Szabad Föld, 1979. július-december (35. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-30 / 39. szám

12 SZABAD FÖLD Hogyan szólalt meg nálunk ötven é¥e 2 fil ! Már eléggé koros embernek kell lennie, aki emlékezhet ar­ra az időre, amikor a mozi még néma volt. Vagyis a mozgó ké­peken szereplők csak tátogtak széles taglejtésekkel, hangjukat felirat helyettesítette, s a zenei kíséretet egy zongora adta. Mintegy harminc-harmincöt évig tartott a filmművészet né­ma korszaka. Semmivel sem volt művészileg alacsonyabb­­rendű a film, amíg a hangot nélkülözte. Remekművek ma­radtak ránk ebből a korból. Persze, közepes és silány filmek is éppúgy készültek, mint nap­jainkban. Most ötven éve aztán, hogy nálunk is megszólalt a film. Ta­lán nem lesz érdektelen visz­­szatekintenünk az évforduló al­­kalmából ennek a jelentékeny fordulatnak az előzményeire és eseményeire. A húszas évek közepén, a tí­zes évek­ derekán és végén oly termékeny magyar némafilm­gyártás a csőd szélére jutott; alig egy-két film hagyta el éven­ként a műtermeket. Ebben a csődben nagy szere­pe volt az amerikai film min­dent hengerlő fölényének. Mint sok másban, ebben is ki tudta használni az Egyesült Államok, hogy a konkurrens hatalmak el­véreztek az első világháborúban és nagystílű, vonzó filmjeivel egycsapásra elfoglalta a piaco­kat. Hozzánk is hódítóként tört be. A magyar filmek zsánerben, miliőben eltérnek a korábban divatos dán és olasz filmek kö­vetésének korszerűtlen útjáról, és az amerikai slágerekhez igye­­keznek idomulni. Az új magyar filmsztár, Petrovich Szvetiszláv is már nem a dán Psilanderre, hanem mindinkább amerikai kollégáira hasonlít. A mi film­jeinkben is megjelenik a krőzu­si milliomos gyönyörű, egyszem leányával, aki természetesen az apját kirabló főgengszterbe lesz szerelmes. Rendőrség, alvilág, parádés autós üldözés, kemény ökölcsapások, revolver- és colt­­csaták, vadnyugat és az egész kelléktár, teljesen amerikai mintára, bevonul a mi film­jeinkbe is. Az új „veszedelem” szintén Amerika felől fenyeget. A „tal­­kie”, vagyis a beszélő film. A Warner Brothers cég 1926. augusztus 7-én bemutatja New Yorkban John­­Barrymore fő­szereplésével a „Don Juan” cí­mű hangosfilmjét. A magyar mozitulajdonoso­kon valóságos sokk vesz erőt. Hiszen, ha a hangosfilm bevá­lik és elterjed, akkor előbb­­utóbb hozzánk is elérkezik, s a némafilmes vetítőberendezések hasznavehetetlen ócskavassá válnak. Honnan kerül elő a tő­ke az új hangos berendezések­re? A művészek egy része magát a filmművészetet félti a hang­tól. Ez különben világjelenség: jól tudjuk, hogy maga Chaplin is milyen későn békélt meg a hangosfilmmel. A félelemnek és az elutasí­tásnak egészen nevetséges ese­teivel is találkozhattunk. A Pe­dagógiai Filmgyár egyik rende­zője így érvelt: — A beszélő film beszéltetni fogja a képet. Nem az embert. El akarja fogadtatni, velem, hogy az általam megfoghatóan látható trombita fényképe trom­bitál ... 1929 nyarán a budapesti be­mutatómozik tulajdonosai érte­kezletre gyűlnek össze, hogy „vérszerződést” kössenek, misze­rint az 1929—30-as szezonban még semmi esetre sem térnek át a hangosfilmre. Amíg a ha­tározatot megfogalmazzák, Gerő István, a Capitol és a Fórum mozi igazgatója, későbbi mozi­­cézár és trösztvezér elnézést kér, de sürgősen el kell mennie. Egy órán belül azonban, amíg az aláírásra sor kerül, feltétlenül visszatér az ülésre. Egy óra múlva csakugyan visszatér Gerő. Akkorra a töb­biek már aláírták a megegye­zést és gyorsan Gerő elé tol­ják, írja alá ő is. Gerő azonban kijelenti: — Nem írhatom alá ... Döbbenten és értetlenül me­rednek rá. Gerő nyugodt han­gon folytatja: — Éppen most kötöttem meg interurbán telefonon a Western Electric és a Warner Bros cé­gekkel a megállapodást, hogy a Fórum szeptemberre hangos­film-színházzá alakul át. Ezzel Magyarországon a „né­ma vagy hangos?” nagy kérdé­se eldőlt. És 1929. szeptember 19-én a Kossuth Lajos utcai Fórum (ma Puskin) moziban megszólalt a négerre maszkírozott, világhírű amerikai jazzénekes, Al Jolson, a „Singing Fool” (Éneklő bolond) című filmjében. A siker minden eddigit felülmúló volt, hónapo­kig tartotta műsorán zsúfolt házakkal a Fórum, majd a Ca­pitol mozi. Tízezrek könnyeztek Al Jolson dalán, amelyet kis­fiának énekelt: „Add a kis ke­zed, Sonny boy...” A hangosfilm beköszöntése megújulásra késztette a magyar filmet is.­­ Amikor 1929-ben a Fórum moziban megszólalt a film, a budapesti műtermek dermedt némaságban várakoztak. Várakoztak. Mire? A magyar némafilm korsza­kának voltaképpen már koráb­ban végeszakadt. Az utóbbi négy esztendőben, nagy kínnal­­keservvtel elkészített évi két­­három sikertelen film már csak a lassú haladás jele volt. A művészek, a vállalkozók, az újságírók lemondóan nyilatkoz­tak. Valaki így kongatta el a lé­lekharangot: — A film beteg, halálos ágyán fekszik. Nincs több mesé­je, nem tud már újat monda­ni. A kormányzat, hogy a tőke el­­kedvetlenedését valamiképp el­lensúlyozza, még 1925-ben lét­rehozta az úgynevezett Filmipa­ri Alapot.­­Az alap létrehozásá­ról szóló rendelet kimondta, hogy mindegyik filmkölcsönző cég, minden egyes Magyaror­szágon forgalomba hozott kül­földi film után, a film hosszá­tól függő pótdíjat, úgynevezett „méterpénzt” tartozik fizetni, s az így összegyűlő pénzösszeget a magyar filmgyártás céljaira kell fordítani. 1926-ban az egykor sok si­kert és nagy hírnevet kivívó zuglói Corvin filmgyár csődbe ment, megbukott. A kihalt Gyarmat utcai film­birodalom minden ingatlanával árverés útján a Filmipari Alap birtokába jutott. Új nevet vett fel a filmtelep: Hunnia Film­gyár Részvénytársaság. Ámde a 150 000 pengő alaptőkéjű rész­vénytársaság minden részvénye az állam tulajdonában volt, és másnak el sem volt adható. Ál­lamtitkárok és miniszteri taná­csosok kerültek az igazgatóság­ba, csaknem minden tárca kép­viseltette magát A Hunnia igazgatójául dr. Bingert János belügyminisz­tériumi tisztviselőt nevezték ki. De azért továbbra is belepte a gyom a műteremhez vezető utat. Állt már a részvénytársa­ság, de sok mozgást ez sem eredményezett. Mindenki azt várta szorong­va: hoz-e sikert a hangosfilm? A siker kirobbanó­ volt. Nem lehetett tovább várni, sem té­továzni. Bingert János 1931 januárjá­ban maga állapította meg: — Mialatt külföldön meglehe­tős lassúsággal folynak a dol­gok, addig Magyarország cso­dálatos alkalmazkodással, a filmelőadások terén nem várt rövid idő alatt, áttért a hangos­filmre. Hogy ez lényegileg mit jelent gyártási szempontból, ta­lán elég rámutatni arra a kö­rülményre, hogy ma már Buda­pesten alig van olyan bemuta­tó filmszínház, amely ne szerelt volna föl vagy nem szerelne föl a legközelebbi jövőben hangos leadógépet. Ezek a hangos bemutatómo­zik tehát joggal várták el a ma­gyar hangosfilm-gyártás megin­dulását. Mindazonáltal a hangulat nem volt ilyen egyértelműen fellelkesült. A kisebb mozik tu­lajdonosai kétségbeesetten száll­tak síkra a hangosfilm ellen. Hi­szen hol volt nekik tőkéjük az átálláshoz? A nagy filmcégek legalább hirdetéseikben igyekeztek meg­­vigasztalni őket. A német Ufa például eképpen: „Ne féljen! A 25 nagy hangos­filmet 25 nagy némafilm alak­jában is kihozza az Ufa. Min­denki megkeresheti vele a ma­gáét.” . De a már hangosberendezés­sel rendelkező mozitulajdono­sok is így panaszkodtak 1930. novemberi közgyűlésükön: „A régi, megbízható és nyu­godt üzem helyett kaptunk egy sokkal nagyobb figyelmet és munkát igénylő és mégis nyug­talanító üzemet, amely dacára a szükségszerű új tőkebefekte­téseknek, kevesebbet jövedel­mez ...” Igen, ez kétségtelen: a han­gosfilm ezekben az időkben nagyon is „nyugtalanító üzem”. De nemcsak, amikor vetítik. Amikor gyártják, akkor is. A rendezők is heves szívdobogást kaptak a gondolatra, hogy a színészeket most már valóban beszéltetni kell. Hogy fog ez hangzani a vásznon? A színé­szeket is lámpaláz kerítette ha­talmába. Nem is volt teljesen alaptalan az aggodalom, hiszen, nem egy világsztár egy csa­pásra kegyvesztetté vált, ami­kor kinyitotta a száját , és hang jött belőle. A rendezőket némiképp az új helyzetben az is idegesítette, hogy ezután már nem lehet fel­vétel közben hangos szóval irányítani, instruálni, lendüle­tesebb játékra tüzelni a színé­szeket. A film hangos lett, s a ren­dező néma. Mert a hangosfilmnek nem­csak hangja, van, hanem füle is. A mikrofon. A kép minálunk mégis elég­gé céltudatosan kereste a talál­kozást a hanggal, kiváltképp két becsvágyó és gyors elhatározá­­sú szakember. Kovács Gusztáv és Faludi Sándor filmlaborató­rium-tulajdonosok jóvoltából, akik megszerezték egy magyar feltaláló, Misik­ Sámuel hangos­film-szabadalmát. Kisiparos mű­szerészekkel elkészítették a kezdetleges hangfelvevő gépet és 1930-ban, a Hunnia akkor még némafilmekre berendezett mű­termében, néhány magyar han­gosfilmet forgattak. Nagy István, Az Est-lapok munkatársa írta és rendezte a „Füst” című, mintegy 400 mé­teres filmet, Tőkés Anna, Kiss Ferenc, Fenyvessy Éva, Maklári Zoltán, Peti Sándor és Pethes Sándor szereplésével. A „Szép Pongrácné krinolinjá”-ban Rá­kosi Szidi, T. Halmi Margit, Gő­zön Gyula, Kürthy Sári, Lata­­bár Árpád játszotta a főbb sze­repeket. 280 méteres film készült ezen a címen: „Billér Irén mulat”. Biller közkedvelt operettszí­nésznő volt, érthető, hogy a han­gosfilm magyar úttörői elsőként „vetettek rá szemet”. De a rög­tönzött esztrád- és kabaréfilmek sorozatában, melyet „Nevető Budapest” összefoglaló címen mutattak be a Dohány utcai Ka­mara moziban, ilyen további műsorszámokkal találkozhat­tunk: Nagy Endre konferál, Honthy Hanna két Zerkovitz dalt éne­kel, Fekete Pál magyar nótát énekel, Lábass Juci két dalt énekel. Volt aztán több magán­jelenet, páros jelenet, többsé­gükben kabarészámok — és Mó­ricz Zsigmond színpadon is nagy sikert aratott parasztko­médiája.­ Dajbukát Ilona, Bár­sony István és Heltai Andor felléptével: a „Hány óra, Zsu­zsi?”. Voltaképp ez volt az első magyar rövidfilm: 1930 június elején forgatták. A Móricz-jelenet körül nem csekély vihar tört ki. A film­cenzúra, mely a komoly hang­zású Országos Mozgókép­vizsgáló Bizottság nevet viselte, a 350 méteres filmből 150 métert ki­vágni rendelt el, mert ezen a 150 méteren vetkőzik , a női fősze­replő és a férj kocsmába megy. A Pesti Napló június 12-án gú­nyos felháborodással ír a film­cenzúra szinte hihetetlen álsze­­mérmességéről. Ugyanezt a je­lenetet sok százszor látta a kö­zönség a kabaréban. Ott nem volt ellene kifogás! Miért esik ugyanez filmen más elbírálás alá? A falusi menyecske vetkő­­zése miatt? De hiszen 12 szok­nyájából mindössze hármat vet le... Móricz Zsigmond maga is érthetetlennek tartja a betiltást az Esti Kurírnak június 13-án tett nyilatkozatában: — Lehet, hogy azok az urak, akik ott ülnek a bizottságban, minden este 9 órakor lefeksze­nek, és a saját életük szerint igazodva, nem tudják elképzel­ni, hogy a férj néha bizony el­megy a kocsmába. Karinthy Frigyes is nyilatko­zik az ügyben: — Én, amilyen képtelennek, olyan természetesnek találom ezt a betiltást. Hasonló eljárás valószínű volt abban a pillanat­ban, amikorra film megszólalt. Hiszen az összes technikumok­nak, az embereknek, a betűnek és a könyvnek is, amikor elő­ször megszólaltak, torkukra foj­tották a szót. Az ilyen eljárá­sok csak gyermekbetegségei a hangosan kifejezett szónak. Úgy látszik különben, hogy amíg eze­ket a rendkívüli erkölcstelen dolgokat, azt tudniillik, hogy a férjnek a saját feleségével vi­szonya van, némán viszik a publikum elé, még csak eltűrte a cenzúra. De, hogy ezt szóval is elárulják, ezt már nem bír­ják ki. Hát ehhez pedig hozzá kell szokniok. Kosztolányi Dezső és Heltai Jenő is együttérzéséről biztosí­totta nyilatkozatában Móricz Zsigmondot. A magyar irodalom akkori legjobbjai percig sem haboztak, azonnal tömör fron­tot alkottak a hivatali rangra emelt farizeusság ellen. Kovács Gusztávnak mégis meggyűlt a baja a hatósággal. A mohácsi rendőrség eljárást indí­tott ellene, mert a Mohácson játszott kópiában bennmaradt egy kis rész, melynek kivágá­sát a cenzúra elrendelte. Ko­vácsot húsz pengőre büntették meg ezért a „néhány méteres” f­el­ed­éken­ys­égé­ért. Nem hagyhatjuk említés nél­kül azt az egy-két produkciót sem, mely már átmenetet jelen­tett a magyar néma- és hangos­film között. „A szerelem örökké él” — hir­dették az igét 1930 tavaszán a pesti transzparensek. S alatta: Magyar ének! Hegedűs beszél! De még ennél is „főrangúbb” név fémjelezte az 1930. április 30-ra, az Ufa moziba beharan­gozott premiert. A filmet a mi­niszterelnök, gróf Bethlen Ist­ván felesége, Bethlen Margit ír­ta. Szerepelt ugyan a filmben néhány kimagasló színész is, mint Rákosi Szidi, Sugár Ká­roly, mégsem volt egyéb az egész főúri műkedvelő előadás­nál: az arisztokrata fiatalság „színe-virága” volt látható a mesedarabban. Hogy mennyire volt hangos? Inkább csak han­gosított. Még a némakorszakban kezdték el a film munkálatait, s csak utóbb „adtak hozzá” zöre­jeket, muzsikát, magyar dalt. Hegedűs Gyula „hangos” pro­­lógját is csak utóbb „ragasztot­ták” a film elé. A mű, mind­ennek ellenére, szinte „vissz­­hangtalanul” megbukott. Volt egy másik nevezetes pro­lógus is ebben az időben: Ker­tész Mihályé. Az egykori ma­gyar némafilmrendező, akkor már Hollywood egyik legismer­tebb rendezője volt, és a világon mindenütt, s nálunk is termé­szetesen, hatalmas érdeklődés előzte meg „Noé bárkája” című grandiózus, bibliai tárgyú ame­rikai hangosfilmjét. Erről a filmről az a hír járta, hogy Ker­tésznek is ugyanúgy kellett megbirkózni a nehézségekkel, mint annak idején magának Noénak. Kertész legnagyobb problémája az volt, hogy mi­képp is történjék a különböző állatok felvonulása a bárkába. De az igazi meglepetést hon­fitársai számára tartogatta Ker­tész Mihály. Ott,, kinn, Holly­woodban, egy kis filmtekercsre magyar nyelvű­ köszöntőt mon­dott, melyben a magyar közön­ség figyelmét felhívta filmjére és általában a hangosfilmre. Valamikor, úgy tizenöt­­esz­tendeje, szintén eseményszámba ment, ha Kertész Mihály pro­lógust mondott egy-egy maga ,rendezte némafilmjének pre­mierjén. Most a hatás megsok­szorozódott.­­ Joggal mondhatjuk: ez volt az első „vízözön előtti” magyar be­széd­filmen — első ízben az 1929. december 13-i premieren. 1970. SZEP

Next