Tarsadalmi Szemle – 1982.
6. szám - Eckhardt Sándor: Tudomány és köztudat a rák elleni küzdelemben
TUDOMÁNY ÉS KÖZTUDAT A RÁK ELLENI KÜZDELEMBEN 33 vagy korai rákban kiemelt, időben kezelt és meggyógyult betegek igen-igen sokan vannak. Szavuk mégis kevéssé hallható. Pedig éppen ők azok, akik saját tapasztalatukra hivatkozva a „pozitív" példát jelenthetnek környezetük számára. Közülük azonban sajnos sokan nem hiszik el, hogy meggyógyultak. Magatartásuk a hipochondria vagy a daganatos betegség ignorálása irányába tolódik el. Az előbbi esetben a környezet szánakozva figyeli, hogy a beteg „kikészült idegileg", az utóbbiról viszont, minthogy a beteg sem beszél róla — rendszerint nem is tud. A betegeknek ez a csoportja tehát tovább torzítja a rákról kialakult képet az egyes ember tudatában. Van a betegeknek egy másik csoportja is, olyanok, akiknek betegségtudatához önvád is társul. Az ilyen beteg keresi magában a hibát, hogy miért nem vette időben észre daganatos betegségét, sőt annak kialakulásáért is önmagát teszi felelőssé. E betegek is — okkal vagy ok nélkül — szaporítják a rákról torzult felfogást vallók táborát. Még súlyosabb tudati torzuláshoz vezet a csupán tüneti kezelésben részesíthető daganatos betegek hazai helyzete. E probléma nagyságával, az egyénre és a társadalomra rótt szociális és anyagi terheivel talán a legmeghatározóbb a rákbetegségről alkotott felfogás kialakításában. Más és más a fiatal és az idős betegek problémája. Az előbbieket a szülők és a közeli hozzátartozók igyekeznek minden erővel kisajátítani. Értük áldozatokat akarnak hozni, részt akarnak venni megmentésükben, és ennek érdekében a legképtelenebb módszerektől sem riadnak vissza. Az utóbbiakat — s ezek vannak többen — környezetük gyakran tehernek tekinti, máskor elhelyezésük, ápolásuk megoldatlan. Sok köztük az egyedül élő, magányos ember. Nemegyszer éppen betegségük egyik-másik tünete folytán válnak aszociális lénnyé. Személyiségváltozásuk is oly mértékű lehet, hogy még azok a családok sem vállalkoznak ellátásukra, amelyek anyagilag erre képesek. Sokakat visszatart ettől az a tévhit is, hogy a rák fertőző betegség, s ez ellen nem fejtünk ki eléggé hatásos propagandát. Az idős, elesett betegeket leginkább az egészségügyi dolgozókra lehetne bízni, de hiányzik az alapellátásból is az a lehetőség, hogy az ilyen beteg embereket otthon ápolják. Végül, de nem utolsósorban az idős, nyugdíjas beteg ember, ha egyedül marad, anyagilag sincs mindig abban a helyzetben, hogy különleges igényeit és ápolási szükségleteit (például: diéta) otthon kielégíthesse. Ezen az eltartási szerződések rendszere, lakásuk kiárusítása vagy egyéb szükségmegoldás sem segít. Mi történjen hát az évi kb. 6-7 ezer idős, tüneti kezelésre szoruló daganatos beteggel? Olyan kérdés ez, amelyre a helyes választ eddig egyetlen országban sem találták meg. Utókezelő kórházi osztályokon való összegyűjtésük ugyan sok ellátási problémát old meg, de ugyanakkor az odakerülő betegek „varázshegy" hangulata hátralevő idejüket végképp beárnyékolja. Otthontartásuk, ha egyáltalán lehetséges, megfelelő orvosi és nővéri gondozást igényel, amire az egészségügyi ellátás még csak kevés helyen van felkészülve. Aktív kórházi ágyon való ápolásuk (jelenleg az esetek többségében ez történik) elveszi mások elől a gyógyulás lehetőségét, és ezért a kórházak az ilyen betegektől rendszerint szabadulni akarnak, de mert a beteg is érzi, hogy „útban van", még inkább kétségbe esik kilátástalan helyzete láttán. A beteg hozzátartozói éppen ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy az idős családtag a kórházban maradjon, és sokszor fenyegetéstől vagy megvesztegetéstől sem riadnak vissza. A megoldást elsősorban a többszintes, progresszív ellátásban kell keresni. Az idős, szellemileg is leépült beteget, ha otthon nem tartható, valóban utókezelő osztályon kell elhelyezni. Közülük azok, akikben a gyógyulás reménye él, tüneti kezelésben részesülhetnek. A fiatalabb betegek tüneti kezelése és folyamatos ápolása annak a kórházi osztálynak a feladata, ahol a betegséget felismerték