Szabad Föld, 1979. július-december (35. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-30 / 39. szám
12 SZABAD FÖLD Hogyan szólalt meg nálunk ötven é¥e 2 fil ! Már eléggé koros embernek kell lennie, aki emlékezhet arra az időre, amikor a mozi még néma volt. Vagyis a mozgó képeken szereplők csak tátogtak széles taglejtésekkel, hangjukat felirat helyettesítette, s a zenei kíséretet egy zongora adta. Mintegy harminc-harmincöt évig tartott a filmművészet néma korszaka. Semmivel sem volt művészileg alacsonyabbrendű a film, amíg a hangot nélkülözte. Remekművek maradtak ránk ebből a korból. Persze, közepes és silány filmek is éppúgy készültek, mint napjainkban. Most ötven éve aztán, hogy nálunk is megszólalt a film. Talán nem lesz érdektelen viszszatekintenünk az évforduló alkalmából ennek a jelentékeny fordulatnak az előzményeire és eseményeire. A húszas évek közepén, a tízes évek derekán és végén oly termékeny magyar némafilmgyártás a csőd szélére jutott; alig egy-két film hagyta el évenként a műtermeket. Ebben a csődben nagy szerepe volt az amerikai film mindent hengerlő fölényének. Mint sok másban, ebben is ki tudta használni az Egyesült Államok, hogy a konkurrens hatalmak elvéreztek az első világháborúban és nagystílű, vonzó filmjeivel egycsapásra elfoglalta a piacokat. Hozzánk is hódítóként tört be. A magyar filmek zsánerben, miliőben eltérnek a korábban divatos dán és olasz filmek követésének korszerűtlen útjáról, és az amerikai slágerekhez igyekeznek idomulni. Az új magyar filmsztár, Petrovich Szvetiszláv is már nem a dán Psilanderre, hanem mindinkább amerikai kollégáira hasonlít. A mi filmjeinkben is megjelenik a krőzusi milliomos gyönyörű, egyszem leányával, aki természetesen az apját kirabló főgengszterbe lesz szerelmes. Rendőrség, alvilág, parádés autós üldözés, kemény ökölcsapások, revolver- és coltcsaták, vadnyugat és az egész kelléktár, teljesen amerikai mintára, bevonul a mi filmjeinkbe is. Az új „veszedelem” szintén Amerika felől fenyeget. A „talkie”, vagyis a beszélő film. A Warner Brothers cég 1926. augusztus 7-én bemutatja New Yorkban JohnBarrymore főszereplésével a „Don Juan” című hangosfilmjét. A magyar mozitulajdonosokon valóságos sokk vesz erőt. Hiszen, ha a hangosfilm beválik és elterjed, akkor előbbutóbb hozzánk is elérkezik, s a némafilmes vetítőberendezések hasznavehetetlen ócskavassá válnak. Honnan kerül elő a tőke az új hangos berendezésekre? A művészek egy része magát a filmművészetet félti a hangtól. Ez különben világjelenség: jól tudjuk, hogy maga Chaplin is milyen későn békélt meg a hangosfilmmel. A félelemnek és az elutasításnak egészen nevetséges eseteivel is találkozhattunk. A Pedagógiai Filmgyár egyik rendezője így érvelt: — A beszélő film beszéltetni fogja a képet. Nem az embert. El akarja fogadtatni, velem, hogy az általam megfoghatóan látható trombita fényképe trombitál ... 1929 nyarán a budapesti bemutatómozik tulajdonosai értekezletre gyűlnek össze, hogy „vérszerződést” kössenek, miszerint az 1929—30-as szezonban még semmi esetre sem térnek át a hangosfilmre. Amíg a határozatot megfogalmazzák, Gerő István, a Capitol és a Fórum mozi igazgatója, későbbi mozicézár és trösztvezér elnézést kér, de sürgősen el kell mennie. Egy órán belül azonban, amíg az aláírásra sor kerül, feltétlenül visszatér az ülésre. Egy óra múlva csakugyan visszatér Gerő. Akkorra a többiek már aláírták a megegyezést és gyorsan Gerő elé tolják, írja alá ő is. Gerő azonban kijelenti: — Nem írhatom alá ... Döbbenten és értetlenül merednek rá. Gerő nyugodt hangon folytatja: — Éppen most kötöttem meg interurbán telefonon a Western Electric és a Warner Bros cégekkel a megállapodást, hogy a Fórum szeptemberre hangosfilm-színházzá alakul át. Ezzel Magyarországon a „néma vagy hangos?” nagy kérdése eldőlt. És 1929. szeptember 19-én a Kossuth Lajos utcai Fórum (ma Puskin) moziban megszólalt a négerre maszkírozott, világhírű amerikai jazzénekes, Al Jolson, a „Singing Fool” (Éneklő bolond) című filmjében. A siker minden eddigit felülmúló volt, hónapokig tartotta műsorán zsúfolt házakkal a Fórum, majd a Capitol mozi. Tízezrek könnyeztek Al Jolson dalán, amelyet kisfiának énekelt: „Add a kis kezed, Sonny boy...” A hangosfilm beköszöntése megújulásra késztette a magyar filmet is. Amikor 1929-ben a Fórum moziban megszólalt a film, a budapesti műtermek dermedt némaságban várakoztak. Várakoztak. Mire? A magyar némafilm korszakának voltaképpen már korábban végeszakadt. Az utóbbi négy esztendőben, nagy kínnalkeservvtel elkészített évi kéthárom sikertelen film már csak a lassú haladás jele volt. A művészek, a vállalkozók, az újságírók lemondóan nyilatkoztak. Valaki így kongatta el a lélekharangot: — A film beteg, halálos ágyán fekszik. Nincs több meséje, nem tud már újat mondani. A kormányzat, hogy a tőke elkedvetlenedését valamiképp ellensúlyozza, még 1925-ben létrehozta az úgynevezett Filmipari Alapot.Az alap létrehozásáról szóló rendelet kimondta, hogy mindegyik filmkölcsönző cég, minden egyes Magyarországon forgalomba hozott külföldi film után, a film hosszától függő pótdíjat, úgynevezett „méterpénzt” tartozik fizetni, s az így összegyűlő pénzösszeget a magyar filmgyártás céljaira kell fordítani. 1926-ban az egykor sok sikert és nagy hírnevet kivívó zuglói Corvin filmgyár csődbe ment, megbukott. A kihalt Gyarmat utcai filmbirodalom minden ingatlanával árverés útján a Filmipari Alap birtokába jutott. Új nevet vett fel a filmtelep: Hunnia Filmgyár Részvénytársaság. Ámde a 150 000 pengő alaptőkéjű részvénytársaság minden részvénye az állam tulajdonában volt, és másnak el sem volt adható. Államtitkárok és miniszteri tanácsosok kerültek az igazgatóságba, csaknem minden tárca képviseltette magát A Hunnia igazgatójául dr. Bingert János belügyminisztériumi tisztviselőt nevezték ki. De azért továbbra is belepte a gyom a műteremhez vezető utat. Állt már a részvénytársaság, de sok mozgást ez sem eredményezett. Mindenki azt várta szorongva: hoz-e sikert a hangosfilm? A siker kirobbanó volt. Nem lehetett tovább várni, sem tétovázni. Bingert János 1931 januárjában maga állapította meg: — Mialatt külföldön meglehetős lassúsággal folynak a dolgok, addig Magyarország csodálatos alkalmazkodással, a filmelőadások terén nem várt rövid idő alatt, áttért a hangosfilmre. Hogy ez lényegileg mit jelent gyártási szempontból, talán elég rámutatni arra a körülményre, hogy ma már Budapesten alig van olyan bemutató filmszínház, amely ne szerelt volna föl vagy nem szerelne föl a legközelebbi jövőben hangos leadógépet. Ezek a hangos bemutatómozik tehát joggal várták el a magyar hangosfilm-gyártás megindulását. Mindazonáltal a hangulat nem volt ilyen egyértelműen fellelkesült. A kisebb mozik tulajdonosai kétségbeesetten szálltak síkra a hangosfilm ellen. Hiszen hol volt nekik tőkéjük az átálláshoz? A nagy filmcégek legalább hirdetéseikben igyekeztek megvigasztalni őket. A német Ufa például eképpen: „Ne féljen! A 25 nagy hangosfilmet 25 nagy némafilm alakjában is kihozza az Ufa. Mindenki megkeresheti vele a magáét.” . De a már hangosberendezéssel rendelkező mozitulajdonosok is így panaszkodtak 1930. novemberi közgyűlésükön: „A régi, megbízható és nyugodt üzem helyett kaptunk egy sokkal nagyobb figyelmet és munkát igénylő és mégis nyugtalanító üzemet, amely dacára a szükségszerű új tőkebefektetéseknek, kevesebbet jövedelmez ...” Igen, ez kétségtelen: a hangosfilm ezekben az időkben nagyon is „nyugtalanító üzem”. De nemcsak, amikor vetítik. Amikor gyártják, akkor is. A rendezők is heves szívdobogást kaptak a gondolatra, hogy a színészeket most már valóban beszéltetni kell. Hogy fog ez hangzani a vásznon? A színészeket is lámpaláz kerítette hatalmába. Nem is volt teljesen alaptalan az aggodalom, hiszen, nem egy világsztár egy csapásra kegyvesztetté vált, amikor kinyitotta a száját , és hang jött belőle. A rendezőket némiképp az új helyzetben az is idegesítette, hogy ezután már nem lehet felvétel közben hangos szóval irányítani, instruálni, lendületesebb játékra tüzelni a színészeket. A film hangos lett, s a rendező néma. Mert a hangosfilmnek nemcsak hangja, van, hanem füle is. A mikrofon. A kép minálunk mégis eléggé céltudatosan kereste a találkozást a hanggal, kiváltképp két becsvágyó és gyors elhatározású szakember. Kovács Gusztáv és Faludi Sándor filmlaboratórium-tulajdonosok jóvoltából, akik megszerezték egy magyar feltaláló, Misik Sámuel hangosfilm-szabadalmát. Kisiparos műszerészekkel elkészítették a kezdetleges hangfelvevő gépet és 1930-ban, a Hunnia akkor még némafilmekre berendezett műtermében, néhány magyar hangosfilmet forgattak. Nagy István, Az Est-lapok munkatársa írta és rendezte a „Füst” című, mintegy 400 méteres filmet, Tőkés Anna, Kiss Ferenc, Fenyvessy Éva, Maklári Zoltán, Peti Sándor és Pethes Sándor szereplésével. A „Szép Pongrácné krinolinjá”-ban Rákosi Szidi, T. Halmi Margit, Gőzön Gyula, Kürthy Sári, Latabár Árpád játszotta a főbb szerepeket. 280 méteres film készült ezen a címen: „Billér Irén mulat”. Biller közkedvelt operettszínésznő volt, érthető, hogy a hangosfilm magyar úttörői elsőként „vetettek rá szemet”. De a rögtönzött esztrád- és kabaréfilmek sorozatában, melyet „Nevető Budapest” összefoglaló címen mutattak be a Dohány utcai Kamara moziban, ilyen további műsorszámokkal találkozhattunk: Nagy Endre konferál, Honthy Hanna két Zerkovitz dalt énekel, Fekete Pál magyar nótát énekel, Lábass Juci két dalt énekel. Volt aztán több magánjelenet, páros jelenet, többségükben kabarészámok — és Móricz Zsigmond színpadon is nagy sikert aratott parasztkomédiája. Dajbukát Ilona, Bársony István és Heltai Andor felléptével: a „Hány óra, Zsuzsi?”. Voltaképp ez volt az első magyar rövidfilm: 1930 június elején forgatták. A Móricz-jelenet körül nem csekély vihar tört ki. A filmcenzúra, mely a komoly hangzású Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság nevet viselte, a 350 méteres filmből 150 métert kivágni rendelt el, mert ezen a 150 méteren vetkőzik , a női főszereplő és a férj kocsmába megy. A Pesti Napló június 12-án gúnyos felháborodással ír a filmcenzúra szinte hihetetlen álszemérmességéről. Ugyanezt a jelenetet sok százszor látta a közönség a kabaréban. Ott nem volt ellene kifogás! Miért esik ugyanez filmen más elbírálás alá? A falusi menyecske vetkőzése miatt? De hiszen 12 szoknyájából mindössze hármat vet le... Móricz Zsigmond maga is érthetetlennek tartja a betiltást az Esti Kurírnak június 13-án tett nyilatkozatában: — Lehet, hogy azok az urak, akik ott ülnek a bizottságban, minden este 9 órakor lefekszenek, és a saját életük szerint igazodva, nem tudják elképzelni, hogy a férj néha bizony elmegy a kocsmába. Karinthy Frigyes is nyilatkozik az ügyben: — Én, amilyen képtelennek, olyan természetesnek találom ezt a betiltást. Hasonló eljárás valószínű volt abban a pillanatban, amikorra film megszólalt. Hiszen az összes technikumoknak, az embereknek, a betűnek és a könyvnek is, amikor először megszólaltak, torkukra fojtották a szót. Az ilyen eljárások csak gyermekbetegségei a hangosan kifejezett szónak. Úgy látszik különben, hogy amíg ezeket a rendkívüli erkölcstelen dolgokat, azt tudniillik, hogy a férjnek a saját feleségével viszonya van, némán viszik a publikum elé, még csak eltűrte a cenzúra. De, hogy ezt szóval is elárulják, ezt már nem bírják ki. Hát ehhez pedig hozzá kell szokniok. Kosztolányi Dezső és Heltai Jenő is együttérzéséről biztosította nyilatkozatában Móricz Zsigmondot. A magyar irodalom akkori legjobbjai percig sem haboztak, azonnal tömör frontot alkottak a hivatali rangra emelt farizeusság ellen. Kovács Gusztávnak mégis meggyűlt a baja a hatósággal. A mohácsi rendőrség eljárást indított ellene, mert a Mohácson játszott kópiában bennmaradt egy kis rész, melynek kivágását a cenzúra elrendelte. Kovácsot húsz pengőre büntették meg ezért a „néhány méteres” feledékenységéért. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt az egy-két produkciót sem, mely már átmenetet jelentett a magyar néma- és hangosfilm között. „A szerelem örökké él” — hirdették az igét 1930 tavaszán a pesti transzparensek. S alatta: Magyar ének! Hegedűs beszél! De még ennél is „főrangúbb” név fémjelezte az 1930. április 30-ra, az Ufa moziba beharangozott premiert. A filmet a miniszterelnök, gróf Bethlen István felesége, Bethlen Margit írta. Szerepelt ugyan a filmben néhány kimagasló színész is, mint Rákosi Szidi, Sugár Károly, mégsem volt egyéb az egész főúri műkedvelő előadásnál: az arisztokrata fiatalság „színe-virága” volt látható a mesedarabban. Hogy mennyire volt hangos? Inkább csak hangosított. Még a némakorszakban kezdték el a film munkálatait, s csak utóbb „adtak hozzá” zörejeket, muzsikát, magyar dalt. Hegedűs Gyula „hangos” prológját is csak utóbb „ragasztották” a film elé. A mű, mindennek ellenére, szinte „visszhangtalanul” megbukott. Volt egy másik nevezetes prológus is ebben az időben: Kertész Mihályé. Az egykori magyar némafilmrendező, akkor már Hollywood egyik legismertebb rendezője volt, és a világon mindenütt, s nálunk is természetesen, hatalmas érdeklődés előzte meg „Noé bárkája” című grandiózus, bibliai tárgyú amerikai hangosfilmjét. Erről a filmről az a hír járta, hogy Kertésznek is ugyanúgy kellett megbirkózni a nehézségekkel, mint annak idején magának Noénak. Kertész legnagyobb problémája az volt, hogy miképp is történjék a különböző állatok felvonulása a bárkába. De az igazi meglepetést honfitársai számára tartogatta Kertész Mihály. Ott,, kinn, Hollywoodban, egy kis filmtekercsre magyar nyelvű köszöntőt mondott, melyben a magyar közönség figyelmét felhívta filmjére és általában a hangosfilmre. Valamikor, úgy tizenötesztendeje, szintén eseményszámba ment, ha Kertész Mihály prológust mondott egy-egy maga ,rendezte némafilmjének premierjén. Most a hatás megsokszorozódott. Joggal mondhatjuk: ez volt az első „vízözön előtti” magyar beszédfilmen — első ízben az 1929. december 13-i premieren. 1970. SZEP