet után. Péczeliék, Kalmárék tovább fejlesztik ; a protestantizmus tulajdonképen a liberalizmusnak vallásos formája lesz, de igazi életét nem a szentélyben, hanem a fórumon éli. A XIX. század harmincas éveitől kezdődőleg egész a forradalomig a protestáns színezetű felvilágosodottság és a protestáns mártíriumoktól szent nemzeti érzés vívja a maga diadalmas harcát. Soha a protestantizmus oly dédelgetett kedvence a magyar közgondolkodásnak nem volt, mint akkor. Soha a protestantizmus anynyira nem tudta magához kapcsolni a mívelt és szabadelvű kath. urak gondolkodását, mint akkor ; soha annyi protestáns vezérember nem vitézkedett a fórumon, mint a XIX. század középső két negyedében. A magyar szellemi élet szinte protestáns lett, de a protestantizmus színtelen lett. A korszak nagy romantikusai s talán az egész idő két legnagyobb szelleme : Széchenyi és Eötvös, mély, meggyőződéses katholikusok ugyan, éppen azért, mert romantikusok, de ki volt szabadelvűbb egyházpolitikában, mint ők és Deák Ferenc? (Deák Ferenc egyénisége a tipikus kálvinista, csak éppen a keresztlevél hiányzik hozzá.) Ha csak a külsőre nézünk, ezt a korszakot a protestantizmus aranykorának nevezhetnék. Az irodalom majdnem protestáns, mint a XVI. században, a művészetben Zichy M. pártosan protestáns vonzalmú, Munkácsy pedig a romantika és praerafaeliták irányával Rembrandtra üt vissza és iskolát alapít: a protestáns látású szenttörténetek eseményes képeinek iskoláját. Ám ha nézzük, mennyi benső