Szabad Föld, 2020. július-december (76. évfolyam, 27-53. szám)

2020-07-31 / 31. szám

Évforduló 13 A vidék családi hetilapja ♦ 2020. július 31. Üzenet a múltból SZÁMOS DICSŐ GYŐZELEM KIOLVASHATÓ a magyar történelem lapjairól, ám az 1456. július 4. és 22. között zajló nándorfehérvári diadal talán a legismertebbek közé tartozik. Okkal, amúgy még annak ellenére is, hogy nekünk, magyaroknak ebben a csatában talán nem is a török felett aratott győzelem üzenete a legfontosabb. É­lt egyszer egy ember, kinek szár­mazása, születési ideje ma is a homályba vész. Pedig valahonnan érkeznie kellett, és ha már jött, nevet és rangot szerzett magának, kiseb­bik fiát az utókor az egyik legnagyobb magyar királyként jegyzi. Noha I. Mátyás aligha volt igazságos uralkodó, mint in­kább következetes és erőskezű, ám ebben nem csupán neveltetése, de az is közreját­szott, hogy 1457-ben eltemette bátyját, Lászlót, valamint egy évvel korábban apját is, a történelem és az erdélyi hava­sok ködéből érkező, a későbbi nándorfe­hérvári törökverő Hunyadi Jánost. Hunyadi János Luxemburgi Zsigmond udvarában apródból lovaggá küzdötte fel magát, majd vitte egészen az ország kor­mányzóságáig, ám a nándorfehérvári csata hőse 1456-ban nem pusztán az Európára törő törököt állította meg a Duna és Száva találkozásánál, de nem kis részben önmagát is védte, és ezzel együtt délvidéki és erdélyi birtokait. Merthogy bár egy ország állt mögötte, de az szinte szó szerint értendő, ha akkor létezett volna már országos sajtó, a lapok folyton a megosztottság béklyójában vergődő, a hatalomért versengő főurak és nemesek küzdelmeiről írtak volna. Mintha nem is lett volna török veszedelem. Ám hogy értsük is, miért volt e kor fontos szereplője Hunyadi János, törté­netünkben érkezzünk meg az 1443. július 22-én induló hosszú (más néven téli vagy balkáni) hadjárathoz. Hunyadi ekkor már számos katonai sikeren és ku­darcon átverekedte magát, a mai Szerbia és Bulgária területén több győztes csatát vívott a törökkel. Sikerei miatt jelentős népszerűségre tett szert a magyarok kö­rében. Az 1444. január 25-én véget érő hadjárattal Hunyadi ugyan bebizonyítot­ta, hogy a török verhető, ám ennek volt egy szépséghibája is: a törökök október 26-ra, Kászim napjára minden évben befejezték a csatározásokat, visszavonul­tak téli szálláshelyeikre, az anyaország­ba, így a hadi sikerek csalóka árnyékot vetettek a gyönge téli nap alatt vonuló seregekre. Ma már talán az is látszik, hogy az 1456-os nándorfehérvári csata helyszíne is a balkáni háborúk idején dőlhetett el. De erről kicsit később. Történt ugyanis, hogy 1444. november 10-én, a várnai csatában a magyarok ki­rálya, I. Ulászló szó szerint fejvesztve fe­jezte be földi pályafutását, ami után az amúgy sem egységes Magyarországon je­lentős trónutódlási harc kezdődött el, mi­közben az országot hét kapitány irányí­totta. Kiderült ugyanis, hogy nincsen olyan személy, akit a főurak jószívvel a trónra ültetnének. Ott volt ugyan a négy­éves Utószülött László, aki nevét arról kapta, hogy apja, Habsburg Albert halála után fél évvel született, de őt előbb nagy­­korúsítani kellett volna. Ekkor került a látókörbe a törökverő Hunyadi, akit a köznemesség nagyon is el tudott volna képzelni az ország élén. Még akkor is, ha benne bizonyítottan semmilyen királyi vér nem csörgedezett. A megosztottság ellenére Hunyadi János erdélyi vajdát, ha nem is királlyá, de 1446-ban kormányzó­vá választották. A friss gubernátorról sokan azt gon­dolták, hogy aki a törököt távol tudja tartani az országtól, az talán magában hordozta a jó politikus ígéretét is, de ami különösen megnyugtatónak tűnt, az az volt, hogy Hunyadi azt az elvet vallotta, hogy Magyarországot a határain kívül kell megvédeni. Erre mit ad ég, 1448-ban, a II. rigómezei csatában komoly vereséget szenvedett a töröktől. A fiaskót elemezve Hunyadiban ekkor fogalmazódott meg a felismerés, felidézve a négy évvel korábbi várnai vereséget is, rájött, hogy az Osz­mán Birodalom seregeit nyílt terepen nem tudja megverni. Ekkor került látókörébe Nándorfehér­vár, ez a geopolitikailag létfontosságú erődítmény. Tudta, ha a török azt beve­szi, onnantól kezdve csak hátrálni lehet előle. Ha 1448-hoz képest kissé messzi­nek tűnik az 1456-os csata időpontja, az többek között azért van, mert­­ kis túl- Wagner zással, persze - a középkori várháborúk Sándor: nagyjából olyan sűrűn követték egymást, Dugovics mint egy életkorát titkoló díva születés- Titusz napi zsúrjai. Mindeközben otthon tárna- önfelál­­dásba lendültek Hunyadi legfőbb belpoli- dozása­tikai ellenfelei, a Garai-Cillei liga tagjai. (1859) Elérték, hogy 1453-ban nagykorúsítot­­ták, majd V. László néven trónra emelték az akkor már tizenkét esztendős­­ Utószü­lött Lászlót. Ezzel véget ért Hunyadi kormányzósága. Még ebben az évben, 1453-ban 77. Mehmed elfoglalta Kons­tantinápolyt, és ezzel jelezte, hogy ismét igényt tart Európa jelentős részére. Sere­gei 1456-ban meg is érkeztek Nándorfe­hérvár falai alá. TUDTA? Bár még ma is sokan úgy tanítják, hogy Nán­dorfehérvár 1456-os ostromakor Dugovics Titusz egy törököt rántott magával a mélybe, így akadályozva meg azt, hogy kitűzze a várfalra a lófarkas zászlót, a történé­szek szerint ilyen nevű ember ilyet akkor nem tett. Du­govics Titusz neve csak 1824-ben került a köztudatba, de máig nincs bizonyíték arra, hogy élt volna. „Személye és cselekedete" így is a hősiesség szimbólumává vált. A várat nem Hunyadi védte, hanem sógora, Szilágyi Mihály. A bárói ligák és a magyar országgyűlés tagjai ismételten és főként szó szerint távolságtartással figyelték az eseményeket. A várvédők megsegítésére csupán egy szerzetes, Ka­­pisztrán János keresztes hada érkezett - a pápa nem hiába kérte, hogy a győze­lem reményében minden délben zúgja­nak a harangok (és ez azóta is így van) -, valamint Hunyadi serege. A szinte rommá lőtt várat a török már majdnem elfoglalta, amikor Hunyadi a Dunán ér­kezve áttörte a török hajózárat, és a­­ felmentő sereg a Száván átkelve bejutott­­ a várba. A török végül vereséget szenve­­­­dett, II. Mehmed majd az eszét vesztette,­­ amikor erről értesült. Hunyadi János­­ pedig ugyan hőssé vált, népszerűsége a hátországban is az egekbe emelkedett, de az ostrom végjátékában elkapta a pestist, és a közeli Zimonyban, 1456. augusztus 11-én, életének - talán - öt­venedik évében elhunyt. A török ezt követően mintegy hetven éven át nem tört rá Európára. A nándor­fehérvári csata legfőbb üzenete azonban mégsem a törékeny béke, a nyugalom megteremtése volt - ennek megtartásá­ban I. Mátyás erőskezű kül- és belpoliti­kája is közrejátszott. Hanem az, hogy a legnagyobb hősiesség is hiábavaló, ha azt mindazok, akiknek elhozza a békét, nem tudják értékelni. Hunyadi János bebizonyította, hogy baj esetén a Duna menti népek nemzeti színtől és vallástól függetlenül képesek összefogni, de azt is megmutatta, hogy aki globális problé­mákra lokális válaszokat keres, az idővel elbukik. A magyar főurak semmit nem tanultak a nándorfehérvári győzelem­ből, és ez I. Mátyás halálát követően ismét megosztottságba, belpolitikai ha­talmi harcokba taszította az országot­­ s vezetett végül az 1526-os mohácsi tra­gédiához, majd az ország három részre szakadásához. F. Tóth Benedek Hunyadi János szobra a Hősök terén. Margó Ede alkotása (1906)

Next