Szabad Föld, 1979. július-december (35. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-30 / 39. szám

14 SZABAD FÖLD Népművelő az ország tetején |/tátraszentimre azok közé a települések közé tartozik, ahol az emberben akarva, akaratlan vágyakozás támad a falusi élet iránt. A táj szépsége, a levegő tisztasága, az erdő beszédes csendje, a magas hegyen épült község varázsa meghökkentő erővel hat a látogatóra. Olyan kapcsolat alakul itt ki ember és természet között, amely talán csak ahhoz az őfi viszonyhoz hasonlítható, amikor az ember még nem építette fel a civilizáció falát önmaga és a természet közé. Aki egyszer itt letelepszik, azt fogva tartja a vidék, többé nem ereszti el Erre gondolok, amikor Zakupszky László nyugalmazott iskolaigazgatóval beszélgetek, akinek nevéhez egy gyors tollú újságíró minden bizonnyal odaragasztaná a „Mátra szerelmese” melléknevet. Én csak tényeket sorolok: 46 éve él itt, nemzedékeket nevelt fel az iskolában, de szervezte a felnőttek művelődését is, mint a művelődési otthon vezetője — nyilván teljes egyetértésben a helyi tanáccsal, mert hiszen tanácselnök is volt egy időben. Mindemellett igyekezett minél többet megtudni a táj természeti és emberi történelméről. A néprajzi, helytörténeti kutatást nem hagyta abba soha egy pillanatra sem. A hajdani fiatal tanító lelkesedése — tán hihetetlen, de — épp olyan erővel lobog a ma már hetven felé közeledő emberben. Ez lelkes túlzás is lehetne, hisz bizonyítani nem tudom a dolgot, de nem hiszem, hogy ezt ennél odaadóbban is lehet csinálni. Mindazonáltal az az ifjú tanító sem lehetett tétlen, mert rögtön felismerte, hogy ezen az elmaradott, isten háta mögötti helyen — ahol akkoriban csak az erdő adott némi megélhetést — az idegenforgalom az egyetlen, amely felemelkedést hozhat. Az idő őt igazolta — és persze az a rengeteg szervező- és propagandamunka, amit évtizedeken át végzett ennek érdekében, hisz egy percig sem gondolta, hogy pusztán az időre rá lehet bízni egy táj üdülőövezetté tételét. Zakupszky László azt is tudja jól, hogy egy vidék vonzóerejét a jelen szépsége mellett múltbeli értékei is növelhetik. Nem hiszem ugyan, hogy ezért kezdte volna el kutatni a régebbi kultúrák maradékát ideérkezése után nyomban. Mint ahogy az se valószínű, hogy kétszáz évvel ezelőtt a táj szépsége vonzotta volna ide azokat a szlovák mestereket, akik virágzó üvegipart teremtettek ezen a környéken. Mert hogy az volt, bizonyítják a régi nevek (Felsőhuta, Ötházhuta, Fiskalitáshuta stb.), és persze a Hutahely völgyében feltárt üvegfúvó huták maradványai. A vonzóerő sokkal prózaibb volt: fa, amellyel fűteni lehet, és amelyből hamuzsírt lehet előállítani, továbbá mészkő és kvarc, amelyek ugyancsak nélkülözhetetlen kellékei az üveggyártásnak. Letűnt kultúrák nyomát látva mindig fölmerül az emberben a kérdés: miféle titokzatos erő okozhatta pusztulásukat. Árvíz, tűzvész, földrengés, ellenséges hatalmak? Itt jóval egyszerűbb a válasz: elfogyott a gyártás egyik fontos alkotóeleme, a fa, s az üvegkészítő telepesek tovább vándoroltak, illetve a nagybirtokok szorításában felhagyni kényszerültek mesterségükkel. Akkoriban ugyanis nem a nyersanyagot és a fűtőanyagot szállították a gyárba, legtöbbször egyszerűbb volt, ha a „gyár” költözködött oda, ahol megvoltak a gyártás feltételei. Eleink úgy gondolták, egyszerűbb, ha Mohamed megy a hegyhez. Ám a maitechnikai fejlettség mellett — jól tudjuk — már nincs más lehetőség: a hegynek kell a „Mohamed Művekhez” zarándokolnia. A vándorhutások emlékét megőrizte a föld. A kíváncsi tanár szakértő régészek segítségével kiásta az őshuták maradványait. Az üvegművesség tárgyi emlékei és primitívségében is csodálatra méltó technológiája kiállításba kívánkozik. Mint ahogy az itt élő szlovákok kultúrájának megannyi becses emléke is. Zakupszky Lászlónak régi terve egy szlovák tájház létrehozása Mátraszentimrén. Megyei tanácstagként is minden követ megmozgatott, hogy a terve sikerüljön. Hozzá kell tenni, a „kövek” nem voltak túlságosan nehezek, mert tervezetét minden fórumon támogatólag fogadták. Az épületet már kiszemelték — a régi kultúrházat akarják alkalmassá tenni, ugyanis 1970-ben újat épített a falu —, a gyűjtemény is megvan nagyjából, bízhatunk hát benne, hogy ez a terv is hamarosan megvalósul. Miért mondom, hogy csak nagyjából van meg a gyűjtemény, amikor Zakupszky László évtizedek óta gyűjti az itt élő szlovákok táncait, dalait, szokásait, művészetük és mindennapi életük tárgyi emlékeit? Azért, mert a tárgyak nagy részét — megfelelő kiállítóhely híján — nem hozta el gazdájától, csak fölírta a lelőhelyet, s megbeszélte a tulajdonossal, hogy addig őrizze meg, amíg a tájház elkészül. Kitűnő ötlet, bár máshol is követnék a példáját, s főképpen ott, ahol nemcsak a hely, de a szakszerűség is hiányzik a gyűjtéshez. A szlovák népi kultúra kitűnő ismerője nemcsak azzal vívott ki elismerést, hogy jegyzetfüzetekben, kottákban és vitrinek üvegje mögött őrzi e kultúra értékeit, hanem azzal is, hogy igyekszik azt ébren tartani az itt élő nemzetiségiek gondolkodásában, szokásaiban is. Hagyományos kulturális ünneppé váltak itt a szlovák nemzetiségi napok, melyek létrehívója, mindenkori fő szervezője Zakupszky László volt. A hegyek közt elszórtan élő szlovákok évszázadokon át fejlesztették és tisztán megőrizték népi kultúrájukat. Fejlettségére jellemző, hogy a századfordulón fúvós- és vonószenekara volt a falunak. A ragadványnevek még ma is őrzik ennek emlékét: Stuller (muzsikus), Gubala (prímás), Smiró (brácsás). A fúvószenekar még a harmincas években is megvolt, Zakupszky László még vezényelte őket. Sőt, a felszabadulás után nem okozott neki gondot egy citerazenekar megszervezése, mert csaknem minden házban tudott valaki citerázni. Később is mindent megtett azért, hogy a fiatalok ne felejtsék el apáik táncait, dalait. Legyen mindig népi együttes — ez volt az alapelve —, énekkar, még ha egyszólamú is, és tánccsoport citerazenekarral ... Nemrégiben a Szlovák Szövetség országos nemzetiségi találkozót szervezett, melyre meghívták Zakupszky Lászlót is. Még a szlovák szakembereket is meglepte nagy tárgyismerete, s az, hogyalig tudnak olyan szlovák népdalt énekelni, amit ne ismerne. Ezek után egyszerűen nem akarták elhinni neki, hogy nem tud szlovákul. Munkássága ismeretében igazat kellene adnunk a kétkedőknek, ha nem tudnánk, hogy nem a nyelvismeret a döntő, hanem a nép tisztelete és az a küldetéstudat, melynek szellemében egész életén át a „rábízott” közösség kulturális felemelkedésén munkálkodott. Szále László (SZLOVÁK GYÖRGY rajza) Kukoricaböngészés — Hogy hívnak? — Sz. Vincének. — Kinek a földjén böngészed a kukoricát? — Ez a Kossuth Tsz silótáblája. — Megengedte a vezetőség? — Hát persze. — És megéri? — Meghiszem azt! — Mennyit tudsz összegyűjteni? — Az első két nap körülbelül százhúsz mázsát szedtünk össze. — Hányan? — Négyen. Apám és testvéreim — Aztán kinek szeditek? — Hát magunknak. — Ilyen sok jószágtok van? — Négy tehén, nyolc borjú, két ló és most százhúsz sertés. — Ezzel foglalkoztok? — Igen, apám gazdálkodó, szerződésre hizlal, én a téesz lakatos tanulója vagyok, de otthon besegítek. — A téesznek ebből mit kell leadni? — Semmit, amit összeszedünk, az a mienk. — Hány hektárról szedtétek ezt a százhúsz mázsát? — Körülbelül nyolc holdról, de még ötvenholdas terület vanelőttünk. Még holnap, vasárnap is szedjük. Ez a beszélgetés Kecskemét határában zajlott, de történhetett volna bárhol az országban. Csak azt nem tudtam, hogy sírjak, vagy örüljek. Mert tiszteletre méltó a szorgalom, ami még a tizenhét éves fiút is magával ragadja, és hogy a téesz a gépek után megengedi, sőt megszervezi a böngészést. De — figyelembe véve, hogy a fiú netán a holdat és a hektárt össze is keverte, akkor is — a hektáronként 15—20 mázsa csöves kukorica betakarítási veszteség elgondolkodtató és a betakarítás körülményeinek megvizsgálását érdemelné. Sz. L. Régi forma, új tartalom Régi hagyományai és bevált formái vannak a mezőgazdaságban is a versenymozgalomnak. Ezeket a bevált formákat kár lenne öncélúan megváltoztatni. Más a helyzet a tartalommal. Még nem is olyan régen a munkaverseny főleg a mennyiségre irányult. A munkaversenynek ezt a tartalmát már túlnőtte az élet. Előtérbe kerültek itt is a minőségi követelmények. Ezt fejezi ki a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium közleménye is, amely a munkaversenyekről szól. Csak annyit tehetünk hozzá: jó eredményekre csak az a gazdaság számíthat, amely gyorsan alkalmazkodni tud a megváltozott körülményekhez a munkaverseny tekintetében is. T. S. 1979. SZEPTEMBER 30. Tanácskozni is lehet olcsóbban... Már a borítékról megismerem, hogy az a nagy tekintélyű társadalmi testület küldi a meghívót, melynek egyik bizottságában megint dolgozom. Hozzá kell tenni, hogy szívesen dolgozom abban a bizottságban és az üléseken való részvétel számomra is hasznos. Ritkán jövök el üres tarisznyával. Most azonban, miután a borítékot felbontottam, a meghívót elolvastam, úgy döntöttem, hogy itthon maradok. Ezt a döntésemet szeretném megindokolni, a szokásosnál talán kicsit részletesebben. Ezúttal úgynevezett „kihelyezett” ülésről lett volna szó, amelyet egy távoli megyénk tájkultúrájáról nevezetes, határmenti településre hívtak össze. A téma: az adott megye gazdálkodásának egyik részletkérdése. Tehát csak a megyéből és azon belül csak egy témáról beszéltünk volna. Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy nem vagyok „Budapest-centrikus”. Inkább ellenkezőleg. Feltétlenül szükségesnek tartom például, hogy a jelentősebb területi tanácskozásokon országos vezetők is részt vegyenek. Legalább egy kis szippantást kapnak a helyi levegőből. És praktikusabb is, hogy egyvalaki utazik a fővárosból „vidékre”, mint ha a megyeiek népes csoportja indul útnak Budapest felé. Eddig magától értetődő. Az sem szabály, hogy minden országos tanácskozást a fővárosban kell tartani. Növeli a „kintiek” önbecsülését, ha egyszeregyszer ők a házigazdák az egész ország ügyében. A résztvevők pedig világot látnak. Olyan tájakon utaznak át és tanyáznak le, amelyeket egyébként ritkán, vagy soha nem látnak. Az ügynek is használ, ha az átfogó kérdést egy kicsit a helyi tapasztalatok fókuszába helyezik, ötvözik a kettőt. Talán finomabbak lesznek a részletek, amelyekben majd megállapodnak. Számolni kell azonban azzal, hogy a résztvevők sem lopják az idejüket. Budapest nagyjából az ország közepén fekszik, tehát egy itteni látogatás feltétlenül belefér egy napba, nem is túlságosan kimerítő. Azonban Szabolcsból Zalába, vagy Békésből Vasba utazni vagy két nap, vagy egy, de kimerítően hosszú autózás. Nagyon meg kell gondolni, hogy érdemes-e. Visszatérve a meghívóra, jómagam így gondolkodtam: az a határmenti település a szerkesztőségtől 250 kilométer, tehát 500 kilométert kell mennem. A bonyolult csatlakozás miatt vonat nem jöhet szóba. A gépkocsiút 1500 forintba kerül, ha magam vagyok a sofőr. Én a nyolcórás vezetést kibírom, a titkárnő ki is fizeti, mégis meggondolandó. Én abban a megyében viszonylag sűrűn járok. Az adott témát — ha nem is abból a megyéből — már többször megírtam. A tanácskozás akkor lenne számomra érdekes, ha a témát országos igénnyel tárgyalná. Így inkább itthon maradok. Sokat beszélünk mostanában takarékosságról. Jó lenne többet cselekedni is. Például nagyon meggondolni, hogy egy helyi kérdés megtárgyalására menynyi benzin és mennyi munkaidő áldozatot kérünk az egyébként készséges résztvevőktől... F. B.