Szabad Föld, 2003. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)

2003-09-05 / 36. szám

6 2003. SZEPTEMBER 5. SZABAD FÖLD S­SSI^^SSSS^^R^^SI^SS BEFOGADÓ NEMZET ________BORZÁK TIBOR________ Iskander jól behúzott a csőbe. A fotóművésszel régóta ismerjük egymást, többször jártam nála, nézelődtem a műtermé­ben is, de arra még sosem tudott rávenni, hogy leültessen a kamerája elé. Nemrég újból felkerestem. Jóformán még el sem kezdtük az interjút, amikor azt vettem észre, hogy reflek­torfények vakítanak el, és fényképek készül­nek rólam. Nem volt időm tiltakozni ellene, utólag pedig már nem bánom, legalább kifi­gyeltem munka közben írásom főszereplőjét. - Legjobban portrésorozatokat szeretnék alkotni - teszi le az asztalra digitális fényképe­zőgépét Bahget Iskander. - Polgármesterről, gyárigazgatóról, színészről, újságíróról. Na­pokig kísérgetném őket, és csak akkor kezde­nék neki a fotózásnak, miután jól megismer­tük egymást. Sok időbe telne, s manapság mindenki rohan. A szíriai származású, harminchat éve Magyarországon élő, műszaki és mérnökta­nári diplomával rendelkező fotóművész nem dicsekszik vele, de én tudom, hogy valami azért már megvalósult portréfotósi álmából. A hazai irodalmi élet több jeles képviselőjét kapta lencsevégre utánozhatatlan tehetséggel. Ott volt 1979-ben Lakitelken, a fiatal írók első találkozóján, ahol Illyés Gyuláról remekbecsű felvételeket készített, látom is a műterem falán kifüggesztve. Amott képsorozat Faludy Györgyről, az ezredfordulón ismerkedett meg vele, többször fotózta a lakásán. Sütő András, Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Szekér Endre, Orosz László - sokáig sorolhatnám, kik néz­tek eddig Iskander kamerájába. Bahget Iskander Szíriában, a híres tenge­ri kikötőhöz, Latakiához közeli El-Barazin fa­luban született. Állami ösztöndíjasként jött hozzánk 1967-ben, meg sem fordult a fejében, hogy diplomásán nem megy vissza hazájába. Műszaki tanulmányai mellett folyamatosan fotózott. És feleséget is itt talált magának. - Soha nem éreztem, hogy másként visel­kednék, mint a magyar emberek - vallja be. - Ugyanúgy élek, mint bárki más. Főiskolai éve­im alatt kollégiumban laktam, de egyetlen hétvégén sem ültem egyedül a szobámban, mindig magukkal vittek a magyar barátaim. Azt terveztem, hogy az itt megszerzett tudáso­mat majd odahaza kamatoztatom, de egyre inkább éreztem, nekem ebben az országban van keresnivalóm. Egyvalami azonban óriási lelki problémát okozott: édesanyámtól úgy váltam el, hogy visszavár. Fotósként sokfelé barangoltam az országban. A tanyákon egy­szerű parasztemberekkel hozott össze a sors, beszélgetéseinkből nagyon sok erőt merítet­tem. Hasonló élmények értek a nagybaracskai szociofotós alkotótáborokban is. A hetvenes években nem sokra értékelték ezt a műfajt, de ez nem törte le a lelkesedésünket. Még ma is izgalmas feladatnak tartom saját szűrőmön keresztül megmutatni az eltűnő világot, a vi­déki életkörülményeket. A végeredményt, va­gyis a képeket illetően kíméletlenül szigorú vagyok önmagamhoz. Iskander különféle szakmai szövetségek tagja. Pályája során száznál több elismerést és díjat kapott alkotómunkájáért. Három évtize­de szerepel országos és külföldi kiállításokon. De nemcsak szociofotóban jeleskedik, album­ba kívánkoznak a sivatag szépségét megörö­kítő lenyűgöző képei is. Kietlen tájakon bőven volt ideje portyázni, hiszen a nyolcvanas évek elején három és fél esztendőt töltött Algériá­ban magyar vendégmunkások körében, aho­vá elkísérte családja is. A távolban Iskandert elkapta a honvágy, csakhogy nem Szíria, ha­nem Magyarország iránt. - Szülőhazámba sokáig nem mertem visszamenni - meséli. - Tartottam a követ­kezményektől, mivel többszörösen megszeg­tem a szabályokat. Egyrészt a szíriai állam pénzén tanultam, és itt maradtam, másrészt pedig engedély nélkül nősültem meg. Azt gondoltam, ha hazalátogatok, a határnál to­vább nem jutok. Életem során sok mindent el­értem: műtermes házat és szép kertet építet­tem, fiamat és lányomat jogi, illetve közgaz­dász diplomához segítettem, becsülettel dol­goztam, és sikereket értem el a fotózással. Egy álmatlan éjszakán azonban rádöbbentem, hi­ányzik az édesanyám. Mennem kell hozzá, egyre csak ez járt a fejemben. Bahget Iskander 1995-ben hazalátogatott Szíriába. Kockázatos utazásra számított, de végül a haja szála sem görbült. A család határ­talan szeretettel fogadta. Különösen hetven­hét éves édesanyja és az akkor még élő nagy­anyja. S hát a testvérek, akikből van vagy tíz, édesapja korai halála folytán egy másik házas­ságból. Iskander, ahogyan szülőfaluja, majd a szülőháza felé tartott, izgatottan fürkészte a tá­jat, az utakat, a fasorokat, úgy van-e minden, ahogyan utoljára látta. A valamikori gyerekek mára meglett felnőtté váltak, őket persze nem ismerte fel, maga pedig számukra volt messzi­ről jött idegen. A dombos, hegyes, köves vidék megmelengette a szívét. Életében tengerparti falujában látta a legszebb naplementéket. Ott biztonsággal tudta tájolni magát, mert a vidék látványa gyerekkorától beleivódott a zsigerei­­be. Magyarországon nem „érzi” az égtájakat. De hát így vagyunk ezzel mi is, távoli konti­nensen elveszítjük hazai kapaszkodóinkat. - Az első öt nap után be kellett látnom, hogy már nem tudnék Szíriaiként élni - sóhajt a fotóművész. - És ezt a tényt a famíliám elfo­gadta. Odahaza mindent nulláról kezdhetnék, s hiába nagyobb a szabadság, ismeretség nél­kül nehéz volna érvényesülni, de én nem sze­retek kuncsorogni. Azóta újból jártam otthon. Különös módon kavarogtak bennem az emlé­kek: a réges-régi és az újonnan szerzett élmé­nyek egyfajta átmenetet képezve formálták­­formálják az eredeti hazámról alkotott képet. A magyarrá vált fotóművész tiszteli ha­gyományainkat, nem hagyja ki az ünnepi ren­dezvényeket, március 15-én még kokárdát is tűz a mellére. Érdeklik a belpolitikai kérdések, nehéz volna elkerülnie a napi aktualitásokat, s egyébként, ha már itt él, ugyanazokkal a prob­lémákkal kell szembesülnie, mint minekünk. Szűkebb pátriája, a Kecskeméthez tartozó Hetényegyháza felemelkedése is szívügye, a helyi városszépítő egyesület alapító tagjaként különféle megmozdulásokat segít elő - Hogy mit őrzök a nemzeti szokásainkból? - néz rám kérdőn. - A vallásomat nem tartottam meg, de ezt egyébként is a magánéleti kérdések kö­zé sorolom. Időnként vágyom bizonyos ízek­re, szívesen fogyasztok bárány- vagy birka­húst, esetleg a sütemények közül a baklavát Megmutatnám édesanyámnak, hogy milyen körülmények között élek Magyarországon, de közel nyolcvanévesen nem tudja vállalni a hosszú utazást, különben is a nyelvi akadá­lyok igen nehézkessé tennék a családi társal­gásokat, egy idő után fárasztó volna az állandó tolmácsolgatás. Hanem mi újság lehet odahaza? Vendég­látóm „távrecsegő” után nyúl. Hosszan tár­csáz. Közben elképzeli, hogy mit csinálhat azon a péntek délutánon az édesanyja - mert­hogy őt hívja. Biztosan az udvar közepén álló árnyas fa tövében üldögél népes családja kö­rében. Nem keresi gyakran őket, van úgy, hogy hónapok is eltelnek, belső megérzés dik­tálja a kapcsolatfelvételt. Mint most. Kicsöng a készülék, a legkisebb testvér veszi fel, nemso­kára pedig a szeretett édesanya szól bele. Per­gő arab nyelven zajlik a diskurzus. Hogy mi­ről, azt a beszélgetés végeztével én is megtud­hatom. Iskander azt kérdezte, milyen étellel csillapíthatná éhségét, ha velük lenne. Azon a napon­ tölti két, szőlőlevélbe göngyölt rizses húst evett a távoli família. A magyarországi családtag azonban nem kóstolhatja meg. Ma­radt hát végig a fohászkodás: „Isten segítsen, fiam!” Zsigerekben őrzött tengerparti napnyugták Bahget Iskander választott hazája iránt érez honvágyat ­ ________FÁBIÁN GYULA________ M­inden évben legalább egyszer otthon is megfordulok. - mondta Archimédesz bará­tom, aki négyéves koráig élt Hellász földjén. Az ókor nagy népei közül egyedül a görögök az igazi folytonosság népe Európában, hiszen Homérosz földje megma­radt görögnek, bár ők is átéltek jó néhány tra­gédiát Szophoklész óta. A nyelv tem­észetesen változott, de ősi törvényeit átörökítette a XXI. századra is, és a mai látogatók örvendezve ta­pasztalják, hogy az ógörög feliratok is megje­lentek az ősi kultúrát őrző épületeken vagy akár a romokon is. (Örvend, aki megtanulta legalább elolvasni.)­­ Nem az ógörög nyelvet beszéljük, de a nyelv törvényei természetesen átöröklődtek. Nálunk is volt nyelvújítás a XVIII-XIX. század­ban, és ne feledjük, abban is hasonlatosak va­gyunk a magyarokhoz, hogy a török százado­kon át birtokolta Görögország nagy részét, de, akárcsak a magyarokat, megőrzött minket a nyelvünk, hitünk, vallásunk s egészen biztosan a sajátosan erős történelmi tudatunk is. Ezt a történelmi tudatot valamennyien hordozzuk, mindannyiunk számára meghatározó.­­ Kedves barátom, végül is hogyan rende­ződött a hovatartozásod, hiszen neked valósá­gosan is két hazát adott a végzeted? - Szerencsés embernek mondhatom ma­gam, mert olyan nemzetbe születtem, amely büszke lehet nemcsak a sikereire, hanem a kudarcaira is, mivel azokba sohasem nyugo­dott bele, így előbb vagy utóbb túljutott rajtuk Ennek tanúi a küzdelmes évszázadok. S bár kisgyerekként idekerülvén nem a magam akaratából választottam új hazát, a régi feladá­sa nélkül, büszke vagyok, hogy magyarnak vallhatom magam, vállaltam-vállalom a ma­gyar sorsot, sajátomnak érzem a magyar tör­ténelmet, minden örömével, keservével. Fel­nővén tudatosan azonosultam a magyarság­gal, és úgy lett enyém a magyar nyelv, hogy közben nem felejtettem el, illetve újratanul­tam az anyámét. Apámat úgy veszítettem el, hogy meg sem ismerhettem, s mire vége sza­kadt a polgárháborúnak, az értelmetlen öl­döklésnek, én már a Dunántúl valamely kas­télyában élvezhettem a magyarok vendégsze­retetét. Állami gondozottként serdültem fel az ország különböző gyermekotthonaiban, ezért anyámat is ritkán láthattam. Sokáig még a gimnáziumi évek alatt sem fogtam fel, miért is vagyok én Magyarországon. - Mikor kezdted magyarnak érezni ma­gad? Mikor kezdtél meggyökeresedni? - A hatvanas évektől. Az egyetemi tanul­mányaim, a közel két évtizedig tartó néptán­­cosi pályafutásom, melynek során megnyer­tem 1971-ben a keszthelyi verbunkversenyt, és persze a házasságom, melynek révén egy református szellemiségű családi közösségbe kerültem, később a szociológiai tanulmánya­im, mind olyan hajtóerő volt, hogy amikor megindult a repatriálás, már tudtam, nekem itt kell boldogulnom... Szinte észrevétlenül szívtam magamba a földek, a mezők illatát­­hangulatát, és ezzel együtt a tudatot, hogy itt kell élnem... s talán halnom is. - Nem csak ez a váratlan és szokatln al­kalmi beszélgetés buzdít ilyen megrendítő val­lomásra? - Az emberi törvény: tegye mindenki a magáét. Én sem teszek mást. A döntésem, hogy itt akarok élni, nem megtagadása a sor­somnak, hanem a kiteljesítése. Én akkor tud­tam magyarrá válni, amikor a magam görög­ségét tudatosan végiggondoltam és vállaltam. - Ezt bizonyítja a görög emigrációról szó­ló két könyved, az Ithaka partjai és az 1956 - görögök a forradalomban, meg a közelmúlt­ban megjelent két újabb könyved, melyekkel mi, szégyenszemre, adósak maradtunk. - A Trianon utóélete sorozatra gondolsz? A harmadik kötet talán karácsonyra készül el. - Hatalmas vállalkozás volt ez, és szeret­ném, ha az indítékokról szólnál. - Nem az otthoni, családi beszélgetések során találkoztam először Trianon témájával. Bármennyire megdöbbentő, de történész egyetemi hallgatóként sem hallottam Tria­nont emlegetni, s felnőttként sem tudatosult sokáig bennem ez a tragikus szó. Az 1956-os forradalom és szabadságharc nagyszerűségét hamarabb megértettem, mint Trianon nem­zeti tragédiáját. És amikor a kilencvenes évek végén elkezdtem ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni, megdöbbentett, hogy erről csak szűk baráti körben lehetett hallani a vélemé­nyeket, s ismerőseim is elhárították az együtt­működést. A fájdalom, a történelmi igazság­talanság ténye szinte minden ismerősömet mélyen sérti, de még ma is úgy érzem, hogy bizonyos belenyugvással, apátiával fogadják, a tájékozatlanság, a tudatlanság homokjába dugván a fejüket. A mesterséges elhallgatás, sőt elhallgattatás engem, a bennem élő görög­gel együtt, kemény kifakadásokra indított. És amikor az újonnan megalakult XX. Század In­tézet közzétette első pályázatát, már tudtam, hogy a Trianon-témát választom, annak elle­nére, hogy tisztában voltam, mennyire „ké­nyes” kérdésnek tekintik ezt a magyarok mind a mai napig, annak ellenére, hogy ma is sok hivatásos történész foglalkozik vele. Em­lékszem, előttem volt Magyarország térképe. A megcsonkított anyaországé. Minden mes­terségesen meghúzott politikai határ túlolda­lán magyarok élnek, éltek. Az is felháborított, hogy történelmi hazugságokat kellett eltűrni, például azt, hogy a hitleri Németország utolsó csatlósa Magyarország volt. Feltettem a kér­dést: és Szlovákia? A román szövetségesek a németek oldalán három és félszer nagyobb létszámú seregekkel harcoltak a szovjet ellen, mégis mi lettünk a bűnösök. 1945 után orszá­gunk minden szomszédos államnak, Jugo­szláviának, Csehszlovákiának, Romániának, a Szovjetuniónak hadisarcot kellett fizessen, mert mint Trianonban, most is Európa legbű­­nösebb népének bélyegeztek bennünket. Minden társaságban szándékosan beszélge­tést kezdeményeztem Trianonról, beszéltem védőbástya szerepünkről s Európa „hálájá­ról”, mely mindig elmaradt, miközben Euró­pa gazdagodott. Szabadságharcainkat a Habs­burgok ellenében sem segítették, legfeljebb di­csérték a magyar nép igazság- és szabadság­­szeretetét, ezt is néhány jó szellemű író-költő tette. A hatalom, mint máskor is, hallgatott, vagy szövetkezett ellenségeinkkel. Az utolsó csepp ebben a pohárban 1956 volt, amikor gyalázatos módon hagytak cserben minket, pedig az új magyar szabadságharc nélkül le­het, hogy nemcsak a Reichstagra 1945-ben, de előbb-utóbb a Towerre is kitűzik a vörös lobo­gót. De ne bocsátkozzunk feltevésekbe, néz­zük a valóságot - és ez ismét csak 1920-hoz kötődik. A magyar történelem újkori Muhija, Mohácsa, Majténya, Világosa, Doberdója lett Trianon. A békét diktáló győztesek a teljes tör­ténelmi tájékozatlanságukhoz még drága „jó­indulatukat” is csatolták. Küldöttségünket csupán meghallgatták, Apponyi Albert beszé­dére gondolok. Később, hogy valamit mégis enyhítsenek, nagyhatalmi álláspontjukon fel­emlegették, hogy Kun Béla és Szamuely ura­lomra jutásával a kommunizmus a Kárpáto­kon belülre tette a lábát, és ezért mi vagyunk a felelősek. Hadd ne elemezzem a politikai szűkkeblűséget, az elfogultságot, de gondo­lom, válaszoltam a kérdésre, mi indított a Tri­­anon-kérdés újratisztázására. - A teljes könyvtárszobára való könyvgyűj­teményed 1920-tól 1947-ig a bizonyság hogy mindenre kiterjedő irodalmi, politikai, közgaz­dasági, történelmi, néprajzi művek gondos és fi­gyelmes tanulmányozása, értékelése és sok inter­jú nyomán Trianon utóélete címmel két vaskos kötet már az olvasók elé került. - A harmadik kötet is majdnem kész. Szerteágazó a téma, jelentősége fontosabb ma, mint bárki hinné. Bennem kevesebb volt a bizonytalanság, és belevágtam. Tem­észete­sen a kötetekben foglalt véleményeket csopor­tosítottam. Az első kötet bibliográfia és a do­kumentumok gyűjteménye, a második a ta­nulmányoké, a harmadik pedig mai értékelé­seket tartalmaz. Történelmi bűn, ha az ifjúsá­­got hagyjuk úgy felnőni, hogy ne ismerje az igazságot. Vétkes az a hatalom, amely úgy ké­szül új államszövetségbe, hogy polgárai való­di, s főleg őszinte történelmi tudat nélkül él­nek. Eddigi munkáimban arra törekedtem, hogy bemutassam a múlt század háborúinak következményeit, eltorzításait, harag és elfo­gultság nélkül, ahogyan Livius tanította. A la­tin történész a város, Róma alapításánál kezd­te, én egy új „országalapozás”, azaz ország­­gyalázás történelmi dátumát tekintettem ki­indulópontnak: 1920. június 4-ét. - Ha szomorú szemrehányással folytat­nám a beszélgetést, azt mondanám, te megte­hetted. - Ez így félrevezető. Én vagyok te is, mi is, azzal a tizenötmillióval együtt, akikkel egy sor­sot, egy küldetést hordozunk. Közép-Európa történelmét különösen a gyors és meggondo­latlan döntéseket hozó „nagyoknak” ismerni­ük kellene, de az önérdek mindig előbbrevaló volt, mint a közös. Ennek következményeiről s az anyagelvűség veszélyeiről az ókori görög­ség sokat tudott, és ezt a tudást át is hagyomá­nyozta Európára. A legtökéletesebben éppen a magyar nyelvre lehetett átültetni a görög tra­gédiákat, az eposzokat, a lírát. Csak a nagyvi­lág ilyesmivel nem ér rá foglalkozni... - Arany János írta: „Légy te ha bírsz világ­költő, /Rázd fel a rest nyugatot, /Nékem áldott az a bölcső, /Mely magyarrá ringatott. ” - Az én bölcsőmet ettől a hazától távol ringatták. A sorsvállalás, a család, feleségem, lányaim, rokonaim, barátaim, a föld, fátum, história és hitvallás: immár az itthon és otthon egy számomra, s ez: Magyarország. Az itthon és otthon számomra egy

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék