Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1842-03-31 / 25. szám

35. szám. Ötödik esztendei folyamat 1842. Martius 31. SZÁZADUNK. Gyakorlati szó az i­rrbéri vakságról. Az úrbéri váltságról szólottak már hírlapjainkban nem csak theoreticus, hanem practicus urak is, s úgy látszik, mindkét fél el­mondotta már azt, mit a tárgyra vonatkozólag mondani tudott, s ha itt ott arról mégis szó történik, az a dolog lényegén mit sem változtatván, csak utóhangnak tekintethetik , mert nagyobb rész­ben alkudozás­ és a mondottak módosításából áll. Mikor a törvényhozó­­test az úrbéri váltságról a törvényt al­kotta, minden kétségen kívül szemei előtt ez a fő eszme forgott: „a paraszt megalkuszik földesurával az úrbéri tartozások iránt, meg­viszi neki a pénzt és annak átadásakor megkapja földesurától az örökváltságról szóló levelet.“ A többi körülmények csak a tény teljes biztosítása s ünnepélyessége körül forogván, a dolog lénye­géhez nem tartoznak. Nem akarom itt kérdeni, az úrbéri váltságról szóló törvény hozatala előtt volt e a földesurnak joga, tulajdon jobbágyával az úrbéri tartozásokra nézve alkura lépni s azokat neki kész­pénzért örökre eladnni? Ha volt, e törvényalkotással nem tettünk egye­bet mint azt, hogy törvénykönyvünkbe iktattuk , mi abban hiány­zott, de mit mindenki azelőtt is szabadon s törvényesen gyako­rolhatott; ha nem volt joga, miért voltak száz meg száz helysé­geink , mellyek százados szerződések következtében nem robotol­nak, kilenczedet stb. nem fizetnek, s fizetni soha nem fognak? Ha a földesúrnak mindig teljes szabadságában állott, jószágát job­bágyaival együtt eladhatni, valljon miért nem volna szabad az úr­béri tartozásokat jobbágyinak eladni, vagy akár oda is ajándékoz­ni ? Csak azt kérdem, nem hamarkodtunk-e egy kissé e törvény alkotásával ? Első tekintetre azt mondhatnék, igenis, mert az arra vonat­kozó kérdéseket nem egy pár évvel a törvény hozatala előtt, a­mint kellett volna, vitattuk meg, hanem egy pár évvel a törvény alko­tása után vitatjuk. Ha például egész mostig sem a hírlapokban, sem a megyei teremekben a népnevelésről szó nem történt volna, és most egypár hónap múlva az országgyűlés egy olly általán­os tör­vényt, melly a népnevelést parancsolja, alkotna, minden­esetre föltűnő lenne, ha mi a törvény hozatala után, és nem előtte, vitat­koznánk azon kérdésekről, ki neveljen ? hogyan neveljen s mi­csoda költségen neveljen ? illy, a dolog lényegét tevő kérdéseknek mindig a törvény hozatala előtt s nem utánna kell megrostáltat­­niok. Azon kérdéseknek is tehát: „a váltság a parasztnak lesz e káros, vagy a földesurnak, vagy mind a kettőnek? mellyiknek hasznosabb ? megválthatja-e magát a paraszt készpénzzel, vagy annak hiányában mással is? lehetséges, tanácsos-e a parasztot váltságra, a földesurat pedig a váltságdíj elfogadására kénysze­­rítni? legfölebb hány év alatt tartozik a jobbágy magát megvál­tani, az úr pedig a váltságot elfogadni? és a váltságdíjnak mi lesz a maximuma, médiuma, minimuma? —­e kérdéseknek mon­dom, nem most, hanem előbb kellett volna megvitatniok, de kö­rülményeinkbe mélyebben tekintvén azt mondhatjuk, hogy a tör­vényhozó test az említett kérdések megfejtéseinek mellőzésével, egyszerűn csak az elvet fejezvén ki, igen igen bölcsen cselekedett, s örök tiszteletreméltó tanúságát adta, milly mélyen belátott lé­gyen nem csak jelen körülményeinkbe s viszonyainkba, hanem még később jövendőnkbe is. Ugyan­is, ha a haza minden ide vo­natkozó kérdéseket megfejtett s törvényesített volna, és a vált­ság nagy munkája csak azon fokon állna, mellyen jelenleg való­ban áll, valljon a váltság mellett buzgón harczoló mind theore­­ticus mind practicus uraink mit szólnának most hozzája? Volna-e, lehetne-e még reményünk, hogy az változatlan körülményeink közt hazánkban még megtörténhetendik? Most, miután e kérdések, mellyektől a váltság teljes sikerét függni hiszik, még eldönten­dők , minden theoreticus és sok practicus urnak legalább kecseg­tető reménye lehet, hogy majd, ha e kérdések eldöntve lesznek, az nem csak lábra kapni, hanem rövid idő múlva be is fog fe­jeztetni, én azonban mind a theoreticus seregnek, mind a prac­ticus félnek azt mondom: bár milly bölcsek s nagy tudományunk legyenek is, ezt még is igen roszul hiszik, s rutul csalatkoznak! A parasztságra, hogy a már megvitatott módok valamellyike szerint megváltsa magát, még parancsolni nem lehet, mert e zsarnoki parancs következtében a jobbágyságnak 9/10 múlhatlanul véginségre jutna; ha pedig a községek rábeszélés, csábítgatás által meg­vakítatva , minden parancs nélkül, szabadon s önkint állnak reá a váltságra, a nyomor kisebb lesz ugyan, miután kevés illy hely­ségek találkozandnak a hazában, de a megváltott községek lako­sainak két harmada bizonyosan koldusbotra jutand; ha pedig föl­desurainkra a törvény rá parancsol, hogy egyes jobbágyaiktól is a váltságdíjt, mikor ajánltatik, elfogadni tartozzanak, akkor nem egyebet mint azon igaztalanságot követjük el, hogy a parasztnak minden ok nélkül kedvezünk, a földesurat pedig minden ok nélkül sújtjuk, s ezen után is végre csak oda jutunk, hogy többnyire minden helységeinkben a két három vagyonosabb jobbágy megvál­­tandja ugyan magát, de a többi — ha körülményeink nem válto­­zandnak — mostani állapotában marad, a jobbágyságnak nagyobb része mégis csak robotoló jobbágy lesz. Miután azonban több okaim vannak gyaníthatni, hogy földes­urainknak nagyobb része nem csak nem szegülne a szóban levő váltságnak ellene, hanem illő kárpótlás esetére arra hajlandó is lenne, azt hiszem, hogy földesurainkat illető illy coactiv vagy im­peratív törvény alkotásával csak kis bocsánandó vétket követnénk el, míg az, ha a parasztságra is kiterjesztenék, súlyos halálos bűn­né változnék át, mert vajmi nagy különbség volt és lesz mindig a valamit jól eladhatni, s valamit jó drágán venni közt, kivált ha a pénz hiányzik. Azután, ez a coactiv vagy imperatív törvény is csak azon esetre segíthetné elő kitűzött czélunkhoz­ jutásunkat, ha a haza a váltságdíj maximumát és minimumát az egész országra nézve meghatározhatná, mit a­nélkül, hogy sok földesuraknak nagyon is kedvezzen, másokat pedig fölöttébb károsítson, tennie teljes lehetlen, mert a körülményeket és localitásokat soha sem vehetné olly szorosan tekintetbe, hogy a szükséges arányt s igaz­ságosságot csak távolról is megközelíthetné; e maximum és mini­mum meghatározása nélkül pedig a coactiv vagy imperatív tör­vény mellett is csak ott maradnánk, hol vagyunk, mert az egész váltság ügye csak a most is gyakorolható szabad alku­­s alkudo­­zók akarat­áról tételeztetnék föl; ha pedig az egész országra néz­ve ugyanazon egy maximum határoztatnék meg, akkor a földes-

Next