Szabad Föld, 2005. január-június (61. évfolyam, 1-25. szám)
2005-02-25 / 8. szám
Szabad Föld2005. február 25. IA vidék családi hetilapja Négyen egy húron RITKASÁGSZÁMBA MEGY, hogy négy testvér együtt dolgozik. Különösen, ha közösen énekelnek, hangszerkíséret nélkül, több szólamban. A Bolyki Brothers tagjaiból (akik ráadásul még hasonlítanak is egymásra) árad a derű, ők négyen szemmel láthatóan közös nótát fújnak. A Bolyki fivérek legidősebbike harmincöt, a legfiatalabb harmincéves. Amikor színpadra lépnek, csoda történik a színpadon: a nézőket a zenei élményen túl elragadja vidám és harmonikus egyéniségük is. - Hogy honnan ez a pozitív kisugárzás? - kérdez vissza György. - Sokat köszönhetünk a szüleinknek, akik nagy szegénységben, de lelki luxusban neveltek fel bennünket. Emlékszem, gyerekkorunkban egyesek ennivalót hoztak azzal a feltétellel, hogy velünk vacsorázhassanak. Azt mondták, felüdülés a családommal körbeülniük az asztalt. A biatorbágyi családban keresztény elvek szerint nevelkedtek a fiúk, ma is így élnek. Innen ered az életigenlésük, és ezen értékek mellett találtak rá többek között a boldogságra is. A festőművész papa és a zongoratanárnő mama mind az öt fiukat zenésznek taníttatták. (A legidősebb testvér autóbaleset áldozata lett tizenhárom évvel ezelőtt.) András és László hegedülni és brácsázni, György csellózni, Balázs pedig klarinétozni és szaxofonozni tanult. A testvérek hangszeres zenészként az Erkel Ferenc Kamarazenekarral, a Budapesti Fesztiválzenekarral és a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral bejárták már szinte az egész világot. A próbák szünetében pihenésképpen énekelgettek, aztán idővel jött az ötlet, hogy színpadra is lépjenek produkciójukkal. A Bolyki Brothers úgynevezett a capella jazz együttes (ez az elnevezése a hangszerkíséret nélküli, többszólamú énekkari stílusuknak), amely hamarosan káprázatos sikereket ért el: három év alatt százötven fellépésük volt. Elvileg idegenek sokkal jobban együtt tudnak dolgozni, mint a testvérek - ezért is izgat különösen, hogyan boldogulnak egymással a közeli családtagok. - Mi is rengeteget vitatkozunk egymással, hiszen össze vagyunk zárva, közösen dolgozunk, anyagilag függünk egymástól - magyarázza György. - A feszültségek, mondhatni, elkerülhetetlenek és természetesek ebben a helyzetben; az lenne az igazi baj, ha nem találnánk rájuk megoldásokat. A Bolyki fivérek vallják, hogy a zene gyógyító és felüdítő erejét addig a pillanatig kell közvetíteniük, amíg erre képesek. Az összes művészeti ág közül a zene képes leginkább megérinteni az emberi lelket - sokan éppen azért mennek el koncertjeikre, hogy ebben az élményben részük legyen. Valamennyien szereznek zenét, írnak szövegeket, nagyon sokoldalúak. Úgy tűnik, a család zenei utánpótlásával sem lesz gond. A négy testvérnek összesen tizenkét gyermeke van, s a kicsiket kivéve már őket is rabul ejtették a hangszerek. Pethes József Vitatkoznak és kibékülnek - ahogy egy jó családban szokás EGYÜTTÉLŐSDI fi Oda a felmosórongyhoz Drága kincsem, ga- Mk lambocskám, / Csikóbőrös kulacsocs- Hi kám! / Érted halok, ’n ' x érted élek, / Száz film -itt|j^] nem, csentott vígan Csokonai Vitéz Mihály. Meg is tanulta tőle minden magyar iskolás, hogy fiúnak, legénynek nincs nagyobb öröme a csikóbőrös kulacsocskánál. Elgondolkodom: hát az asszonyfélének vajon mi lehetne efféle kedvenc tárgya? Drága kincsem, galambocskám... - szól énekem a mártogatós felmosórongyhoz, a vödrök vödréhez, ahhoz a fel- és lecsavarható rúdhoz tekeredő pamacshoz, amellyel randevúm mindennapi és mégsem hétköznapi. Leszek a cselédje, felmosom az előszobát! - szólt valaha egy régi sláger, nálamnál is régebbi, láttam ósdi filmeken, ahogy dalolják a cselédek és a cselédsorban élő feleségek. Ott a hatalmas előszoba, térdepel az asszony, kezében súrolókefe, bele-belemártja a mosószeres vízzel teli vödörbe. Ha újra vizeznie kell, feltápászkodik, belemártja a kefét, és hajol vissza kúszópozitúrába súrolni. Jelkép ez, kérem, a női megaláztatás jelképe: cselédként csúszni a parkettán, földig hajolva az Ura és a Ház teendői előtt. Jött a hatvanas évek felszabadító mozgalma, többé nőt nem láthat senki a földön csúszni-mászni! A vödör ugyanaz, a víz ugyanaz, a mosószer ugyanaz, de a nő fölegyenesedett, és járni kezdett! A nők szabadalma: a partvis nyelére hajtogatott felmosórongy! Évtizedekig hű társunk volt; igaz, néha tologattuk az üres nyelet, mert a rongy beakadt a polc alá, néha túl sok vizet szívott, máskor túl keveset, ronda volt és gusztustalan - de a miénk... Egyszer, aztán mily öröm érte a magyar anyákat! Fedeles vödröket láttak furcsa, rácsos tetővel. Hozzá nyeles felmosórongyot adtak, és - csodák csodája - külön is megvehettük bármelyiket. Az ember csak gondol egyet, elég a kék korszakból, legyen piros vödör, piros nyelű felmosópamacs, és talál! Mit tudhat erről a régmúlt idők nagyija? Óh, ha téged nem láthatlak, / Be óhajtlak, besiratlak! / S ha képed kezembe akad, / Szememből örömkönny fakad. Ami a férfiak öröme és könnye (a csikóbőrös boroskulacsocska), az a nők örömkönnye: a mártogatós felmosórongy, rövidebb nevén a mop. Utánozza az áldott emberi kéz isteni találmányát: a vödörbe mártod, bevizezi helyetted, a tetején kicsavarja helyetted, neked csak sétálnod kell a fodrosbojtos pamaccsal, és kész! Ez volt a nők újabb forradalma, a rendszerváltás dicsősége, a kilencvenes évek ajándéka. Köszönjük! (Utóirat: Láttam egy amerikai filmet a harmincas évekből. Nicsak! Milyen felmosóronggyal küzd a katonafiú? Épp olyan vödörből csavarja ki a rongyokból csíkokra vágott pamacsot, mint amilyenről eddig regéltem. Hosszú út vezet hozzánk a tengerentúlról...) Bácskai Júlia Ne a volánnál zégyellem magam. Reggel hirtelen felindulásomban elárultam a saját nemem. Előttem a tűzpiros kisautó első két lefulladását a piros lámpánál még jól vettem. Mikor a középső sávban enyhe hullámzásba kezdett (csak éppen annyira lógott át hol az egyik, hol a másik sávba, hogy képtelenség legyen magam mögé utasítani), saját mozgásom elnyomására felerősítettem a rádiót. Mindezt persze negyvennel tette azon a gyorsforgalmi úton, ahol lakott területen kivételesen akár hetvenet is enged a tábla. Itt már duruzsolt a fülembe a kisördög - „Csakis nő lehet!”, de még tartottam magam. Nem fogok csatlakozni a teremtés koronáinak előítéletes gondolkodásához csak azért, mert valaki szerencsétlenkedik előttem az úton! Ezzel ugyanis beismerném, hogy mi, nők valóban a közlekedés kerékkötői vagyunk. Amikor bizonytalan kilengések után a kispiros végre landolt a belső sávban (ejha, pilótája az önbizalomnak nincsen híján!), a szélsőben frászt kapott teherautósofőr dudálásával szolidárisan én is elnyomtam egy közepes szitkot. De hihetetlen önuralomról tanúságot téve még mindig nem firtattam, vajon kettessel kezdődik-e az elém bevágódó autós személyi száma. Jómagam inkább a „senkit be nem engedők”, a „fél kézzel mobilozók”, a „szélvédőn kiesők”, a „mindenhol fékezők" meg a „sosem indexelők” kasztjába sorolom sztrádatársaimat. A töpörödött pogácsa és vezetője (ennyi hántás azért engedtessék meg nekem a fentiek ismeretében) az utolsó két kategóriában dobogós. A következő lámpánál összeomlott nővédelmi elméletem. A piroska gazdája ugyanis felismerte a hátsó ablaktörlő használatában rejlő lehetőségeket, amely neki szó szerint újabb ablakot nyitott a világra - nekem meg látni engedte, amint a belső visszapillantó tükörben kényelmesen sminkeli magát, rúzsával kergetve az őrületbe a zöldre váltott lámpánál mögötte sorakozókat. Ha hinni lehet a női magazinokban olvasható, az autó színe és gazdája közötti bonyolult összefüggéseket firtató elemzéseknek, akkor a tűzpiros pici golyóban heves, szerelemre termett asszonyságnak kell ülnie - míg én a feketében a hatalmat és erőt szimbolizálom. Kérem szépen, nem lehetne fordítva?! Az apró részletekbe (a metál fényembe meg a spoilerembe) kapaszkodhatom csupán, mert a mindentudó pszichoguru szerint ezek erotikus vágyat sugallnak. Halleluja, megelőztem! Sajnos örömöm tiszavirág-életű, mert - a nem épp az összehangoltságukról híres közlekedési lámpáknak hála - újra összefutunk. A szó legszorosabb értelmében belém fut... na jó, szép lassan belém gurul hátulról! Kiszállok. Számolás indul, egy, kettő, három, négy... Ő viszont mosolyog és csicsereg: - Bocsika, megakadt a szemem - mutogat egy hipermarket akcióját reklámozó óriásplakátra. - Most mondja meg, hogy tudják ilyen olcsón adni?! Szijjártó Gabriella Családi kör ♦ Családi otthon Bundás itthagyott sörrent a telefonom. - Szia, apa. - Szia, Juditkám, hogy telik a szülinapod? - Aznap töltötte be a tizediket. - Apaaa... Aha, szóval kérés, az elnyújtott hang félreismerhetetlen. - Apaaa, csak egy dolgot kérek szünnapomra, pénzbe sem kerül, ugye, megengeded? Rafinált bevezető, húgai mellette sutyorognak, lehet, hogy hárman főzték ki. Mindegy, védhetetlen. Hogy megtarthassuk azt a kutyát, amelyik itt fekszik az ajtónk előtt. Régi kívánságuk, hogy legyen kutyánk. De akkor még éppen csak befejeztük az építkezést, kerítés sehol, amíg az nem készül el, nem akartam. Viszont egy ilyen kérésre mit léphetek?! így került hozzánk Bundás. Eredetileg Bogáncsnak akartam nevezni - ugyebár Fekete István -, de a valóságot nem lehet a könyvekre húzni. A jövevénynek hosszú, feketés szőre volt, a feje alatt széles, világos részszel, mintha csak asztalkendőt illesztett volna az álla alá, szája körül és lábán barnás foltok. Nem is lehetett másnak nevezni, csakis Bundásnak. Bundás nemcsak okos keverék kutya volt, hanem intelligens is, mesterien tudta elfogadtatni magát. A lányaimnál ugyan nem szükségeltetett bevetnie semmiféle taktikát, ám én a csak úgy beállító jövevényekkel tartózkodó vagyok. Az esti időszakot választotta, amikor épp a kerti hintaágyon ültem. Leült tőlem három méterre, szinte csak úgy mellékesen. Néha-néha rám sunyított. Aztán közelebb húzódott, nézelődött, szeme sarkából figyelte a hatást, megint közelebb, végül ott ült előttem. Mellső lábát lassan felemelte, térdemre tette, s nézett rám a nagy, szomorú, barna szemeivel. Nem lehetett többé nem szeretni. - Honnan jöttél? - simogattam meg a fejét. Bundás pedig csak nézett, nézett szomorúan. Elkódorgott talán, s nem talál haza? Vagy megunták és kitették? Bundás csak szomorkodott. Régi családja miatt, nem vitás. - Majd megszokod nálunk - hagytam rá végül. De Bundás sohasem szokta meg nálunk teljesen, azt hiszem. Napokig nem evett, adhattak neki a gyerekek akármit. A harmadik este végül fogyott valami a táljából. Aztán lassanként enni kezdett, de mindig csak nyammogva. Naphoszszat feküdt a házában vagy az ajtó előtt, ez volt legfőbb elfoglaltsága. De amikor csapódott a kocsiajtó, már ott állt a ház sarkánál, csóválta lompos farkát, s várta a lányok dögönyözését. Bundásnál barátságosabb kutyával nem találkoztam. Ugatni is ritkán lehetett hallani. Különösebben csak a szomszéd szuka tüzelése idején élénkült meg, de akkor - becsületére legyen mondva - férfiasan helytállt magáért. - Ez mind Bundás műve - méltatlankodott András, amikor tizenegy kis fekete pamacs ugrált kutyájuk körül. - Ugyan már, hogy ment volna át? - Magam láttam az udvaron! Hiába tiltakoztam, a feleségem a békesség kedvéért állatorvost hívott, így került Bundás kés alá, s fosztatott meg a férfiasságától. Attól kezdve még kevesebb életkedvet mutatott. Ezen a télen már jobbára csak feküdt. Bogi születésnapjára készültünk éppen, aznap töltötte be a tizenharmadikát, amikor benyit a feleségem. - Bundás elpusztult. Összeszorult a torka valamenynyiünknek. Mint amikor egy családtag hagy el bennünket. A lányok nem akarták megnézni Bundást, hogy úgy éljen bennük tovább, amint elébük szalad a kocsihoz. Mire hazaértek a templomból, már a halom tetejét lapogattam a fenyő mellett. Aztán köszöntöttük Bogit, de bizony szomorkásra sikeredett az ének. Valójában Bundásra emlékeztünk, aki születésnapon jött, születésnapon ment. Hardi Péter .