Protestáns Szemle, 1915

VI. Jelek és magyarázatok - IX.–X. füzet - Shaw és az egyház. –i –f

nősen a munkásosztályok körében, amelyek nemcsak arra fogékonyak, hogy komolyan vegyék a vallást, hanem arra is, hogy komolyan visszautasítsák és megkritizálják. Mikor vala­melyik püspök az első lövésre abbahagyja Krisztus imádását és odatereli nyáját Mars oltára köré, akkor lehetséges, hogy hazafiasan, szükségszerűen, férfiasan és helyesen jár el; de mindez nem jogosítja fel őt arra az állításra, hogy nem tör­tént semmi változás és hogy Krisztus voltaképen nem más, mint Mars. Az egyenes út és az egyetlen, amely végezetül leg­jobban szolgálná az egyházat, az volna, hogy zárjuk be be­vallottan keresztény templomainkat abban a pillanatban, amikor megüzentük a háborút és ne nyissuk ki őket újra csak akkor, mikor aláírjuk a békeszerződést." Ez az okoskodás az első látszatra annyira tetszetős, hogy­­ elpirulunk tőle és szégyeljük magunkat Aztán látjuk, hogy az egész okoskodás a szofizma, amiben a themseparti szatír olyan igen nagy mester. Hiszen ez az egész egy fordított katholikus okoskodás, hiszen Shaw, ha így beszél, nem ismeri az egyházat, nem ismeri az Istent és nem ismeri az embert ! Azt hiszi, hogy az egyháznak kapui vannak, melyek kinyílnak és becsukódnak, hogy bizonyos számú embert magukba fogad­janak, hogy a papok arra valók, hogy prédikáljanak és a nép hallgassa őket és aztán elhajítsa vagy elfogadja, amit mon­danak ; azt hiszi, hogy az egyház és az ember olyan viszony­ban vannak, mint a mágnes és a vasreszelék: a mágnes vonzza a vasreszeléket és mindaddig magán tartja, amíg valaki le nem söpri vagy valamely erősebb mágnes magához nem húzza. Shaw látja az egyházat, látja a papokat és látja az embereket, de ezek egymáshoz való viszonyát — mint mon­dom— nagyon katholikusul fogja fel: azt hiszi, hogy az egyház a prius és nem az ember, hogy megvan az intézmény és az egyén abba belehelyezkedik; nem látja, hogy az ember közös­ségbe tömörülő vágya a prius, amiből felépül az egyház; nem tornyos palota, hanem épü­lő emlékoszlop, melynek minden köve egy-egy emberi lélek. A pap sem arra való — mi, pro­testánsok, ezt nagyon jól tudjuk! —, hogy hívei fölött prédi­káljon és hirdesse a háborút, amin a hívek vagy lelkesednek vagy megbotránkoznak, hanem, hogy hívei lelkének óhaját kösse csokorba és tegye az Isten lábaihoz, vagy pedig Isten gondolatát tolmácsolja lehajtott fejű testvéreinek. Ha tehát háború van, ragadja meg a hívei lelkében visszatükröződő háborús Istenkívánást, hiszen ha valaha, úgy éppen most van mondanivalója az embernek az Istenhez, az Istennek az ember­hez. Tehát, ha háború van, az egyháznak és a hívőknek — Protestáns Szemle, XXVII. 47

Next