Protestáns Szemle, 1915
VI. Jelek és magyarázatok - IX.–X. füzet - Shaw és az egyház. –i –f
nősen a munkásosztályok körében, amelyek nemcsak arra fogékonyak, hogy komolyan vegyék a vallást, hanem arra is, hogy komolyan visszautasítsák és megkritizálják. Mikor valamelyik püspök az első lövésre abbahagyja Krisztus imádását és odatereli nyáját Mars oltára köré, akkor lehetséges, hogy hazafiasan, szükségszerűen, férfiasan és helyesen jár el; de mindez nem jogosítja fel őt arra az állításra, hogy nem történt semmi változás és hogy Krisztus voltaképen nem más, mint Mars. Az egyenes út és az egyetlen, amely végezetül legjobban szolgálná az egyházat, az volna, hogy zárjuk be bevallottan keresztény templomainkat abban a pillanatban, amikor megüzentük a háborút és ne nyissuk ki őket újra csak akkor, mikor aláírjuk a békeszerződést." Ez az okoskodás az első látszatra annyira tetszetős, hogy elpirulunk tőle és szégyeljük magunkat Aztán látjuk, hogy az egész okoskodás a szofizma, amiben a themseparti szatír olyan igen nagy mester. Hiszen ez az egész egy fordított katholikus okoskodás, hiszen Shaw, ha így beszél, nem ismeri az egyházat, nem ismeri az Istent és nem ismeri az embert ! Azt hiszi, hogy az egyháznak kapui vannak, melyek kinyílnak és becsukódnak, hogy bizonyos számú embert magukba fogadjanak, hogy a papok arra valók, hogy prédikáljanak és a nép hallgassa őket és aztán elhajítsa vagy elfogadja, amit mondanak ; azt hiszi, hogy az egyház és az ember olyan viszonyban vannak, mint a mágnes és a vasreszelék: a mágnes vonzza a vasreszeléket és mindaddig magán tartja, amíg valaki le nem söpri vagy valamely erősebb mágnes magához nem húzza. Shaw látja az egyházat, látja a papokat és látja az embereket, de ezek egymáshoz való viszonyát — mint mondom— nagyon katholikusul fogja fel: azt hiszi, hogy az egyház a prius és nem az ember, hogy megvan az intézmény és az egyén abba belehelyezkedik; nem látja, hogy az ember közösségbe tömörülő vágya a prius, amiből felépül az egyház; nem tornyos palota, hanem épülő emlékoszlop, melynek minden köve egy-egy emberi lélek. A pap sem arra való — mi, protestánsok, ezt nagyon jól tudjuk! —, hogy hívei fölött prédikáljon és hirdesse a háborút, amin a hívek vagy lelkesednek vagy megbotránkoznak, hanem, hogy hívei lelkének óhaját kösse csokorba és tegye az Isten lábaihoz, vagy pedig Isten gondolatát tolmácsolja lehajtott fejű testvéreinek. Ha tehát háború van, ragadja meg a hívei lelkében visszatükröződő háborús Istenkívánást, hiszen ha valaha, úgy éppen most van mondanivalója az embernek az Istenhez, az Istennek az emberhez. Tehát, ha háború van, az egyháznak és a hívőknek — Protestáns Szemle, XXVII. 47