Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-19 / 16. szám

ÁPRILIS 19. itassanak. Horváth Ti­rendező (aki az esten i­t is részt vett) meg­­moldovául, hozzáadta leleményességét, az i szánt írásokat „meg­­l”, s a Radnóti Színpad­­ színészei mellé ven­­meghívta Agárdy Gá­­rkányi Lászlót és Rá­­ibertet (akik szintén ki­beszélik a Moldova­­, olyan szellemi pa- 1ázott össze a kicsiny­­, amire ott alig volt innek köszönhető, hogy­­ekre előre nincs jegy, b zugárusnál kapható, elárral. Ida és Görgey egyfel­­u­ra is azért nem kap­­y, mert a két író jó­­ jó előadást hoztak be, mindössze ennyi a ka. Schwajda darabját, asz­t (ugyan más cím­­ár játszotta a miskolci — két felvonásban,­aposan­­talán túlzottan núzva játsszák, Dőry­­ Tordy Géza főszerep­­kitűnően. Görgey Gá­ Skát, az Ünnepi ü­gye­­t egyfelvonásosát is két remeklés (Pécsi Ildikó dús D. Géza) teszi je­lenné. A rendező Gás­­­os nagyon ügyelt arra, a lényeget, a mondani­­kelje ki, ennek szolgála­­e a színészektől,­­ Gábor egy másik, ké­nt megírt darabját, a­­ nemrégiben mutatták keméten, felemás vissz­­. A Bulvár egyik mel­­lról írta Görgey az egy­­most: elmélyülten, ná­la figyelve, s a darabot ezért Görgey legjobb ■ei közé sorolhatjuk, az pedig a Radnóti Szín­sikeresebb produktumai­t is közrejátszik abban, esténként kiteszik a tő­táblát... Benkő Tibor A KÉPERNYŐN: Kísérletek a szórakoztatásra is... A Italában kevés szó esett még arról, hogy létezik a Televízióban egy — nevezzük így: műhely, amely a szórakoztatás sokfélesé­gével, elsősorban a moziburleszk­ legjobb ha­gyományainak újjáélesztésén fáradozik. Ha té­vékísérletről hallunk, leghamarabb az elekt­ronikus stúdió fantáziadús történetei jutnak eszünkbe. A nevettetésen ügyködők buzgalma rejtettebben jelentkezik, „motorjuk”, Molnár György rendező kerüli a hírverést. A múlt hé­ten pedig két műsorral is színre lépett, szer­dán az Alfonshow-t, csütörtökön a Lift-rap­szódiát láthattuk. (Az ilyesfajta műsorelosztás persze nem a legszerencsésebb.) Mindkét bur­­leszk láthatóan azzal a szándékkal­ is készült, hogy külföldi fesztiválokon képviselje a ma­gyar színeket. Kísérletekről lévén szó, termé­szetesnek véljük, ha a próbálkozásokhoz nem­csak sikerek, de kudarcok is társulnak. Visz­­szaemlékezve az egykori Buster Keaton- vagy Stan és Pan-történetekre, azon igyekeztek, hogy a nézőből harsány kacagást csalogassa­nak elő. Ennek módszere rendkívül változatos lehet, a hasraeséstől a­ tortadobáláson át a fi­nomabb árnyalatokig. Nos, Alfonzó ötleteiben mind a harsányat, mind az elgondolkoztatób­­bat felfedezhettük, összességében azonban hiányérzetünk támadt. A burleszk sikerének fokmérője minden­képpen a nevetés, amely szinte „átmossa”, megtisztítja az embert a szomorúságtól, rossz­­kedvétől. Alfonzó némelyik ötlete, (mégha má­sodszor láthattuk is), s főként személyisége még képes volt mosolyogtatni, ám a Lift-rap­szódia annál kevésbé. Pedig a lift utasai nem­csak a földi lét hegyein-völgyei­n,s lenge öltö­zetű hölgyek társaságában bolyonghattak, de egyikük még a mennyországba és a pokolba is eljutott. (Bizonyságául annak is, hogy a rend­kívüli helyszín önmagában csupán élettelen díszlet, ha nem telítik tartalommal.) A bur­leszk életfeltételének és hatásának egyik fok­mérője a tömörség, amely jól érthető csat­tanóban oldódik fel. A szöveg nélküli lift-tör­ténetek a látvány bőbeszédűségével veszítették el sámsoni erejüket, s néhány fényképezés-öt­leten kívül alig-alig kínáltak valamit. Hogy példát is mondjunk: a halottakkal, halállal játszó jelenetben érthetetlennek látszott Gob­­bi Hilda szerepe. Nem tudhattuk, kicsoda, mi a dolga, miért bolyong a temetőben. Ennek kide­rítése a morbid humor kedvelőinek is fejtörést okozott. A rejtvényszerűség pedig a burleszk halála. "E E­mlékezetünk szerint nagy színészeink megidézésének tévésorozatában aligha láttunk megrendítőbbet a Demján Editről szó­lónál. Nemcsak azért, mert egyik legközelebbi hozzátartozója beszélt róla, hanem legfőképpen filmjei, színházi felvételei döbbentettek rá is­mét arra a hiányra, amelyet távozásával ha­gyott maga után. Ha azt mondjuk: ritka egyé­niség volt, keveset mondunk. Voltak szerepek, amelyeket kizárólag ő játszhatott el, amelyek most már emberöltőig hozzá fűződnek, vele mérhetők. (Alkalmunk volt az összehasonlítás­ra is, hiszen egyik-másik alakítását azóta má­sok is színpadra vitték.) Aki látta, hallotta, ta­núsíthatja, hogy hangjának muzsikájával mi mindent ki tudott fejezni, el tudott hitetni ar­cának átváltozásaival, egész valójának meg­számlálhatatlan színével. Ismét megerősödött bennünk, amit tudtunk róla: nem iskola for­málta, de „született színész” volt, mondhatni költő, aki a saját képmására alakította a vilá­got. Aligha van színész, aki ennyire mélyen élne tovább a közönségben. S egyetértünk Gobbi Hildával, aki „haragszik” rá, mert oly korán és meggondolatlanul vetett véget ma­gasba ívelt pályájának. Nem elég azt mondani: mindent tudott a színészetről, igazabb így: ő volt a bolond lány, ő az Üvegcipő hóbortos-szerelmes szolgálólá­nya — és mind, mind a többi nőalak. Arcával, hangjával szólaltak meg, ahogyan az író, a rendező elképzelte őket, és mindegyikükben Demján Edit lelke lakozott. Ismét rádöbben­hettünk: nagyon hiányzik, nagy kárt okozott önkéntes halálával.­­T­­udjuk, hogy bármely külföldi filmről szólni felesleges, hiszen amit elkészítet­tek, bemutattak, azon változtatni már úgysem lehet. Talán mégsem hiába­való, mivel a film nemcsak készítőinek, de megvásárlóinak és műsorra fűzőinek szemléletéről is árulkodik. Kevés olyan hamis, rövidlátó produkció jut a képernyőre, mint amilyen a Figyelő szemek angol tévéfilm volt. Egyszerűen elképzelhetet­len, hogy egy fiatal férfi elfordul a kínálkozó gyönyörű nőktől, hogy egy igen csúnya, zava­ros múltú lány mellett kössön ki. Ez, úgy ahogyan van, akkora képtelenség, amelyet az unalmasra hangolt történet sem tudott elhitet­ni. Különösképpen amiatt, mivel az említett, egészséges fiatalember nem volt sem szánal­mat keltő, sem másokat szánni hajlandó ter­mészet. Persze, ha nem tetszik, nem kell végignézni. Mondják ezt is, csakhogy a bemutatás megíté­lésének ne a közönség legyen az első szűrője! I. M. Könyvtár a Tiszazugban Az országot járó krónikás többször annak örül, amit nem írhat meg. Ha azért nem ke­rekedik ki utazásából valami­revaló riportanyag, mert az emberek már nem hajlandóak emlékezni arra, ami egykor tragédiákat jelentett számukra. Így jártam most a Tiszazug­ban, közelebbről Nagyrév köz­ségben. P­edig ezek a Körös és Tisza kanyarulataitól védett falvak egykoron, több mint fél évszázada, az országos érdek­lődés­ homlokterében állottak: vérfagyasztó családi drámák zajlottak le csöndesen a föl­dért, a házért, az örökségért. Tiszazug tíz faluját egyaránt szorongatta a százados sze­génység és a mérhetetlen em­beri kapzsiság, arzénes gyil­kosságokba sodort fanatikus parasztasszonyokat. A falu most hallgat, nem emlékszik. S ez egyszer a ri­porter is megadóan hajtja ösz­­sze jegyzetfüzetét. Megfogadja Arany Elemérnek, a tanácsi kirendeltség vezetőjének sza­vait: — Miért nem inkább a könyvtárunk iránt érdeklődik? Az 1119 lélekkel bíró Nagy­réven nem nehéz megtalálni a népkönyvtárat. A valamikor olvasókör, vagy ahogyan ak­­koriban nevezték, a falusi „köpködő” épületében ütött ta­nyát ez a könyvtár, ahol fény­korában kártyáztak, beszélget­tek, politizáltak, meg kugliz­tak az emberek. Ma ennek az épületnek az eleje — ahogyan mondják —, a boldogságé, a vége meg a szomorúságé. Mivel a régi olvasókör első részében van az esketőterem, a hátsó trak­tuson meg az öregek otthona, melynek lakói annyit sóhajtoz­nak az élet múlandóságáról. — A közepén meg mi va­gyunk — mondja belépésünk­kor Székács Istvánné Szabó Rózsa, a könyvtáros. — Mivel­hogy a 8000 kötet majd mind­egyike vagy a boldogságnak, vagy a szomorúságnak, de in­kább az életbölcsességnek az énekét foglalja magában ... Nyílik az ajtó, s pöttömnyi gyerek kezében áll meg a ki­lincs. — Azt üzeni az anyukám, könyvtáros néni — szólal meg, egy szuszra —, hogy tessék neki küldeni szerelmes köny­vet. A negyvenéves könyvtárosnő gondolkodás nélkül a könyves­polchoz lép és máris három könyvet választ, a könyvek té­máját ennyire pontosan meg­határozó olvasónak. A kis iskolásgyerek máris eltűnik. Szakácsné magyarázólag hoz­zám fordul: — Ha azt akarom, hogy a nagyréviek olvassanak, akkor magamnak előbb mind­en régi és új könyvet, a nagy Jókaitól a ,ykis” Jókaiig, Jókai Mórtól­ Jókai Annáig elő kell olvas­nom ... Hogy tudjam, kinek mi lehet, vagy jobban fogal­mazva mi lehetne az ízlése, a maga neveltetése, környezete, hajlama és érdeklődése szerint. És a mércét mindig öt vagy tíz centivel feljebb tartan az előzőnél! Ahogy a sportolóknál szokás, az edzéseknél például a magasugró léc mindig fel­jebb meg feljebb kúszik ... Ehhez a könyvtárosi „fogás­hoz” viszont két dolog szüksé­geltetik: az olvasók személyes ismerete és a könyvek alapos elolvasása. — Gyerekkoromtól szeretek olvasni — neveti el magát a magyar—orosz szakos tanárnő, aki pedagógusi hivatása mel­lett végzi a könyvtárosi mun­kát —, itt születtem én is Nagyréven, a nagy hírű Szabó Gyula kovácsmester lányaként. Mindenkit ismerek a faluban, a 225 olvasómat még inkább. A száz gyerekolvasó, az iskolá­sok valamennyire meg azt ol­vas, amire mi pedagógusok okos szóval, érdeklődést fölcsi­­gázó kedvvel rávezetjük őket. Tartunk azután, erőnktől te­­lően, a kunszentmártoni járási könyvtár segítségével, író-olva­só találkozókat is, amelyek után nemcsak az itt járt író művei iránt nő meg az ér­deklődés, de szinte valamennyi szépirodalmi, meg ismeretter­jesztő könyv után. Százados szellemi éhséget hoznak be most, különösen az utolsó év­tizedben, a nagyréviek. — Ki járt itt az írók közül? — Hogy csak az utolsó idők vendégeiről szóljak: Fekete Gyula, Mocsár Gábor, Horgas Béla, Rónaszegi Mik­ós. Meg­osztottuk a felnőtt- és gyer­m­­ekol­vasók kívánságait. — Mit szeret olvasni a könyvtáros Székácsné Szabó Rózsa, amikor éppen nem vá­logat az olvasói ízlésben ? ... — Csönd támad a kérdésre, így megismétlem, most már határozottabban. — Melyik lenne az a három könyv az újabb magyar regényirodalom­ból, amit maga magának vá­lasztana, történetesen, ha nem olvasta volna el azokat? Most már gyorsabb és han­gosabb a válasz: —. Németh László Iszony... Szabó Magda Régimódi törté­net ..., Jókai Anna Tartozik és követel... Végszóra betoppan az 55 esz­tendős, mindig serény Arany Elemér, a tanácsi kirendeltség vezetője, mintha ellenőrizni akarná: megfogadtuk-e az út­baigazító tanácsát? — Én magam különben csak az utolsó két évtizedbeli Nagyré­vet ismerem, mert 1961-ben kerültem ide tanácselnöknek, egyenesen Somogyból. — A meghökkenésre, hogy miért olyan messziről és éppen ide érkezett, így folytatja: — A feleségem akart a szülőföldjé­hez közelebb kerülni, lévén besenyszögi. Én már csak a nagy változásokat észleltem itt, a sokáig isten háta mögöttinek tartott Tiszazugban. — Mire gondol? — Arra, hogy akkor a falu­ban az ötszázharminc ház kö­zül csak nyolcban volt televí­zió, ma négyszázki­lenc­ven a készülékek száma. Hatvanegy­ben még csak két személyautó futkározott Nagyréven, most hatvan. S meginvitál: legközelebb a termelőszövetkezbe látogassunk és Meg azoknak a téesztagok­nak és bejáró munkás­­oknak a családi otthonába, akik az utóbbi esztendőkben annyira szűknek érezték a régi házat, hogy felújítva „megvárosiasí­­tották”, fürdőszobával, bojler­rel, pedig sok helyen még csak most várják a vezetékes vízellátást­. Estére járt már, amikor el­búcsúztam Nagyrévtől. A sö­tétben előttem a régi temető, ahol a besüppedt sírokban öt­ven, arzénnal megmérgezett nyugszik. De a temetőn túl már feltűnnek a termelőszö­vetkezet rangos épületei. Tóbiás Áron A legkorszerűbb eszközök segítik az oktatást Miskolcon, a Zalka Máté Gépipari Szakközépiskolában. A számítástechnikai laboratóriumban kis számítógépen vezetik be a diákokat a programozás rejtelmeibe SZABAD FÖLD 13

Next