Természettudományi Közlöny 1912 (44. évfolyam, 545-568. füzet)

1912-04-01 / 551. füzet

338 APRÓ KÖZLEMÉNYEK, másik része a fejeken mászkált. Hogy ezek nem kerültek véletlenül a folya­dékba, kitűnik abból is, hogy a fejek orra és füle is tele volt velük. FETZER, ki attól félt, hogy a lárvák a küldött koponyákat vizsgálatra alkalmatlanná teszik, tömény formállal öntötte le őket, de a légy­lárvák ebben is tovább éltek. SCHULZE megfigyelése szerint a fejek bőréből táplálkoztak. SCHULZE külön­féle folyadékokat készített, hogy a lár­vákat ezekben megfigyelhesse, de ak­korára a formák­ kiöntötték. A legyek a Drosophila rubrostriata BECK. nevű fajhoz tartozóknak bizo­nyultak, melyeket BECKER a Kanári­szigetekről irt le s melyek ott a banána gyümölcsében élnek. A csodálatos az egész dologban tulajdonképpen az, hogy ez az erős rögzítő folyadék a lárvákra teljesen hatástalan s az átalakulás benne le­folyhat. Dr. Kertész Kálmán. A lélekzőfelszín nagysága az ember és az emlős állatok tüdejé­ben. A szervezetnek, hogy testéből a a vérébe jutott széndioxidot kiválassza és helyébe friss oxigént vehessen fel, olyan felületekre van szüksége, a­melyeken a vér a levegővel majdnem közvetetlenül érintkezhet, vagyis a­me­lyeken a vért tartalmazó hajszálerek hálózatát a levegőtől csak nagyon vé­kony hártya választja el. Ilyen lélekző felszínt találunk a vízben élő állatok kopoltyúin, az emlős állatokon és az emberen pedig a tüdőben. Az ember tüdeje körülbelül 25 cm hosszú, 16 cm széles és 10 cm vastag szivacsos szerv. A kiválasztandó szén­dioxid és a fölveendő oxigén mennyi­sége oly nagy, hogy a testnek sok négyzetméternyi lélekző felszínre van szüksége, mit a tüdő nem foglalhatna magában, ha csak egyszerű tömlő volna. Ezt a feladatot a természet úgy oldotta meg, hogy a tüdőt nagyon apró (az emberben 0'03—0­09 mm nagy) re­keszekre, hólyagocskákra osztotta, me­lyeknek belső felszínén a vért az ide beszívott levegőtől EBNER szerint (1899) alig 1 mikron (Viooo mm) vas­tag hártya választja el, melyen keresz­tül a gázcsere könnyen mehet végbe. Azáltal, hogy a tüdő ily apró kam­rácskákból (alveolusokból)áll, a lélekző felszín már arányos lehet a test nagy­ságával. E felszín nagyságát többen különböző módszerekkel próbálták az emberen és egyes állatokon meghatá­rozni. Először a 18. századnak egy an­gol tudósa, HALES próbálkozott meg ily irányú vizsgálatokkal, utána pedig HUSCHKE(1 844), MARC SÉE (1884) és COLIN (1888) végeztek idevágó számí­tásokat. Az ember tüdejére vonatkozó első pontosabb adatokat AEBY svájczi anatómus közölte 1880-ban. AEBY az alveolusok számát a nő tüdejében 322 5 millióra, a férfiében 404 5 mil­lióra teszi, a lélekző felszín pedig az ő számításai szerint a női tüdőben 40'5, a férfiében 50­ 8 m2. Míg ABBY szö­vettani vizsgálatok alapján végezte számításait, addig ZUNTZ (1882) a beszívott levegő mennyisége alapján igyekezett a lélekző felszín nagyságát megállapítani. Az ő adatai szerint ez a felszín az ember tüdejében 90 m2. A legújabb s talán a valósághoz legközelebb álló adatokat SCHULZE F. E.-nél (1906) találjuk. Az ő mérései szerint az ember tüdejének 150 millió alveolusa 30 m2-nyi lélekző felszínt képvisel. Ha ezt az adatot fogadjuk el s azt összehasonlítjuk a test átlagos súlyával, akkor azt találjuk, hogy a testsúly minden kilogrammjának körül­belül 10 négyzetméter lélekző felszín felel meg.

Next