Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-04-18 / 31. szám
241 Jöjj csak egyszer hozzánk föl és vigadj velünk, Jó zsolnai sörrel majd megvendégelünk, El is énekeljük költőnk „Fóti dal“—át, És bort nem ízlelünk — az árpa angyalát! Gyakran hallani itt kortesvigalmi neszt, Vélnéd bort isznak ők? Tehát mit? krumpliszeszt, Annyira korcsosult hős Árpádnak fia, Hogy illyen moslékra kellett szorulnia. S hogy mégis bor színét bírja e zagyvalék, a kárhozat! égett bornak keresztelék. Bor ám az ördögöt, szép bor! ki nem hiszi, Igyék csak, de tudom, a manó elviszi. Én a sok pálinka- és sörivók között, Pajtás, úgy állok, mint honából száműzött, Sírok, mikint Ovid Pontusnak partjain, Mert nincsen égetőbb, mint szomjusági kín. így áll itt a világ — az isten verje meg! — Mért is e hegyeken bort nem termesztenek? Ha ez soká úgy tart s torkom itt nem talál, Rajtam erőt veend a csontkarú halál. Bizony nem bánom én , mit is remélhetek, Ha ezt határozák az égi végzetek? — Csak egy van, a mi még fölrázza lelkemet, Hogy, mint illik hozzám, úgy eltemessenek. Jöjj síromhoz te is és hozz vng társakat, Ürítsetek rajta nehány poharakat; Legyen dicső hangjok temetési harang, Derék bordalaid gyászéneklési hang. Papot te rögtönözz, tarts prédikácziót, Beszéd el, mit tevék, mi szépet és mi jót! Mi vig fiú valék poharozás között Társaimmal, kikhez baráti láncz fűzött. E dicső hangokat, ha fogom hallani, Föltűnnek álmimban múltam bájnapjai, Mint mulatok veled még mint muzsafival És a hold szekerén utazó Palival. És összeverdesem meredt bokáimat Még egyszer emlékül a siri hant alatt, S egy pohár somlait reám ha öntetek, Megjelen szellemem vigadni köztetek. Hogy tudja a jövő, alant ki nyugszik ott, Sírkő helyett egy borágat plántáljatok, Ha arra téved el a jámbor utazó, Mindjárt mondhassa : „itt fekszik egy szomjazó!“ De addig is, mig e kii engem eltemet, A bor vén istene áldjon meg tégedet, Adjon sok pénzt, jó bort, mint magad kívánod, Magamat ajánlom, maradok barátod Sz. L. Elolvasván ezt az olvasó, Ítélje meg, van-e itt dicsőítésről csak szó is. Vagy a „derék bordalait“ — szóból magyarázza azt Vahot? — Én tehát ezennel fölszólítom Vahot Imrét, hogy azon szavait: „Petőfit dicsőítő“ lapjában vonja vissza, különben őt hazugnak kénytelenittetem tartani. ■nVisszautasittalik“ Itt azon kérdés támad, volt-e a divatlap szerkesztőjének joga epistolámat visszautasítani, miután én azt 242 hozzá soha nem küldtem? Felebbi munkám t. i. szinte azok közé tartozik, mellyeket—mint előbbi közlésemben volt alkalmam említeni — Petőfihez v. Petrovicshoz küldtem. Itt tehát szép dilemmába kerül a divatlap sultánja és lógója. Vagy t. i. ez utóbbi úgy adta át művemet, mint szerkesztőséghez küldöttet, mi igen nagy gyöngédséget tanúsít a baráti viszonyok iránt; vagy pedig Vahot, vagy Vahud, vagy minek is nevezzem, tudta a czinkosságot, s tudva lett Petrovics Sándor boszújának eszközévé. — Osztozzatok a dicsőségen ! — Úgy hiszen az még kevesbbé fogja caractereteket dicsőíteni, mint engem silány epistolára, mellynek senkit sem volt czélja dicsőíteni. De még egy más különös körülmény is van a dologban, melylyet megemlítve, szégyenprrral fog állni előttünk az egészen leleplezett két tettes. Ezen epistolát én még 1844 (ezer nyolczszáz negyvennegyedik) évi november végén, vagy legfölebb is december első 4 5 napjában utasítottam Petrovics Sándorhoz; miért van az tehát, hogy róla csak 1845-ik évi mart. 9én létezik említés? Vagy ha annyi foglalatossága van a divatlap szerkesztőségének, miként történt, hogy öt héttel későbben küldött epigrammáimat már régen közlötte? Valljon tudtok-e erre mentséget mondani, ha csak azt nem, hogy bírálatom előbb nem jelent meg? Kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek úgy nevezett barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták.“ E szavakkal megadtátok a rólatok való jó véleménynek a végső csapást, mert itt nyíltan megvalljátok, miszerint, csak az ollyan czikkeket közlitek, mellyek pöffeszkedő hiúságoknak hízelkednek. Különben nem tudom, mi összefüggésben van valamelly költemény azzal, hogy szerzője ezt vagy amazt dicséri vagy gyalázza. Itt árultátok el világosan, hogy ti az irodalomban pártot, castokat akartok alkotni, de meglássátok, eljő az idő, mellyben a nemes is számot fog kérni cselekedeteitekről. Vagy nem gázolt-e már a legnagyobb méltatlansággal a Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor szeszélyeinek eszközévé vált főszerkesztő Jósika érdemein is? Perse mert nem akar zászlójához szegődni és pártérdekektől vezettetni. Legyen szabad a mondottak nyomán még egy tanúságot fölhozni. Ki szépirodalmi lapjainkat múlt évben olvasta, emlékezni fog azon ocsmány harczról, mellyel az akkor igazán csak kezdő Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor Garay — mint a Regélő szerkesztője — ellen indított, szerkesztői jogtapodást s tudja isten mit nem emlegetvén. Hogy az akkor mondottakat a segédszerkesztőségi méltóságra emelkedett hős egészen elfeledte, azt az eddig mondottakból elegendőkép átláthatta a nyájas olvasó. Reményem a szerkesztő igazságszeretetéről és részrehajlatlanságáról eléggé meggyőződhettünk; van azonban még egy két észrevételem, mellyet legközelebbi alkalomra halasztok. Szeberényi. Uj e lőszer az éhség ellen. Nem régen egy emberbarát az árvai ínség kútfejeit és azokat kiirtandó orvoslatokat hirlapilag tárgyazván, velős értekezését azon kívánattal fejezé be, hogy ha ki nyomorgók körülményeivel jobban ismerős, folytatná azt tovább, s adna elő több módokat, miképp rosz vendéget — értem az éhséget — édennek kikürtölt hazánkból örökké kizárhatnék. Én némi rokonszenvet érezvén ezen szent ügy iránt, azonnal ránczba szedett homlokkal elmélkedni kezdtem ; de hogy mások is ollyasmihez fogtak, már abból is kitetszett, mivel nemsokára valaki a szegény éhezők számára egy politikai hírlapban olcsó levest ajánlott; most tehát gondoltam ma-