Tér és forma, 1928 (1. évfolyam)

I. évfolyam, 6. szám - dr. Bierbauer Virgil: Az újjáépítendő Nemzeti Színház. Tőry és Pogány tervei

császárságban, mint pedig a középkori váro­soknak fejedelmi székhellyé alakulása után — a színházat a fejedelmi gondolat eszközévé teszik. Az áhítatos görög tragédiákat, a démo­nikus satyrjátékokat a panem et circenses szel­lemében rendezett trágár komédiák követik. — a nép lelkéből született keresztény misztérium játékok, a Globe theatre óriásának népies és mégis mélységesen emberi színjátékoknak he­lyét az udvari színjátékok foglalták el, amelyek ugyan nem egy múlhatatlan értékkel is gazdagítot­ták a világot, de lényegükben a szórakozást, a pompakifejtést szolgálták s nem az Ember isteni tragédiáját! S a színház építőművészet — mit tehetett volna mást ? — ezen kulturális változásokat lépésről-lépésre követe, kifejezte. Anélkül, hogy a részletekre kitérnénk, pár állomást jelölünk meg a dolgok ismerői számára. Itt van a görög színház, ahol az amfiteatrális nézőtér körül az orchestrát s az alacsony színpadépület felett elnéz a haza szent földjére, amelynek mélysé­ges legendái elevenednek meg a színpadon: Oedipus, az Afroditák, Elektra és Antigone ne­mes alakjai szenvednek és viaskodnak a Vég­zettel. Következik a római színház : az orchestra a császári udvar és az állami méltóságok ülő­helyévé változott, a színpadot a világtól elvágja egy magas palotahomlokzat, s ezelőtt a köz­napi komédiák viháncoló mókái, trágárságai peregnek le. A zegzugos középkori város festői terén ácsolt színpadon népies szereplők a ma­guk életének mélyen átérzett metafizikai tartal­mait játsszák meg, beleszőve a köznap nem egyszer drasztikus nevetését, — a színház nem­sokára a palotába vonul, ahol a hivatottak és kiválasztottak gálája előtt a számukra terem­tett pompázatos, csillogó keretben, aranytól csillogó kalitkában, csacsogó dámák, udvarló gavallérok zsongása közepette zúg a dráma, a fejedelmi élet antik öltözékbe rejtett dicsőítése és magasztalása : Racine és Corneille... Így mu­tatja a történelem a nagy ellentétpárt: a nem­zet, a nép, a széles emberi rétegek színháza, — a kevesek, a kiválasztottak színháza. — A köznapba szórt ritka ünnepek, az eszményhez emelkedés mély ragyogású órái és a világ ha­talmasai ragyogásának, rangos öntudatának fi­togtatása a nézőtéren és a színpadon. .. A XVIII. század vérvörös alkonya, az euró­pai civilizáció és kultúra fejlődése megteremti a nemzet gondolatát, s szinte egyidejűleg, el­kerülhetetlenül, törvényszerűen kiérleli a Nem­zeti Színházat. A francia Konvent legviharosabb esztende­jében, 1793-ban hónapokon át foglalkozik ezzel a kérdéssel. A közoktatási alaptörvénynek IV. fejezetében kimondja, hogy a nemzeti nevelés legfelsőbb fokozatát a Nemzeti Színház alkotja. Chenier november 5-én lángoló beszédében szól a Nemzeti Színház jelentőségéről: „Ha az erkölcsi nevelésről van szó, az első, ami eszembe jut a nemzeti játékszín. Ott kell a képzeletnek kimeríthetetlen kincseit feltárnia, ott kell a pol­gárban a szabadság eszményeit felkelteni, ott kell felébreszteni a barátság és hazafiság érzé­sét­ • • " A nagy idealista, Anacharsis Cloots egy írásában kikel az erkölcsrontó komédiás szín­házak ellen s kérdi, minek tartson el a 30 mil­liós francia nemzet olyan színházakat, mely a nemzet nagy részéhez nem akar szólani ••• 1794 március 10-én a Konvent elrendeli, hogy a Theatre Francais homlokzatára írassék fel : Theatre de peuple — a Nép­színháza. Intéz­kedés intézkedést követ, hogy megteremtsék a Nemzeti Színház anyagi és erkölcsi alapjait, hogy megszerezzék azokat a színműveket, ame­lyek a nemzetéi, a nemzet gondolatvilágának szolgálatában állanak. S ez a mozgalom, ez az új — és ősrégi gondolat csakhamar átszárnyal Franciaország határain, bejárja Európát, évek, nem, hónapok alatt eléri hazánkat is , s a színészek, a sze­gény koldus vándorszínészek mindenütt a nem­zet napszámosaiként, a nemzeti gondolat hő­seiként fogadtatnak, a költők a nemzeti tragé­diákban látják legnagyobbszabású feladataikat: Schiller és az öröknagyságu Katona József az apostolok. S a megszülető nemzeti dráma ke­resi a nemzeti játékszint ! S az érdekes, a ma­gunk részére nagyon fontos az, hogy míg kül­földön csak lassan nyílnak meg a színházak az új drámának, csak lassan alakulnak át Nem­zeti Színházakká — német színházak például száz év alatt tették meg az utat, melynek ál­lomásai : Hof-Theater, Hof- und Staatstheater, National-Theater — addig az udvartól elha­gyatott magyarság a saját fiainak erejéből, her­ceg és gróf, polgár és pór adományaiból te­remti meg a saját Nemzeti Színházát alig negyvenéves színművészete számára, azt a szerény hajlékot, amely annyi nagy nemzeti fellángolásnak volt tanúja. És úgy tetszik módfelett tanulságos e régi ház építészeti formáit végig­gondolni, meg­figyelni viszonyát a színházépítés utolsó száz­éves fejlődéséhez. Zitterbarth Mátyás kora tra­dícióiból kinőtt színházat adott a nemzetnek: egy olyan színházat, amely az udvari színhá­zak typusának leszármazottja. Ez csak termé­szetes. S most nézzük meg ezt a (színház) formát közelebbről. Ezek az olasz-francia tupulou színházak az udvari szükségletek számára épültek. Szükség volt mindenekelőtt a centrálisan elhelyezett fejedelmi páholyokra, ahol az uralkodó díszes kíséretével helyet foglalhatott, s szükség volt minél több egymás mellett és egymás felett elhe­lyezett páholyra, az udvar nagyszámú hozzá­tartozói számára. Ezek félkörívben helyezked­tek el a királyi páholytól jobbra és balra — egészen a proscenium páholyig, ahol a fejede­lem kevésbé ünnepélyes alkalmakkor jelent meg. Az így körülölelt földszinten helyezked­hetett el az udvari ranglistán kívüli polgárság. A páholyok közül természetszerűleg csak ke­vés kerülhetett a színpaddal szemközt, s nem egy annak szinte hátat fordított, így sok pá­holyból bizony csak ferdén, egyesekből nem egyszer alig lehetett odapillantani. Ez azonban nem volt baj,­­ sokkal nagyobb baj lett volna e páholyok hiánya , mert hiszen akkor egyesek nem kaptak volna helyet. —­s fontosabb volt jelen lenni, mint látni a színpad esetén

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék