Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-04-22 / 32. szám
nek vagy épen semmi, vagy pedig csupán azon ellenvetéseit juttatjuk a közönség elébe, mellyekre válaszolhatunk. Egy ideig hiszen csak sikerülend az olvasókat mystificálni, de végre megnyílnak szemeik, és át kell látniok, mi kevés tisztelettel viseltetik irántuk az olly szerkesztő, ki a hozzá érkezett czikkeket vagy elnyomja, vagylesűri csavarja, hogy egészen más jő ki belőlük, mint ami szándékoltatott. „Petőfi nem nyilvánítá azt, hogy Sz. ur volna verseinek hirnöki bírálója stb.” Tehát még ezt is el akarja ön tagadni? Ej uram, uram, Vahud uram, bizony az már csak nem szép dolog, ha szerkesztő nem tudja, mi közöltetett lapjában. Vagy azért mondja ezt, mivel kedves Petőfije v. Petrovicsa nem merte egyenesen nevemet kitenni, de kigyóként lappangva akart sérteni? Végre még azt is el fogja ön akarni hitetni közönségével, hogy ön sem tartott P. versei bírálójának, holott pedig ott is kotyogott róla, hol az legkisebb öszefüggésben sem állott. Ha már az ember annyira le akar aljasulni, hogy hazugságra vetemedik, akkor legalább legyen következetes, és el ne feledje ama szabályt: mendacem oportet esse memorem. Hát a Petőfi sületlen elménetségére mit feleljek? Ollyan lesz az, mellyel a megszorult bűnös, midőn már látja, hogy nincs menekvésre mód, kínjában akarja még magát hasztalanul védelmezni. Hiszen nem említve azt, hogy sokkal előbb láttam nyomva nevemet, mint a szavakkal hősködő segédszerkesztő, ki nem egyszer tudakozta tőlem mikép intézze a dolgot, hogy csak egy verse közöltessék valamellyik hírlapban; nem említve — mondom — ezt, csak azt súgom meg az elménet úrnak, hogy ha nevemet nyomva szeretném látni, és ebbe olly szerelmes volnék, mint bizonyos szerkesztő hivatali apróbb bútorok, akkor azt eddig több ízben láthattam volna, mint ő maga, mert dolgozataimat nem közöltetném álnévvel. No, de ki tehet róla, hogy ez némelly főbe bele nem tud férni ? Lásd, nyájas olvasó, illy emberek vannak irodalmunk hősei közt, kikről a leplet egyszer már szükséges volt lerántani, nehogy alatta még tovább is űzzék csalárd játékukat. írjon valaki jót vagy roszat, az nekik mindegy, csak esküdjék az ő zászlójukhoz, csak legyen elég aljas hiúságoknak hízelegni, érdemeiket magasztalni, vélt elleneiket, habár a legnagyobb tiszteletben álló férfiak volnának is, sárral dobálni és ők fölfogadják sanctuáriumokba. Ellenkező esetben, ha hibáikat felfedezöd, akkor bizonyos lehetsz, hogy minden eszközt — a legaljabbat is — megragadják boszárok tölthetésére, és nincs szitok, mellyel az illy vakmerőt illetni nem rettegnének. Végre ha olly gyöngédtelen akarnék lenni, miilyen gyöngédtelenséget magam iránt a Pesti Divatlap kapufájától búcsút vett Petrovics Sándortól tapasztalni kénytelen valék, akkor magányviszonyaink köréből én is nem egy adattal tudnék neki kedveskedni. De erre nézve, utasítom őt egyedül öntudata szavára, melly — úgy hiszem — még végképen el nem tompult keblében, és ha csak ez nem fogja őt háborgatni, meggyőződhetik, hogy én bizony soha sem fogom. Reményem, mind a P. Divatlap szerkesztője, mind Petőfi meg fognak elégedni az eddigi vitákkal. Én nem egykönnyen adok okot felélesztésére vagy folytatására; ha azonban újólag bántatni fogok, akkor ismét megmutatom önöknek, hogy az én kardom sem fűzfa. Isten velünk. Szeberényi. Aránlat a bolti segédek magyarosítása iránt. Köztudomású dolog, hogy Pesten a nagyobb kereskedői boltokban, és majdnem minden könyvárusoknál az ott levő segédek között alig talál az ember egyre, kettőre, ki magyarul tudna beszélni , sőt a legtöbb nem is érti a magyar szót. Ennek okát kutatva, azt a következő kettőben találtam.) Ezen, többnyire külföldi urak, kicsinlésből nem tartják a magyar nyelvet arra méltónak, hogy azt megtanulnák. Ez nem simpla ráfogás, mert nekem többször volt alkalmam erről tökéletesen és tisztán meggyőződhetni. Pedig az illy cselekedet nemcsak sértőiszteletlenség, hanem valódi bűn a hon iránt, mellynek nedveiből élődnek, és melly iránt hálaérzetből is kötelességök volna, mindenek előtt annak nyelvét megismerni és tudni. 2) Mi magunk is ápolgatjuk mindeddig ezen egyének hanyagságát az által, hogy illyes boltokba lépve (tudván perse, hogy többnyire németek) a segédektől német ajkon — bármilly akadozva is — kérjük a vásárlandó tárgyakat és ugyanazon nyelven alkudozunk is velök, így hát ezen emberek, tudva azt, hogy csaknem minden műveit magyar tudja nyelvöket, sőt beszéli is, mint azt naponta tapasztalják, annál kevesebb gondot fordítanak a magyar nyelvre, melly illyeténképen részükről csaknem egészen nélkülözhető. Úgy hiszem , ezen tényeket nincs szükség okokkal támogatni, midőn azokról mindennap meggyőződhetünk. — Mielőtt tovább mennék, még azon hitre szeretném, a lassan kérve, a kegyes olvasót birni, mikép győződjék meg, hogy én nem gyűlölségből a németek iránt irom e czikket, ez nevetséges gyöngeség volna tőlem , én jobban tisztelem és szeretem a német nyelvet mint száz közülök mindössze a magyart. Én csak hazafias kötelességet vélek betölteni, midőn egy országos törvény végrehajtásához járulni parányi erőm szerint is igyekszem. — Csekély ajánlatom tehát az volna, hogy — egyetértve mindnyájan — ha valamelly boltba belépünk, magyar szóval kezdjük avásárt. Ha tudják a magyar nyelvet, szépecskén beszélgetünk velük, hogy legyen gyakorlatuk, sőt alkudozni is csak azért fogunk hosszan, mivel sokáig szeretjük a a magyar szót idegen ajkakból hallani. Ha pedig nem tudnak magyarul, anélkül, hogy ingerkednénk vagy heveskednénk, de mégis észrevétetni hagyva kedvetlenségünket, szépen ott hagyjuk őket, s más boltba megyünk. Igen szépen kérném, hogy ajánlatom elfogadása esetében a kivitelben ezen emberekkel ne éreztessék durva módon, különben szent czélunkat, mert ezáltal csak igerültséget és még nagyobb antipathiát idézhetnének elő. — Nem akarom ugyan azt hinni, hogy ezen mód által egyszerre megmagyarosíthatni a bolti segédeket, de legalább az első ösztönt meg lehetne vele adni és egy utat törni egy, eddig élő meglehetősen parlag mezőn. Kérem a többi szerkesztő és az újdonságíró urakat is, hogy lehető legnagyobb terjesztése kedvéért a jónak — ha ugyan jónak, találtatik — vennék föl ők is ez ajánlatot erősen olvasott és méltánylott lapjaikba. Sőt a pesti német lapok t. szerkesztőit különösen bátorkodnám e czikkecske lefordítására és közlésére fölhívni, ezáltal megmutatnák, ha valóban olly szent-e előttük a haza jó ügye, mellyért buzgólkodni mindenkor ígérkeznek. Ha parancsolnák, én magam is szívesen átvállalom a fordítás csekély fáradságát. Egy magyar Pozsonyban. Alapitl és szerkeszti Orosz József. —■ Nyomtatja Schmid Antal