TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK - Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének folyóirata 1986
1986 / 2. szám - Értékek és értékproblémák a szocializmusban (Nézetek, álláspontok) - Hankiss Elemér: A magyar társadalom értékrendjének felemás modernizációja
zák a modernizáció irányába (Hatékony, Törekvő, Önálló, Felelősségteljes, Önérzet, Önfegyelem, Szabadság, Belső harmónia, Bölcsesség). Vagyis túlnyomó többségükben olyan értékek, amelyek a weberi vállalkozói-piaci célracionalitás világában nélkülözhetetlenek. A magyar társadalom egymást követő generációit viszont, ezzel szemben elsősorban nem ennek az individualizmusnak, hanem valamiféle társadalmiságnak, a társadalomhoz kötődésnek, a társadalom által való elfogadottság igényének az értékei húzzák a modernizáció irányába: a Társadalmi megbecsülés, a Hasznosság tudata, a Fegyelmezett, a Haza biztonsága, az Egyenlőség, a Béke, a Felelősségteljes - és így tovább. Az Engedelmes is nagyobb szerepet játszik nálunk a társadalom értéktudatában, mint Amerikában. Nem az individuumhoz, hanem a társadalomhoz, a társadalom kohézióját biztosító eszmékhez és normákhoz kötődnek tehát itt, a kelet-európai tervracionalizmus világában a modernizációs folyamat domináns értékei. E társadalmakon belül a modernizációs folyamat azokban a vezető és főképp értelmiségi rétegekben fut a legmesszebb, amelyek tudatában az intellektuális értékek dominálnak (Értelmes, Logikus, Alkotószellemű), vagyis olyan értékek, amelyek a társadalmi fejlődés elvont-racionális-tudományos megtervezésénél nélkülözhetetlenek. És nem a hatékony cselekvésnek imént említett értékei, amelyek a nyugat-európai típusú társadalomban zálogai az érvényesülésnek. II. Küzdelmek, kísérletek, változások A központosított tervracionalizmus lendülete nálunk már az ötvenes évek elején megtorpant. Már 1953-ban lazítani kellett e stratégia szigorán, már akkor fölmerült, hogy be kell emelni a rendszerbe a weberi modernizációs folyamat bizonyos elemeit, s bár a terminológia abban a kontextusban természetesen teljesen más volt, az azóta eltelt három évtized vajúdásai és küzdelmei jól leírhatók úgy, mint a két modernizációs folyamat összecsapásainak, illetve összeegyeztetési kísérleteinek sorozata. Ezek a küzdelmek és integrációs kísérletek az idők folyamán egyre hevesebbekké, illetve sürgősebbé váltak. Mert az erőforrások említett totális kisajátítása, koncentrálása és tervszerű felhasználása előbb, az extenzív fejlesztés éveiben látványos sikerekhez vezetett, de korlátai és hátulütői már az ötvenes években egyre nyilvánvalóbbakká váltak. Mert kiderült, hogy az ország valamennyi gazdasági folyamatának a központból irányított, tervszerű és racionális irányítása lehetetlen, s e központi racionalitás erőltetése a gazdasági struktúra megmerevedéséhez, a gazdasági fejlődés lelassulásához, az anyagi erőforrások nagymérvű elpazarlásához vezet. És kiderült az, hogy még nagyobb a veszteség az emberi erőforrások terén. Mert a központi irányítás, mint mondottuk, megpróbálta ezeket is maradéktalanul „államosítani", kizárólag a központilag előírt tervek teljesítésére kényszeríteni. Az emberi erőforrások azonban egyre inkább elrejtőzködtek, egyre erősödött a teljesítmény-visszatartás, lazult a munkafegyelem, terjedt az úgynevezett maszekolás, a munkaerő, ahol csak tehette, igyekezett kiszökni a központi bürokrácia kontrollja alól. A hatvanas években már sokak előtt, elsősorban a gazdasági szakemberek előtt nyilvánvalóvá vált „az állam kifulladása". Az, hogy a mindent központosító államhatalom képtelen továbbra is biztosítani az ország gazdasági fejlődését. Va-