Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1973-09-16 / 37. szám

12 SZABAD FÖLD 1973. SZÉP Történelmünk gyászos lapjai közé tartozik a tatárjárás, amely a XIII. század derekán érte el hazánk földjét is. Filmet mi még nem készítettünk erről a viharos eseményről, hiszen el­képzelhető, hogy milyen nehéz és költséges vállalkozás lenne visszaidézni a középkor hiteles arculatát. A szovjet filmgyártás azonban nekivágott ennek a kü­lönleges feladatnak, és Iván Franconak, az ukránok klasszi­kus írójának elbeszélése nyo­mán nagyszabású, mozgalmas filmet alkottak Zahar Berkut címmel. Azt a küzdelmes idő­szakot ábrázolja ez a film, ami­kor a tatár hordák már elérkez­tek a Kárpátok hegyvonulatá­nak szorosaihoz, melyeken át útjuk Magyarországra vezetett. Az itt élő hegyilakók bátran megpróbálkoztak a hordák fel­tartóztatásával. A hegyek büszke fiainak la­kosai szabad közösségeket al­kottak, törvényeiket maguk hozták, s nem tűrtek a fejük fe­lett semmiféle zsarnok hatal­mat. A tatár vezérek Dzsingisz kán utódai azonban az egész világ leigázására törekedtek; eddigi győzelmeik oly elbizako­­dottakká és dölyfösekké tették őket, hogy bizonyosak voltak további diadalaikban. Akadtak is a gazdag bojárok közt, akik a tatárok kiszolgálásában és né­pük elárulásában vélték bizto­sítottnak kiváltságos helyzetü­ket. Árulás, cselszövény, csapda, kemény lovas összecsapások, lángokra lobbantott házak, kő­zápor, vízáradat, tehát hatásos és mozgalmas tömeg jelenetek, csataképek teszik lebilincselővé ezt a regényes történetet. Ter­mészetesen a gyengéd szerelmi szálak sem hiányozhatnak be­lőle. Leonyid Oszika rendező és Valerij Kvasz operatőr gyönyö­rű hegyi tájképek közt, nehéz veretű jelmezekben teremti meg a helyszín és a kor sajátos han­gulatát. Gazdag díszítésű, gyö­nyörű színes látványt nyújtó film a Zahar Berkut. Kiváltképp azoknak szolgál örömére, akik a mozitól regényes, kalandos történelmi látnivalók élményét várják. A nyári hónapokban több ré­gebbi magyar film felújítására került sor. És a közönség meg is mozdult, hogy újra megnézze vagy ha fiatalabbakról volt szó, új élményként fogadja be a két egybefüggő híres Jókai-regény az Egy magyar nábob és a Kár­­páthy Zoltán egyszer már nagy sikert megért moziváltozatát, vagy Jókai egy másik regényé­nek, a Szegény gazdagoknak filmfeldolgozását. S ismét elő­került a filmraktár polcairól a Katonazene, mely Bródy Sándor és Kaál Samu című novellájából készült Marton Endre rendezé­sében. Ez is időtálló műnek bi­­zanyult. Korfestő ereje ma is csorbítatlanul érvényesül. Milyen korról is van szó? Ar­ról a sokat emlegetett boldog békeidőről, amikor a huszárvir­tus legendái születtek, amikor a tiszti becsület mintegy erkölcsi magaslatra emelte a császári és királyi hadsereg tiszti uniformi­sát viselő urakat, s a nők iránt kötelező gáláns, lovagi viselke­dés az úriember legfőbb ismérve volt. Ennek a dicső és lovagias időnek megidézésével mutatko­zik be előttünk ez a film. Ügy látjuk, hogy Báró Ferdinándy Tamás főhadnagy méltó képvi­selője e hadsereg úri szellemé­nek. Aztán, ahogy a cselekmény kibomlik, tanúi leszünk, miként akar új szerelmi hódítással, az új állomáshelyén egy új asszony birtokába jutni. S amikor a szép orvosné férje elégtételt kö­vetel csábítási kísérletért a főhadnagytól, megdöbbenve lát­juk, hogyan veszi rá becsüle­tes, nyíltszívű tisztiszolgáját, Kaál Samut a sértett férj orv le­­lövésére. Félelmetes és gonosz színjáték következik ezután. Az elfogódott, börtönbe zárt, tör­vény elé állított Kaál Samut hi­­degvérűen hitegeti, biztatja bá­ró Ferdinándy, nem lesz semmi baj, ne féljen, megmenti őt a halálbüntetéstől. A végső jelenetet Bródy Sán­dor a novellájában így írja le: „ ... A hóhérlegények megra­gadták. Kaál Samu elkiáltotta magát: — Hadnagy úr, ne hagy­jon ... Többet nem szólhatott. Tréfa volt. Véget ért, A tiszt imára vezényelt”. Tréfa? Keserű tréfa! Soká nem lehet elfelejteni, amikor a filmben a kivégző osztag előtt Samuból előtör a kétségbeesett segélykiáltás, és Ferdinándy csak áll a börtönfolyosó nyitott ablakánál és homlokát némán megtörölgeti. Néhány csepp ve­ríték két ártatlanul kioltott éle­tért ... A tiszti becsületkódex ennél nagyobb árat ír elő egy félresikerült tréfáért, egy el­­fuccsolt szerelmi kalandért. Báró Ferdinándyt Kállai Fe­renc, Kaál Samut Szirtes Ádám, a szépasszonyt Bara Margit, a meggyilkolt férjet Básti Lajos játszotta. Játékuk ma is elragad minket. A következő felújítás Bródy Sándor fiának, Hunyadi Sándor­nak Bakaruhában című hihetet­len tömörségű, remekmívű no­velláját hozza vissza számunk­ra filmen, Fehér Imre rendezé­sében. Itt' is egy kis úri kalan­dot látunk az első világháború kezdeti időszakából, amely nem végződik ugyan halállal, de szétrombol, összetör egy szép és tiszta emberi érzést, eltapos egy hitet, csorbát ejt az egysze­rű cselédlány emberi méltósá­gán. Miként a novella, a film is szűkszavúan beszél a fiatal új­ságíró, Sándor és Vilma, a cse­lédlány találkozásáról, önzetlen szerelméről, a lány furcsa meg­­csúfoltatásáról. Ám az 1957-ben készült film érzelemgazdagsága, egyszerű mesterkéletlen eszkö­zei változatlanul hatnak ma is, s ez nem kis részben Darvas Iván és Bara Margit gyönyö­rűen összehangolt, minden pá­tosztól és érzelgősségtől mentes páros játékának köszönhető. A gyakorlat bevált. Csak he­lyeselni lehet, hogy a nyári idő­szakban, amikor új magyar fil­met nem mutatnak be, a tíz­húsz évvel ezelőtt készült ma­gyar filmek szépségeihez, értel­méhez nyúlnak vissza, hiszen ott múlhatatlan értékek rejtőz­nek. Csak az a fontos, jól vá­logassuk meg őket. Még sok felújításra érdemes magyar film vár az újbóli bemutatóra. Sas György A KIS HEGEDŰS Megtakarítás A szövetkezeti tagok és a kö­zös gazdaságok pénzkapcsolatai­ról közöl tanulmányt a Közgaz­dasági Szemle. Az 1963—1971 években a ter­melőszövetkezeti tagok és al­kalmazottak részesedési alapja a közös gazdaságok által kifize­tett alapmunkadíjak és kiegé­szítő részesedések összegeként a következőképpen alakult: 1963- ban 16,0, 1969-ben 18,0, 1970-ben 17,3, 1971-ben 18,2 az ösz­­szes részesedés milliárd forint­ban. Termelőszövetkezeti jövede­lemben 1968-ban 702 ezer csa­lád, 1971-ben pedig 650—660 ézer család részesült. Az egy termelőszövetkezeti dolgozóra jutó évi részesedés (nyugdíjas tagok és időszaki alkalmazottak részesedése nélkül) kerekített összege a következő volt (ezer Kamjén István: SUBA JÁNOS VITÉZI TETTEI („ — Nem baj — mondták —, csak tartsunk arra. Már jól fel voltunk szerelve puskával, trénszekerünk is volt vagy nyolcvan darab, és meg volt rakva mindennel. Volt vagy hat kisebbfajta ágyúnk, géppus­kánk meg tizenöt. Éppen egy erdőhöz közeled­tünk. Kicsit nehéz volt az út, hun erre, hun arra kellett ka­nyarogni, de azért lassan csak haladtunk. Mehettünk már vagy két óra hosszat, mikor az egyik előőrs jelentette nekem, hogy mindjárt kiérünk az erdőből. Egy nagy tisztás következik — mondta —, aztán egy kisebbfaj­ta hegy, amin túl harc folyik. — Jól van — mondok —, majd a hegy lábánál pihenünk egy kicsit. Így is történt, mikor a hegy lábához értünk, pihenőt rendeltem. Fain gyerekek voltak a mieink, úgy szerettem őket, mintha az édes gyerekeim lettek volna, ők meg apjuknak tartottak. A cár elfogása magasra emelt a sze­mükben. Konzervet osztottam, hogy jóllakjanak, s akadt a ku­lacsokban egy kis bor is. Vagy három óra hosszáig pihentünk. Mondtam aztán: — Talpra, emberek, indulunk! A sudár, fekete képű Sipka Gergőnek szóltam: üljön lóra és menjen fel a hegygerincre, de mielőtt felérne, szálljon le a ló­­rul, mert a lovas ember messze ellátszik. — Ó, tudom én azt, parancs­nok bajtárs, nem kell engem ilyesmire figyelmeztetni, mert sok felderítésen vettem részt! — azzal nyeregbe pattant, és mint a szélvész, vágtatott felfelé, én meg kukkerral figyeltem. Lát­tam, hogy elérte a gerincet, le­ugrott a lórul, odakötötle vala­mihez és hason csúszva ment felfelé, majd hirtelen eltűnt. — Tán nem esett valami baja ennek a Gergőnek? — aggodal­maskodtam. Eltelt egy óra is, mikor láttam valakit visszajönni. Ahogy oda­ért a lóhoz, mindha nem is Ger­gő lett volna ... Vágtatva jött lefelé. Mikor odaért hozzám a betyár, látom, hogy mégiscsak Gergő: orosz cári tiszti ruhában feszít előttem. — Hogy az ördög bújna beléd, Gergő... — mondom. Sebtiben elmondta, hogy a túlsó oldalon a hegy lábánál egy faépületben találkozott a mundér tulajdono­sával, akit rögvest a pokolra küldött, és hogy feltűnő ne le­gyen, magára kapta a mundér­ját. Tanácsolta, menjünk is már, amilyen gyors iramban csak tu­dunk, és ha volna köztünk va­laki, aki jól tud oroszul, az búj­jon gyorsan a tiszti ruhába. — No, emberek, ki tud jól oro­szul? — kérdem, mert gagya­­rászni valamennyien tudtunk, de egy orosz tisztet nem lehet akárkivel helyettesíteni. Odajött egy nyurga, jóvágású szőke fiatalember, otthon gim­náziumot járt, félig elvégezte az egyetemet is, és tisztán beszéli az orosz nyelvet — mondta. Jól megnéztem, majd a Gergőn le­vő tiszti mundért szemléltem; — Éppen jó lesz neked — mondtam —, vedd csak fel, édes fiam. Gergő gyorsan levetette, s át­adta. Úgy állt rajta, mintha rá­­öntötték volna ... Ha egy kicsit is hasonlít a tiszthez, akkor nyert ügyünk van — gondoltam. Gergő meg a fü­lembe súgta: mintha csak az orosz komát látnám ... Állt ott egy szép pejló. — No nyeregbe ... aztán be­csülettel, magyar emberhez il­lően végezd a dolgod, fiam! — engedtem útjára. — Bízza csak rám, parancs­nok bajtárs! — s egy pillanat múlva eltűnt lovastul a hegy másik oldalán. Kis idő múlva megélénkült a puskaropogás. Nem bírtam to­vább ott vesztegelni, kiadtam a parancsot: indulunk. A gyalog­ság ment elöl. A szűk utakon a írének nehezen tudtak haladni, biztattam, nógattam őket. Ha el­akadtak, magam is segítettem tolni, mert már az én lovamat is befogtuk egy trénszekérbe, a fá­radt lovak elébe. Szóval vánszorogtunk felfelé: a lovak húzták, az emberek meg tolták a szekereket. Arra gon­doltam, hogy ezekkel nem sokra lehet majd menni, úgy kifárad­nak, mire felérünk. Kiadtam a parancsot, hogy az ágyúk, meg a nehéz géppuskák menjenek előre, így a trén könnyebben ha­ladt utánuk —, a hátramaradók­nak pedig meghagytam, hogy igyekezzenek. Felértünk a hegygerincre. Szétnéztem: az ellenség igencsak lövöldözött. Rögtön beosztottam az ágyúkat, melyik hova álljon, a géppuskákat meg egy cseppett előbbre küldtem. Az emberek kézről kézre adogatták a lőszert, tudtam, hogy van abból elég, és a trén is közeledik. Egyik'ágyú­tól a másikhoz mentem és mond­tam: — Emberek, tüzeljetek, ahogy csak bírtok! Nemsokára a géppuskák ro­pogása is hallatszott az ágyú­durranás mellett. Az ellenség nem tudta elképzelni, mi történt,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék