Szép Szó 6. kötet (Budapest, 1938)

21. szám - Megemlékezések - Móricz Zsigmond: Nagyon fáj

Móricz Zsigmond: Nagyon fáj zsúfolva parasztfogason paraszt holmikkal s mind úgy sírt, amint meglátott, minden tárgy felém kiáltott: foglyok vagyunk, nem adnak enni, itt kell szégyenkeznünk. Nem mertem köztük mozogni, mennyi hamisság, orv, ra­vasz olcsó vásár. Modern fotelek felett zöld bütykösök tucattal, téve, rakva, aggatva a legtúlzóbb képek mellé a legrégiebb kusztora metszet: faragott pásztorbot, mezején juhok, lovak és angyalok sétálnak édes esetlenségben, mert nem lelik helyü­ket a vakító csillár alatt. Rózsává faragott sótartó meisseni porcellántányérok közt, francia ételek párájába borulva ült egy hosszúnyakú, szégyenkezve vakmerő pillantású fiatal, zúzott bajszú idegen s azt kérdi: — Mit gondol, Zsiga bátyám, hol születtem én? Ránéztem. Éppen az napokban olvastam, hogy Makón született. Furcsállottam, hol szed valaki Makón ilyen penetráns szociális hagymaszagot? Nagyot nevetett. Soká, kétszer is kezdte a nevetést s oly édesen gyerek lett s belepirult: — A Ferencvárosban születtem. Mulatott meglepetésemben. Mohó túlzással: — A Haller-mozgóban volt takarítónő az édesanyám, ott ült a pénztárban az egyik nővérem, cukroslány volt a másik nővérem, én pedig vizet árultam. Olyan recézett hangja volt, mint a mutáló kamasznak s ahogy rám nevetett, apró fogai külön nevetgéltek sárgás neve­tős bajsza alatt, a konkorú szőrszálak ráborultak piros egész­séges ajkára, mint parti fűz a patakra s csillogva nevettek. Néztem s csak néztem: mi a fene, ez az ügyvéd nemcsak őstehetségű parasztvackokat gyűjt, hanem francstadtler költő­ket is? De mindenki rohamot intézett ellenem, férj, feleség, gyermek s a költő kiesett minden nevetésével és belehullott a témák fergetegében a vakfolt alá, mint a falon a parasztikus hulladékok. A költő nem birta a versenyt a forgószéllel, visszamaradt, tányérja felett, levespárába homályosultan. — Mióta van itt, József Attila?

Next