TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK - Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének folyóirata 1979
1979 / 4. szám - Tanulmányok - ifj. Marosán György: A tőkés társadalom fejlődésének "szocioritmusai"
elhárultak a tőkés termelési viszonyok fejlődésének akadályai. Ennek hatására beindult az ipari forradalom második hulláma. A kapitalizmusnak a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben bekövetkező látványos fellendülése azonban az 1870-es évek elején megtörik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a második Kondratyev-ciklus felfelé ívelő szakasza véget ér. Az 1873-75-ös túltermelési válságot - korszakot lezáró és új korszakot nyitó jelentőségét tekintve - a legtöbben az 1929-33-as világválsághoz hasonlítják. Ezt alátámasztja az a tény, hogy az 1873-1896-os időszak mint a „különös és sok tekintetben példátlan zűrzavar és válság kora" vonult be a gazdaságtörténetbe.15 E válságperiódus kirobbanásának mélyebb oka, nem kitérve most sok egyedi és véletlen tényezőre, abban keresendő, hogy a szabadversenyes kapitalizmus az 1870-es években éri el fejlődésének csúcspontját. A termelőerők adott szintjén a fejlődés már „határaihoz" érkezett. A szabadversenyes kapitalizmusnak megfelelő termelési viszonyok, illetve a gazdasági folyamatok szabályozásának ebből következő mechanizmusai már nem biztosították az újratermelés zavartalanságát. Minthogy az adott társadalmi viszonyok között elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom tudatosan alkalmazkodjék a változásokhoz, válságperiódus következett be. Az egymást követő gazdasági visszaesések során a gazdasági folyamatok feltétel- és intézményrendszerei fokozatosan átrendeződtek. A gazdasági struktúra átrendeződésének középpontjában a monopóliumok kialakulása állt.16 A szabadversenyes kapitalizmus csúcspontját követő válságperiódussal egyidőben, ennek hatására, egy sajátos „monopolizálódási" folyamat indult el. A monopóliumok jelentősen befolyásolták működési feltételeiket (a nyersanyag- és késztermék piacot, az árakat, a technológia színvonalát). Az üzemen belül a tervszerűség magas szintjét valósították meg. A tudomány alkalmazásával és a technika fejlesztésével a termelés műszaki színvonalát jelentősen emelték. Mindez még fokozta a termelés centralizációját és koncentrációját. A monopolizálási folyamat így egyre gyorsult és ez a termelők közötti viszonyok módosulásához vezetett. A termelőerők és termelési viszonyok ilyen átalakulása jelentősen megváltoztatta a társadalmi újratermelés feltételeit. A monopóliumok létrejöttével szoros kapcsolat alakult ki a világ különböző pontjai között. A monopóliumok sohasem látott mértékben terjesztették ki a termelés társadalmasodottságát. Ugrásszerűen megnőtt az egyes monopóliumok nyersanyag és „szabadpiac" iránti igénye. Ezért a monopóliumok számára szükségszerűvé vált, hogy szinte sajátjukként gazdálkodhassanak más nemzetek erőforrásaival. A monopóliumok tehát az „erő arányában" felosztották maguk között a földet és a „későn jövők" harcba indultak a világ gazdasági újrafelosztásáért.17 A monopoltőke azt tette államának elsőrendű feladatává, hogy újabb és újabb gyarmatokat szerezzen, és ha gazdaságilag nem lehetséges, akkor katonailag biztosítsa a monopóliumok gazdasági uralmát más területek felett. Az újratermelés feltételeinek megváltoztatása tehát maga után vonta a világgazdaság kialakulása óta lényegében változatlan politikai és gazdasági „mechanizmusok" módosulását.18 A XIX. század második fele tehát ismét mint a világgazdaságban végbemenő „korszakváltás" jellemezhető: a tőkés társadalom fejlődésében új szakasz, az imperializmus szakasza kezdődött.