Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-04-22 / 32. szám

nek vagy épen semmi, vagy pedig csupán azon ellenvetéseit juttat­juk a közönség elébe, mellyekre válaszolhatunk. Egy ideig hiszen csak sikerülend az olvasókat mystificálni, de végre megnyílnak szemeik, és át kell látniok, mi kevés tisztelettel viseltetik irántuk az olly szerkesztő, ki a hozzá érkezett czikkeket vagy elnyomja, vagy­­lesűri csavarja, hogy egészen más jő ki belőlük, mint a­mi szán­­­­dékoltatott. „Petőfi nem nyilvánítá azt, hogy Sz. ur volna verseinek hirnö­­ki bírálója stb.” Tehát még ezt is el akarja ön tagadni? Ej uram, uram, Vahud uram, bizony az már csak nem szép dolog, ha szer­kesztő nem tudja, mi közöltetett lapjában. Vagy azért mondja ezt, mivel kedves Petőfije v. Petrovicsa nem merte egyenesen neve­met kitenni, de kigyóként lappangva akart sérteni? Végre még azt is el fogja ön akarni hitetni közönségével, hogy ön sem tartott P. versei bírálójának, holott pedig ott is kotyogott róla, hol az leg­kisebb öszefü­ggésben sem állott. Ha már az ember annyira le akar aljasulni, hogy hazugságra vetemedik, akkor legalább legyen kö­vetkezetes, és el ne feledje ama szabályt: mendacem oportet esse memorem. Hát a Petőfi sületlen elménetségére mit feleljek? Ollyan lesz az, mellyel a megszorult bűnös, midőn már látja, hogy nincs me­nekvésre mód, kínjában akarja még magát hasztalanul védelmezni. Hiszen nem említve azt, hogy sokkal előbb láttam nyomva nevemet, mint a szavakkal hősködő segédszerkesztő, ki nem egyszer tuda­kozta tőlem mikép intézze a dolgot, hogy csak egy verse közöltes­sék valamellyik hírlapban; nem említve — mondom — ezt, csak azt súgom meg az elménet úrnak, hogy ha nevemet nyomva sze­retném látni, és ebbe olly szerelmes volnék, mint bizonyos szer­kesztő hivatali apróbb bútorok, akkor azt eddig több ízben láthat­tam volna, mint ő maga, mert dolgozataimat nem közöltetném ál­névvel. No, de ki tehet róla, hogy ez némelly főbe bele nem tud férni ? Lásd, nyájas olvasó, illy emberek vannak irodalmunk hősei közt, kikről a leplet egyszer már szükséges volt lerántani, nehogy alatta még tovább is űzzék csalárd játékukat. írjon valaki jót vagy roszat, az nekik mindegy, csak esküdjék az ő zászlójukhoz, csak le­gyen elég aljas hiúságoknak hízelegni, érdemeiket magasztalni, vélt elleneiket, habár a legnagyobb tiszteletben álló férfiak volná­nak is, sárral dobálni és ők fölfogadják sanctuáriumokba. Ellen­kező esetben, ha hibáikat felfedezöd, akkor bizonyos lehetsz, hogy minden eszközt — a legaljabbat is — megragadják boszárok tölt­­hetésére, és nincs szitok, mellyel az illy vakmerőt illetni nem ret­tegnének. Végre ha olly gyöngédtelen akarnék lenni, miilyen gyöngéd­­telenséget magam iránt a Pesti Divatlap kapufájától búcsút vett Petrovics Sándortól tapasztalni kénytelen valék, akkor magány­viszonyaink köréből én is nem egy adattal tudnék neki kedvesked­ni. De erre nézve, utasítom őt egyedül öntudata szavára, melly — úgy hiszem — még végképen el nem tompult keblében, és ha csak ez nem fogja őt háborgatni, meggyőződhetik, hogy én bizony soha sem fogom. Remény­em, mind a P. Divatlap szerkesztője, mind Petőfi meg fognak elégedni az eddigi vitákkal. Én nem egykönnyen adok okot felélesztésére vagy folytatására; ha azonban újólag bán­tatni fogok, akkor ismét megmutatom önöknek, hogy az én kardom sem fűzfa. Isten velünk. Szeberényi. Arán­lat a bolti segédek magyarosítása iránt. Köztudomású dolog, hogy Pesten a nagyobb kereskedői bol­tokban, és majdnem minden könyvárusoknál az ott levő segédek között alig talál az ember egyre, kettőre, ki magyarul tudna be­szélni , sőt a legtöbb nem is érti a magyar szót. Ennek okát ku­tatva, azt a következő kettőben találtam.­­) Ezen, többnyire kül­földi urak, kicsinlésből nem tartják a magyar nyelvet arra méltónak, hogy azt megtanulnák. Ez nem simpla ráfogás, mert nekem több­ször volt alkalmam erről tökéletesen és tisztán meggyőződhetni. Pedig az illy cselekedet nemcsak sértő­iszteletlenség, hanem va­lódi bűn a hon iránt, mellynek nedveiből élődnek, és melly iránt hálaérzetből is kötelességök volna, mindenek előtt annak nyelvét megismerni és tudni. 2) Mi magunk is ápolgatjuk mindeddig ezen egyének hanyagságát az által, hogy illyes boltokba lépve (tudván perse, hogy többnyire németek) a segédektől német ajkon — bár­milly akadozva is — kérjük a vásárlandó tárgyakat és ugyanazon nyelven alkudozunk is velök, így hát ezen emberek, tudva azt, hogy csaknem minden műveit magyar tudja nyelvöket, sőt beszéli is, mint azt naponta tapasztalják, annál kevesebb gondot fordítanak a magyar nyelvre, melly illyeténképen részükről csaknem egészen nélkülözhető. Úgy hiszem , ezen tényeket nincs szükség okokkal támogatni, midőn azokról mindennap meggyőződhetünk. — Mielőtt tovább mennék, még azon hitre szeretném, a lassan kérve, a kegyes olvasót birni, mikép győződjék meg, hogy én nem gyűlölségből a németek iránt irom e czikket, ez nevetséges gyöngeség volna tő­lem , én jobban tisztelem és szeretem a német nyelvet mint száz közülök mindössze a magyart. Én csak hazafias kötelességet vélek betölteni, midőn egy országos törvény végrehajtásához járulni pa­rányi erőm szerint is igyekszem. — Csekély ajánlatom tehát az volna, hogy — egyetértve mindnyájan — ha valamelly boltba be­lépünk, magyar szóval kezdjük a­­vásárt. Ha tudják a magyar nyel­vet, szépecskén beszélgetünk velük, hogy legyen gyakorlatuk, sőt alkudozni is csak azért fogunk hosszan, mivel sokáig szeretjük a a magyar szót idegen ajkakból hallani. Ha pedig nem tudnak ma­gyarul, a­nélkül, hogy ingerkednénk vagy heveskednénk, de mégis észrevétetni hagyva kedvetlenségünket, szépen ott hagyjuk őket, s más boltba megyünk. Igen szépen kérném, hogy ajánlatom elfo­gadása esetében a kivitelben ezen emberekkel ne éreztessék durva módon, különben szent czélunkat, mert ezáltal csak igerültséget és még nagyobb antipathiát idézhetnének elő. —­ Nem akarom ugyan azt hinni, hogy ezen mód által egyszerre meg­­magyarosíthatni a bolti segédeket, de legalább az első ösztönt meg lehetne vele adni és egy utat törni egy, eddig élő meglehetősen parlag mezőn. Kérem a többi szerkesztő és az újdonságíró urakat is, hogy lehető legnagyobb terjesztése kedvéért a jónak — ha ugyan jónak, találtatik — vennék föl ők is ez ajánlatot erősen olvasott és mél­­tánylott lapjaikba. Sőt a pesti német lapok t. szerkesztőit különö­sen bátorkodnám e czikkecske lefordítására és közlésére fölhívni, ezáltal megmutatnák, ha valóban olly szent-e előttük a haza jó ügye, mellyért buzgólkodni mindenkor ígérkeznek. Ha parancsol­nák, én magam is szívesen átvállalom a fordítás csekély fáradságát. Egy magyar Pozsonyban. Alapitl és szerkeszti Orosz József. —■ Nyomtatja Schmid Antal

Next