Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1837-09-30 / 78. szám
ritka; tekintsünk t. i. két szomszéd falura, mellyek’ mindkettője ugyanazon egy úrbéri helyzetű, ’s mellyek közül egyik sváb, a’ másik oláh. Mi szüli az itt ollyannyira szembeszökő különséget? — azon miveltség’ foka, mellyen a’ sváb állott, midőn gyakran több mint egy század előtt, honosai közül kiköltözött; mert ő nálunk azóta (mint ezt senki sem fogja tagadni, ki ezen falukat közelebbről, mint az utazó kocsiról, ismeri) csakugyan legkevésbbé sem haladt, ’s általában nem változott. Hátha most, a’ jelenkor’ miveltségével egy porosz falut varázsolhatnánk amaz oláh mellé, v. néhány angol farmert alföldünkre ? »« De térjünk ezen kis varázs merényünktől a’ valósághoz, ’s legyünk igazságosak az utolsó tiz v. tizenkét évnek cselekvő férfiai és a’ nemzetnek ép ítélete iránt. .Jeles törvények a’ már említetteken kívül, a’ többi közt a’ jobbágyi telkek’ haszonvételének szabad vevése és adása, a’ legelő’ elkülönzése, telkek’ összesítése és szabályozása...» az adóssági perekben gyorsabb és biztosabb elégtét, expropriatio, továbbá a’ Dunahajózás’ akadályainak munkában levő elhárítása, gőzhajózás, tudóstársaság, folyóiratok, ’s a’ Literatura’ szembetűnő növekedése, a’........., minden esetre az általános műveltségnek mindannyi előlépése, mellyek a’ földművelésre is több tekintetben jótékony hatással lesznek.—Van a’ nemzeti élet’ fejlődésének még több ága, mellyek ugyan az általános műveltségből mint közös törzsekből származnak, de a’ nemzet’ földművelési fokára különös befolyással vannak, ’s mellyeket, ha erről ítélni akarunk, legalább érinteni szükséges. Én azonban ezen viszonyok közül csak azokat fogom legalább néhány szóval illetni, mellyekre többet kevesbet hatni hatalmunkban áll. (Folytatása következik.) A’ VÁNDOR’ TITKAI. (Folytatás.) Zombor, julius’ 14-én 1837. ígéretemet édes Gizelám ! teljesülve lásd, íme ! írók hozzád homályában is az éjnek. Ismerhetd pályámat az életrablót, melly csak akkor kedves előttem, ha tiszta lelkedhez szólhatok. Hallj tehát valamit rólam ’s kalandimról innen is, míg majd egy boldog órában, talán nyíltabban tárul föl e’ szív neked. Pádé felé ügetteté lovait a’ bocsári sváb, másnapra kelve. Elysium nyilt föl előttünk e’ tájon. Ott, hol ezelőtt még 5 évvel is, harcsák fészkelének a’ kákavidék’ tisztásai között, ’s a’ tarka-bocskorú szerbek, tapogatókkal lesködének a’ potyka-család’ mocsáros birodalma körül, ’s hol magasan ingó lélekvesztő ladikokból zajgatá föl vadász a’ tavak’ zsibongó szárnyasit, most zöld fabársony díszéig, tarka virány mosolyg, búja dohánynövény ’s aranykalászok lengenek. Utunkba néhány dohányszárító pajta esik, ’s tovább némi magaslaton Pádé helysége, Díván György’ birtoka. A’ helység alatt az Aranka-folyó — monda szerint a’ Maros’ hajdani medre , gyönyörű csatornába szorítva, vonja magához a’ lapály’ ingoványit, ’s itt a’ falu mellett a’ Tiszával egyesül. Épen mellette ülék ama’ nagy embernek, ki önelégülve pillantott végig a’ széles rónán, hova az áldást szelíd lelke varázslá, ’s virágzóvá tőn olly tartományt, mellyen évezredek’ hosszú átkai sötétlének.—Most Tiszaszentmiklósra, nádorunk’ birtokába, hajtalánk. A szerbek’ derék egyháza messze vöröslék ki a’ zsinóregyenes utczák közül; ’s csinos canadai nyár lugasok közt vezet az út minden oldalról a’ tágas helységbe. Majd Csóka mezőváros, a’ Marczibányi család’ tulajdona, nyíltmeg szemeinknek egy emelkedettebb házon, kath. nagy templomával’s vegyes-ajkú lakosival; ’s innen balra térve, sieténk a’ Tiszához, ’s jobbról Imretelek magyar kertész-helység bogárhátú rongyos viskójával, a’ Fáraó’ sovány 7 éveire emlékeztete ; midőn jobbról a’ zöldelő erdőcske’ kies alakja felejteté némileg ama’ zordon ’s bizonytalan sorsú pályát, melly a’ bánsági megyékben a’ szegény magyar kertészeknek juta, ’s melly őket, csak egy két helyet véve ki, bizonyos, honunkban is vándorló , barna népcsoporthoz mintegy hasonlóvá alacsonyba. Midőn erről elmélkedém, hintóink a’ csókái tiszai révbe futának. — Egy nádas, roppant terjedelmű mezőváros álla előttünk a’ túlsó parton. Zenta volt az. A’ csordultig megáradt Tisza hömpölyge közöttünk zavart habokkal, ’s dühösen csapkodá azon fákkal benőtt testhalom-szigetet, mellyet balra ama’ hőslelkű szabaudiai herczeg Eugén Ferencz, 1697. sept. 11 én alakíta ozmán csontokból. A’ hol állánk, azon tájon rég egy fahídat nyujtott-keresztűlődik Musztafa török császár a’Tiszán, ’s a’bánsági részre kezdé rettentő sokaságát szállítani zsoldosinak, agyarkodva pillogván által Eugen’ seregére, mellynek fegyverei a’ zentai oldalon villogának. Mintha látnám hazám’ akkori szilárdlelkű hőseit, a’ derék francziafi-vezér alatt, hídon átköltözködött jancsárokra rohanni, lerombolni a’ törökhidat, ’s a’ 60 ezerből tizet a’ vízi, húszat a’ földi elemnek áldozni föl. Elmerülve állék édes a’ derék hidas’ karfájára támaszkodva, szőrűtt szívem csak azzal foglalkozván, mi neki az életben legszentebb, ’s egyik ötlet a’ másikat érte agyamban; a’mint jobbról a’ csacska-zugású malmok’ pillepetyegési egy felől, más felől néhány bőgve-nyikorgó kenellen malomkerék, kínos-édes gondolatimból fölserkentének, ’s hazám’ scyllái ’s dharybdiszes villámlák keresztül lelkemet. Tenni, tenni, nem sóhajtani: ezt dörgé mellettem egy meghitt szózat; hát a* ki nem tehet, de még sóhajthat, nemtelené az? felesé szívem’ világának kisbírája, ’s megnyugovám. —• A’ komp zökkent ’s mi Zentán valánk* Kedvesem! akaratom ellen is egy diák vers juta eszembe: „Aomula Venetiis est urbs celeberrima Makó; Haec jacet in metsio stercoris, illa maris.“ Azt hiszem, ha magyarúl nem beszélnék, te pirulnál. Vedd tehát honi nyelven is a’ diákot, úgy a’ mint hirtelen összeférczelhetém: „Büszke Velencze ! Makó, koszorúdat tépi fejedről. Sorsotok egy hínár. Átika, ’s trágya nem egy??“ Ha igaz ez Makóról — nem akarom állítani — annyiban igaz ez Zentáról is. Nád, zsúp, ká