Természet Világa, 1992 (123. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
ORVOSTUDOMÁNY megfigyeléseit továbbfejlesztve az amerikai G. Nuttal figyelt fel a vérsavó szerepére a fagocitózisban, illetve a sejtmentes vér baktériumölő képességére. Valójában ez indította meg a későbbi szérumterápiát, amelynek kivirágzása német tudósok, Behring és Ehrlich nevéhez fűződik. E téma nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, csupán arra utalnánk, hogy ekkor fedezték fel az antigének ellenanyagképzést indukáló hatását és kezdték meg az állatokban termelt magas ellenanyagtartalmú vérsavók alkalmazását az ember fertőző betegségeinek gyógyításában (szérumterápia). A diftéria nevű rettegett gyermekbetegség leküzdésére még századunk harmincas éveiben is kiterjedten alkalmazták az immunsavót. Erről személyes élményem is van, mert 6 éves koromban engem is így gyógyított ki súlyos diftériámból az áldott emlékű „Anci doktornéni”. Az aktív és a passzív immunitás Hamar rájöttek azonban, hogy a kész ellenanyaggal végzett ún. paszszív immunizálás hatékonysága nem igazán jó és az ellenanyag lebomlása után a szervezet védettsége csak kevéssé alakul ki. A gyengített kórokozókkal, a szervezet aktív közreműködésével létrejövő és mint láttuk, memóriával is rendelkező ún. aktív immunizálás (vakcinálás) váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket. Amikor Salmon és Smith 1866- ban megjelent dolgozatukban beigazolták, hogy a sertéspestis elölt kórokozóival is lehet aktív védettséget előidézni, új korszak nyílt meg a védőoltások történetében. Csökkent a rizikó, hiszen kiderült, hogy nem kell még enyhe betegséget sem előidézni, hanem kezdetben a teljesen elölt kórokozókkal, később pedig az ezekből kémiailag tisztított antigének ismételt beoltásával is igen magas fokú aktív (memóriával is rendelkező) immunitást lehet elérni. Ugyanígy a főként a toxinjukkal élő kórokozók esetében (diftéria, tetanusz) a „méregtelenített” toxinnal (anatoxin) mint antigénnel hatásosan sikerült aktív immunitást elérni. Az antigének és ellenanyagok létének felfedezése a múlt század mikrobiológusainak, orvosainak és vegyészeinek igen jelentékeny sikere volt. Századunk első felében, főleg a korszak nagy enzimológusainak köszönhetően a baktériumsejtek feltárásának és alkatrészeik (főleg antigénjeik) precíz elválasztásának módszerei rohamosan fejlődtek. Ennek eredményeként egyre többféle kórokozó nagymértékben tisztított és koncentrált antigénjeinek felhasználásával egyre hatásosabb vakcinák voltak előállíthatók, sőt az antigének keverhetőségének felfedezése után - egyetlen vakcinával már nemcsak egy (monovalens), hanem több (polivalens) fertőzés ellen lehetett egyszerre oltani; a legjobb példa erre a Di-Per-Te, azaz diftéria-pertussis-tetanus elleni egyesített vakcina (Ramon, 1936). Ugyancsak világossá vált az is, hogy kórokozók bőven kerülnek ki nemcsak a baktériumok, hanem a mikroplazmák, rickettsiák és vírusok csoportjából is. Természetesen az utóbbi két csoport - mivel tagjai csak élő sejtekben szaporíthatók - a megfelelő antigének kellő mennyiségben történő előállítása és tisztítása tekintetében speciális követelményeket támaszt. Egyébként pedig az antigén az mindig antigén és bármely kórokozóból nyerjük is, egyaránt kiváltja az ellenanyagok képződését. Itt kell megjegyeznünk, hogy vannak jó és rossz antigének. A különbség az ellenanyag-termelést indukáló képesség mértékében jelentkezik. A rossz, ill. gyenge antigének hatásának fokozására különféle, ún. immunstimulánsok alkalmazását vezették be. A megbetegedés elleni védelmet biztosító antigének tisztítása és koncentrálása különösen akkor fontos, ha azok tömege a kórokozó össztömegéhez képest kicsi. Ilyenkor a sok fölösleges, de szintén antigén tulajdonságú „ballaszt” anyag rontja a kívánatos antigénhatást, sőt olykor az ellenanyag-termelő rendszer felesleges túlterhelésén felül nem kívánatos (olykor káros) mellékhatásokat is okoz. A tömeges védőoltások kapcsán nem egy oltási komplikációról, sőt pl. birkaagy-eredetű veszettség elleni oltóanyag esetében halálesetekről is beszámoltak. Az oltásoknak éppen úgy, mint bármely más orvosi beavatkozásnak, szükségszerűen van bizonyos kockázata. A feladat természetesen e kockázat minimálisra csökkentése az elérendő jó hatás lehető legsikeresebb biztosítása mellett. Ez a probléma különösen súlyos a virális antigének esetében, hiszen a termelésükre felhasznált állati sejtek tömege több százezertől több milliószorosa az összes keletkező vírus tömegének. A hatásos (védő) antigén pedig a vírusnak (pontosabban a szabad varionnak) is legtöbbször csak egyik alkotórésze. Elsőként 1939-ben számolt be az amerikai Goebel egy szintetikus antigén előállításáról a pneumokokkuszok (tüdőgyulladást okozó baktériumok) elleni immunizálás céljára. A molekuláris biológia és a génsebészet (rekombináns technika) ma már lehetővé teszi, hogy alkalmas élesztőgombába, baktériumba vagy akár vírusba tetszőleges antigént kódoló gént építsenek bele. Ezután a rekombináns organizmus nagy tömegben termeli a kívánt antigént, amelyet ezután viszonylag könnyen lehet tisztítani és koncentrálni. A baj csak az, hogy ez a módszer jelenleg még igen költséges, ezért csak speciális esetekben használják, így pl. a hepatitis B vírus (májgyulladás) fertőzésnek kitett személyek védelmére. Vakcinálás az orvosi gyakorlatban Mint láttuk, céltudatos védőoltásokat az orvosok alig 200 éve (1796, azaz Jenner óta) végeznek. Az eredmény legszebben éppen a himlő kapcsán mutatható be. Ez a betegség a 18. században még mintegy 60 millió embert sújtott világszerte. Jenner után ez a szám rohamosan csökkent Európa-szerte, de csak gyengén vagy alig változott a ma harmadik világbeli országoknak nevezett területeken. Európában az utolsó himlőjárvány 1972-ben volt az akkori Jugoszláviában, összesen 175 megbetegedéssel és ezen belül 35 halálesettel. A harmadik világban ez idő tájt összesen előforduló himlőesetek számát 10-15 millióra becsülte az Egészségügyi Világszervezet (WHO), amely 1958-ban egy, az egész világra szóló himlőeradikációs (gyökeres kiirtást célzó) programot indított meg. A világszerte hatalmas méretekben végrehajtott tömeges védőoltások eredményeként himlős megbetegedést utoljára 1977 októberében észleltek Szomáliában. Azóta „természetes” himlőfertőzés sehol a világon nem fordult elő, s így a WHO genfi központja 1980-ban joggal jelenthette be a himlő teljes kiirtását a Földön. Ma már csupán „vésztartalékként” készítenek himlő elleni vakcinát néhány intézetben a WHO megbízásából. Jenner álma 194 év után teljesült be. Az egyéb fertőző betegségekkel a helyzet közel sem ilyen kedvező, bár köztudott, hogy a védőoltások bevezetésének drasztikus csökkentő hatása volt a fertőző betegségek előfordulására és az ebből adódó ha-