Természettudományi Közlöny 1915 (47. évfolyam, 617-640. füzet)

1915-01-01 – 01-15 / 617-618. füzet

A HÁBORÚ BIOLÓGIÁJA. 3 A­mióta a downi bölcs természettudományos alapra fektette az újkor világnézetét, azóta mindenki tudja, hogy a létért való küzdelem az élő világgal egyidejű s elválaszthatatlan kísérője az egyének és fajok életének. Azóta teljesen világos előttünk, hogy az élet föltételeként min­den élő­lény bizonyos természetes szükségletek kielégítésére van ráutalva , hogy­­a kielégítés módja az évszázezredes fejlődés folyamán bizonyos szervezeti berendezkedéseket létesített, melyek örökös belső ingerként ösztökélik az egyéneket természetes szükségleteik kielégítésére, vagyis az élettel velejáró folytonos anyag- és energiaveszteség pótlására. Ekként örökös verseny és küzdelem keletkezik az élő­lények közt a levegőért, a vízért, a lakóhelyért és táplálékért, a melegért és világosságért s a természet egyéb javaiért, mely küzdelemben a rátermettebbé, a környezet viszonyaiba leginkább beleillőké, tehát a legjobban alkalmazkodottaké a győzelem, vagyis a fennmaradás lehetősége. Ez szinte tételes törvénye az élők világának, mely alól az ember sem kivétel. Valamint az állatfajok, úgy az emberi fajok, fajták és nemzetek is örökös versengésben és küzdelemben állnak egymással, de a küzdelem formája hosszú ideig lappangó lehet s csak akkor válik kirívóvá, a mikor a létkérdés teljes élességgel tolul előtérbe. A meddig az illető fajt nem fenyegeti a megsemmisülés veszedelme, addig a küzdelem is enyhébb formájú, de mihelyt a lét vagy nemlét válaszútjára kerül valamely faj vagy nép, nyomban teljes könyörtelenséggel tör ki a harcz. Vannak ugyan természetvizsgálók, a­kik, mint pl. PIEPERS, FRANCÉ, SCHNEIDER KÁROLY CAMILLO és társaik, azt állítják, hogy a létért való küzdelem a DARWIN-féle értelemben tulajdonképpen nem léte­zik, mert vagy minden szép békességben megy végbe a természetben, vagy pedig rettentő válságok minden egyént elsöpörnek, a jól szervezet­teket éppen úgy, mint a selejteseket és nyomorékokat. Erre a naiv hitre most alaposan ráczáfol az az állig fölfegyverkezett húsz millió ember, a­ki úgyszólván a Föld minden zugában egymás meggyilkolására áll készen és ráczáfol még sok más jelenség is, melyek közül elegendő lesz a túlszaporodásra rámutatnom. A természet éppen azért hintette el oly pazarul az élet csiráit, mert csak kevésnek adatott meg, hogy valóban kifejlődhessen s nemi érettségét elérve önmagát és faját fenntarthassa. Az élet csirái s a fiatal nemzedéksorok ezrével és százezrével pusztulnak el a létért való küz­delemben s csak a legrátermettebbek élik túl gyámoltalanabb, tökélet­lenebb felkészülésű testvéreiket. A szaporodás roppant arányairól fogalmat nyújt néhány hirtelenében kiragadott példa. Egy kicsiny ázülékállat, a Paramaecium aurelia, egy nap alatt háromszor oszlik meg, nyolc­ nap alatt tehát 24 ivadékegyént

Next