Tarsadalmi Szemle – 1982.
6. szám - Eckhardt Sándor: Tudomány és köztudat a rák elleni küzdelemben
32 DR. ECKHARDT SÁNDOR A daganatokról szerzett tapasztalatok is visszatükröződnek az egyes ember tudatában. Aligha tévedünk, ha e tényezőnek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint bármilyen ismeretterjesztésnek. Mivel a rák morbiditása magas, minden egyén családjában, közvetlen környezetében vagy munkahelyén találkozik számos daganatos beteggel. Említettük, hogy a rák elhúzódó lefolyású betegség. A rákos beteg köztünk és velünk él, jelenléte hat ránk, és a bonyolult kölcsönhatások szövevényes rendszere alakul ki, amelyben az egészséges és a beteg egyén kölcsönösen formálja egymás magatartását. A rákos beteg többnyire depressziós, azzá teszi szenvedése, bizonytalan jövője és gyakran nehéz anyagi helyzete. Nem ritkán csonkító műtéten esik át, és utókezelése is számos mellékhatással jár. A legtöbb daganatos beteg — még gyógyult állapotban is — csökkent értékűnek érzi magát, akár munkahelyén, akár a szexuális életben. Ebből következik, hogy szégyenli és megpróbálja elhallgatni betegségét. Mi a következmény? Az elvesztett betegekről mindenki tud, róluk gyászjelentés készül, a gyógyultak hallgatnak, róluk legtöbbször nem tudunk. A kép tehát az átlagember tudatában nagyon is fekete: legjobb hallgatni róla, elhessegetni a gondolatot, hogy egyszer ránk is sor kerülhet, mi is megbetegedhetünk. Éppen ezért belemegyünk a játékba. „Elfelejtjük" a rákos betegséget. Nem vesszük tudomásul a környezetünkben levő daganatos beteget, legfeljebb a háta mögött sajnáljuk, és siránkozunk nehéz sorsa felett. A daganatos beteg körül kialakult negatív hangulatot fokozza az egészségügyi dolgozók viselkedése is, akik kevés kivétellel pesszimista, sőt egyes esetekben nihilista magatartást tanúsítanak. Ez tovább rontja a laikusok reális véleményformálását, és felveti azt a követelményt, hogy a medikus- és a nővéroktatás kiemelten foglalkozzon e kérdéssel. Ebből fakadó régi dilemma az is, hogy megmondja-e az orvos az igazat a betegnek. Olyan kérdés ez, amelyre tíz megkérdezett orvos tíz különböző választ ad. E cikk írója úgy véli, hogy ezt minden beteg esetében egyedileg kell elbírálni. Van olyan helyzet, amelyben az igazat nem szabad elhallgatni, a betegnek fel kell tárni a diagnózist, hogy tudja, milyen tét forog kockán, ha valamelyik kezelést visszautasítaná. Ezzel egyidejűleg meg kell jósolni a kezelés időtartamát, a várható szövődményeket is, és végcélként a gyógyulást kell megjelölni. A gyenge idegzetű, rossz teherbírású egyénnel viszont elég indirekte éreztetni, hogy súlyos helyzetben van. Csak egyet nem szabad tenni: perspektíva nélkül hagyni a beteget. Ha ezt tesszük, menthetetlenül áldozata lesz valamilyen hatástalan, esetleg ártalmas „csodaszernek". Erre a világon mindenütt bőven adódik lehetőség. Egyik-másik „csodaszernek" azonban az a negatív hatása lehet, hogy elvonja a betegeket a hatékony kezeléstől. A daganatos beteg rendszerint magányosnak érzi magát. Mivel különleges részvét, szánalom vagy félelem (gyerekek esetében a szülők részéről pánik!) veszi körül, még kevésbé tudja objektíven értékelni helyzetét. Fontos tehát, hogy az orvos, a nővér és mindenki, aki daganatos beteggel foglalkozik, fogja a kezét és pozitív irányba vezesse gondolatait. Ez különösen sikeresnek bizonyult gyermekek esetében, ahol a szülőkkel együtt végzett csoportpszichotherápia rendszerint eredményre vezetett. A daganatos betegekkel kapcsolatos társadalmi kérdések egyik sarkalatos problémája az orvosi titoktartási kötelezettség helytelen értelmezése. A több csatornán át történő diagnózisközlés sokszor ellentmondásba keveri az orvost, a társadalombiztosítási szerveket és a beteget. Ez a helyzet felesleges viták, zavarok és néha ártalmas pletykák forrása is lehet, különösen akkor, ha fontosabb közéleti személyiségről van szó. Éppen ezért meg kell követelni az egységes adatszolgáltatást és az orvosi titoktartást. Továbbá: nagyon fontos annak hangsúlyozása is, hogy a rák előtti állapotban