Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)
1997-02-18 / 7. szám
1997. FEBRUÁR 18. asárnap reggel tíz órakor Fábián a napsütötte udvaron ténfergett Emmivel ünneplő ruhában voltak mind a ketten, csakhogy nem volt még hová induljanak. Fábián a nehéz rántottától puffadozott, és egy pohár sör járt az eszében. Nagynénje - Reza néni - szakadatlanul csörgött benn a konyhában mosatlan edényeivel, előttük meg ott volt a tisztára söpört udvar, cirkalmas ábrákkal föllocsolva. Öreg, tapasztalt tyúkok sétáltak alá-föl, néha odakoppintottak a földre, nem eleségért, inkább megszokásból. Emmi lecsípett egy kis pihét a fiú zakójáról, és azt mondta: - Sétáljunk arra hátrafelé. Elhaladtak a mankókon roskadozó üres fészer meg a nyomorult kis szénakazal mellett, és alighogy odaértek a fák alá, Fábián már nyújtotta is Emminek a cigarettás paklit. - Azért disznó vagy - mondta a lány, az első boldog szippantás után -, hármat elszívtál előttem, én meg csak nézhetlek. - Énrólam tudják - elmélkedett Fábián -, én már tizenöt éves korom óta... - Igen, mert te férfi vagy, a férfinak mindent szabad, még akkor is, ha tizenöt éves taknyos. De férfi így van nálatok, nem? - Emmi úgy szívta a cigarettát, mintha élvezettel pusztítaná halálos ellenségét, mély slukkjait egy nehéz testi munkás is megdicsérte volna. - Unom már, én nem akarok bujkálni. Én ma elutazom. - Móki - szólt kérlelően Fábián, a legféltettebb nevén szólítva Emmit -, meg kell értened. - Nem értem meg. Nem is akarom megérteni. - Nem mirólunk van szó. Őróluk. Csak addig próbálj kitartani, míg itt leszünk. Énmiattam. Emmi kerek, őszinte szeme Fábiánra szegeződött. A fiú most újra láthatta a kékszeműség győzhetetlen, tiszta erejét, örök életében irigyelte a kék tekintetet, az apja is ilyen kék ostorral szokta megverni. Megragadta a lány két karját, de a jól ismert, gyöngéd test merev volt, mint egy engesztelhetetlen bálvány. - Ne szamárkodjunk - mondta Fábián. Meg lehet ezt oldani. - Így, suttyomban, ugye? - hunyorított Emmi, és fölmutatta a maradék cigarettát. - Megírtad a rokonaidnak, hogy ketten jövünk. Egyúttal azt is megírhattad volna, hogy cigizek. Odafönt vállalod, itt meg nem? Különben ne hidd, hogy a nagynénéd nem tudja. Már első este átkutatta a táskámat. - Nem igaz, ő nem csinál ilyet. Emmi felnőttesen mosolygott Fábiánra. - Ennyire nem ismered a nőket? A táska - szólt tűnődve -, az a mi személyi igazolványunk. Mindent tud rólam. Mikor Emmi eldobta a csikket, Fábián rátaposott, hogy az aszalódó nyári fű meg ne gyulladjon. „Erről is énnekem kell gondoskodni." Vissza, az udvar felé kormányozta Emmit, kedvetlen udvariassággal; három nappal ezelőtti vitájukra gondolt, amit megérkezésükkor a vonaton, autóbuszon folytattak: kérte, sőt meggyőzte Emmit, hogy a faluban ne cigarettázzon, mert az otthoniak szemében az megegyezik a ledérséggel. Őelőttük gyanúsan olcsó, értéktelen a dohányzó nő. - Makacs rögeszmék vannak - magyarázta Fábián, régi eszmék, egyhamar nem lehet őket megváltoztatni. Erős közösségbe megyünk, mélyvízbe. Alkalmazkodnunk kell. Egy hét alatt nem tudjuk másfelé fordítani a szekérrudat. - Szem előtt vagyunk - figyelmeztette a lányt, különösen te. Tekintélyt kell szerezned. Azt akarom, hogy szépen beszéljenek rólad. Emmi vállalta, hogy emberek előtt nem dohányzik - meg is tartotta, de a megérkezés pillanatától kezdve fokról fokra elromlott benne az öröm, szótlanná, tartózkodóvá vált mindenkivel szemben, csak akkor vidult fel egy kicsit, ha el-eltűnhetett rövid időre. Felvidult? Csak hamis, ötpercnyi elégedettséggel csapta be önmagát, de tovább nyomorította őt is, Fábiánt is az igazi kérdés agyagsúlya. Emmi a második nap végén valóban elkezdett háborogni. - Azt hittem - szólt szomorú tűnődéssel -, vagy te olyan ember idehaza, hogy elfogadtass engem mindenkivel. Olyannak, amilyen vagyok. - Én? - mondta Fábián mosolyogva. - Mármint én, olyan ember? Tudod, ki a te jövendőbelid? Kétszer próbáltam kazlat rakni, másnapra ledőlt mind a kettő. Én itthon nulla vagyok. Jó, hogy Pesten nem tudják. De megtudják ott is. - Csak az én szememben ne legyél nulla - mondta a lány -, akárhol akármit mondanak. Fábián elgyönyörködött Emmi haragos szemében, a sötét kékségben. - Nagyon szép vagy, Móki. De azért vagy szép, mert tudod, hogy szép vagy. A szépség ereje... onnan belülről való. Hiába nyúlnál az arcodhoz.... Ez volt tegnap este. Ám ma reggel vallatóra fogta Fábiánt a nagynénje, korán reggel, az első kupica pálinkánál. Emmi még a belső szobában öltözködött. - Ti meg vagytok esküdve, vagy nem vagytok megesküdve? - Nem vagyunk megesküdve. - Akkor mit keresett az ágyadban az a fehérnép? Fábián megütődve nézett az öregasszonyszemekbe. Azok is kéken, az apai família erejével sugároztak rá. - Reza néném. Megy vasárnap is ez a keszthelyi busz? - Minek neked máma a busz? - Mert elmegyünk. A hajlott testű, de erős öregasszony fölegyenesedett; két szeme olyan kicsire szűkült, mint két kökénybogyó. - Majd mindjárt pofon váglak szegény apád helyett is - mondta szigorúan. - Nem beszéltem én semmit. - Az én menyasszonyom nem fehérnép. És ezután ne magázza, hanem tegezze... - Jól van, én tegezem, de elveszed? - El. -Jól van - mondta az öregaszszony, és fukarul töltött még Fábiánnak egy kupicával -, csak ti annyira siettek mindenfélével. Ostoba vágyot kövesedett a fiú arcára, de amikor Emmi megjelent, sürgősen igyekezett ettől az ábrázattól megszabadulni. Gyorsan rágyújtott, ám ekkor még látnia kellett, hogy a lány milyen sóváran nézi az ujjai között füstölgő cigarettát. Mit kellett volna mondania? „Semmi vész, gyújts rá, majd Reza nénit leültetjük a legközelebbi hokedlira." Nem? Erősebb volt benne a némaság, mintha ő is - tudta nélkül - az öregasszony oldalán állt volna. Nem adott semmi biztató jelet, hogy a lány rágyújthasson. Most visszafelé kísérte Emmit a gyümölcsösből. Mind erősebben sütött rájuk augusztus megvadult napja, a bölcs tyúkok árnyékba húzódtak, tollászkodással kerestek maguknak elfoglaltságot. Fölszáradtak a megöntözött udvar tekervényes nyolcasai, a fiatalok újra ott lépkedtek a finom porban. Végig a házak, fák fölött szakadatlanul szólt a vasárnapi harang élénk szava; gyerekek, gyereklányok nyargaltak el villózva az utcai léckerítés csíkjaiban, majd lassúbb lépésű felnőttek következtek: férfiak, asszonyok. - Menjünk el - mondta Fábián, mert anélkül, hogy odanézett volna, érezte a konyhaablakból a szúrós, követelő, bíráló nagynéni tekintetet, és ettől nyomban merevvé vált a mozgása. - Menjünk, mert megy a nép is. - Te, okvetlenül muszáj? - mondta Emmi. - Nem. Nem muszáj. De én akarok. - Te idehaza mindig vallásos leszel? - Nem. Csak annyira, mint odafönt. - Hát akkor? - Köszönni akarok mindenkinek - mondta Fábián. - A templomnál mindenkit megtalálok. - De be is kell mennünk? A fiú bólintott. - Be is megyünk. Neked is érdeked. Nagy érdeked. - Azért, mert illik? Ott könyököltek az ingadozó, korhadó léckerítésen, fogadták a misére vonuló felnőttek köszönéseit. Fábián jól látta, hogy üdvözlés közben gyors, vizsgáló pillantást vetnek Emmire, az új, idegen arcra, de bálványvonásaikról semmit sem tudott leolvasni. Ővele annyit sem törődtek. Még a fiatalabb férfiak is, akikkel régóta kedélyes cimboraságban állt, azok is csak egy suta szervusszal és igen ünnepélyes mosollyal köszöntötték, máskor megálltak volna a kerítésnél érdeklődni, tréfálkozni és politizálni. Most nem mondták azt se: megjöttél? Fábián erre így szokott válaszolni: Nem, nem jöttem meg, ez csak az unokaöcsém. - Adj egy cigit - mondta Emmi. Fábián minden habozás nélkül megkínálta. Ő is rágyújtott. Ketten fújták a füstöt a járda fölé, eltökélt bátorsággal. Eközben ért oda egy férfi, mindkét oldalán egy-egy kisfiúval. Mögöttük iparkodott az asszony, egyedül. Azok köszöntek, Fábiánék is visszaköszöntek. - Miért megy elöl a férfi meg a két gyerek? - kérdezte Emmi, míg utánuk nézett. - Miért megy hátul az aszszony? Annyira semmibe veszik az asszonyokat? Fábián sokáig elnézte a túlsó sort, az ismerős házak napgyötörte tűzfalait. Igyekezett meggondoltan válaszolni. - Nem. Nem azért, inkább az asszony vigyáz a férfira meg a gyerekekre. Mindig erősebb, pedig nem úgy látszik. Ilyenkor is gondot visel rájuk. Mindinkább fogyott a templomba haladó nép. Fábián elvált a kerítéstől. - Mi is indultunk. Emmi eltiporta a csikket, és azt mondta: - Én nem megyek. - Móki, ne bolondozz, el kell mennünk. - Szerelmet játszva átölelte a lány derekát, vinni akarta a kapu felé. - Gyere, meglátod, milyen szép az alsócseri mise. Már csak a húsleves miatt is, a néném minekünk főzi. Gyere. - Nem - mondta a lány -, ott le kell térdelni. - Le hát. Egyszer-kétszer letérdelsz, fölállsz, mi van abban. Megéri. Emmi újra azzal a félelmes, tiszta kerek szemével pillantott Fábiánra. - Neked csak ennyi az egész? - Ennyi, ennyi - hajtogatta a fiú. - Köszönni akarok mindenkinek. Itthon vagyok, mindenkit látni akarok. Ennyi az egész. - Mert így illik? Jó néhány perce ténferegtek a kerítésnél, kinn az utcán nem járt már senki, viszont Reza néni most öntött ki egy nagy tál mosogatóvizet, és eközben meglepetten látta, hogy a két fiatal még ott tanakodik az udvaron. - Te azt akarod itt megmutatni - mondta a lány -, hogy rendes nő vagyok, elmegyek még a templomba is, hogy ne gondoljanak rólam semmi rosszat. - Nem igaz - mondta hevesen Fábián -, téged akarlak megmutatni. - Engem? Engem már láttak. - Emmi a cigarettázást utánozta, keze mozdulatában benne volt az is, itt untig elég, ha csak ketten látták. Reza néni kissé görnyedten odakacsázott hozzájuk, kék szemével vizslatta őket. - Elkéstek a miséről, gyerekek Fábián legyintett, Emmi hallgatott. - Kislányom - mondta az öregasszony -, vidd el a templomba ezt az akasztófavirágot. Majd úgyis, te, irmányozod, hát most még időben van. Olyan, mint az édesapja. Olyan pogány. Menjetek el a misére. Emmi váratlanul sírva fakadt. Reza néni ijedten odalépett hozzá, és az ijedtség mozdulatával magához ölelte a lányt. - Na, na. Mi talált téged? Kisgalambom! Valamit mondott ez a Lucifer? Jobb kezével gyöngéden csitítgatta Emmi síró vállát, de ballal, bal öklével hevesen megfenyegette Fábiánt: Majd még számolok veled, te istenátka. A fiú sápadtan, fegyvertelenül állt nagynénje gyanútlan szeme előtt. Az a legroszszabb, hogy neki nem szabad sírni. Nemcsak nem szabad, de a sírás örömét nagyon régen elfelejtette. 1964 Szabó István (Cserszegtomaj, 1931-Budapest, 1976.). Szabó István Vasárnapi mise: BUDAI TIBOR RAJZA I FARKAS ÁRPÁD Lovas Fölmárványlanak téli éjszakák, kutyák ugatják horkanó lovad, galoppal behavazza ifjúságodat. Sovány gebe, csonton-csont hegyiló patkója alatt sírdogál a hó, sörényét rázza, úgy tündérkedik szertezilálni ifjú éveid. Micsoda táltos! Parazsat evett elhagyott tűzhelyen, s szalad veled otthont keresni végre, négy falat! S föllelni forró ifjúságodat. Lehet, hogy majd a távol pislogó fényei előtt elhalkul a hó, de sohasem a fagy, a fehérfogú tél, a fölmárványló néma szenvedély! Farkas Árpád (Siménfalva, 1944).J 11P JEGYZET Egyre riasztóbb híreket hallok költő ismerőseimtől, kiadói emberektől, könyvesboltiaktól a verseskönyvek kiadhatatlanságáról, eladhatatlanságáról. Ha egy-egy kiadó, főleg a kisebbek, a kft., bt. és hasonló formában működők ki is adnak egy-egy kötetet, csak pályázati összegek elnyerésével, szponzorok találásával tudják azt megtenni. Akkor is aránylag csak kis példányszámban, mert az összekéregetett pénz jó ha a papírra és a nyomdai költségekre futja. Gyakori, hogy azt mondják a költőnek, szerezzen szponzorokat, akkor ők kiadják. Listát tudnék összeállítani azokról a verseskönyvekről, amelyekért a költőnek nem tudtak honoráriumot adni, hanem kapott megegyezés szerint két-háromszáz példányt a könyvéből, ez volt a fizetség. Álljon ki az utcasarokra és adja el? Háromszáz-négyszáz forintért? Néhány hónapja bennem él egy mondat. Az elmúlt év őszén ha-V____________________________zánkban tartották második világtalálkozójukat az írók és műfordítók. Ott hangzott el Tótfalusi István író és műfordító előadásában a következő mondat: „A mai modern világ egyszerűen nem tart igényt a versre." Első hallásra meghökkentő kijelentés. Van is benne igazság. Talán sokkal kevesebben olvasnak verseket, mint régebben. Ám vannak még versolvasó emberek, akik régebbi könyveket lapozgatnak fel időnként emlékeikben élő szép versekért, vagy azokat olvassák, amelyeket az általuk vásárolt újságokban találnak. Könyveket is vennének, ha jutna rá. Szerintem nem haltak ki a versek, s nem minden olvasó hagyta el őket végleg. Csak sok költemény talán a megszületés után - mert a költő a hosszú vajúdás után meg kell hogy szülje a gyermekét, a versét egy ideig rejtőzik még, fiókokban, dossziékban. Kényszerűen. Kiss Dénes költő írta Suhanc ének című versében: „Ha majd a vers már Nem kell senkinek a költészet órája lejár kihűlnek az emberi hitek fémes veretben didereg a táj időzített lélek szorongása morse ütemre zöhögő zene Az se lesz ki csontjaink kiássa hogy megtudja amit kellene." Igen, megtudni, amit kellene. Elgondolkodtató és felelősségérzetünkre figyelmeztető megfogalmazás. A vers ugyanis világunk költői bemutatása, valamint az eljövendő világ előregondolása, mintegy megjövendölése. Tulajdonképpen figyelmeztetés, hogy gyermekeink, unokáink világának képét nagyjából mi határozzuk meg, most. Ők majd javíthatnak vagy ronthatnak rajta, mint mi is elődeinkén. Szeretnünk kell a verseket. (mátyás) VERSHALÁL? Szabadföld 13